A napokban találkoztam egy volt kollégámmal
és elmentünk csavarogni, valamint egy korábban elhunyt kollégánk
utolsó ismert lakhelye előtt csak úgy csöndben megemékeztünk.
Magunk voltunk és a gondolataink,
na meg persze a fájdalom által gúzsba kötött lelkünk.
Rendes volt, mert hazakísért, aminek nem csak azért örülök,
mert szuper jó volt vele beszélgetni, hanem mert segített megérteni,
hogy mi zajlik bennem, és ahogy korábban, mikor együtt dolgoztunk,
most is pontosan tudta, mit kell mondania.
A naplementében hazafelé a trolin zötykölődve beszélgettünk mindenféléről.
Sokszor egy baráttal megejtett tartalmas ebszélgetés többet segít,
mint bármilyen gyógyszer vagy terápia.
Szerinte egy kagyló vagyok, ami még nem nyílt ki teljesen,
de már elkedzte magát megmutatni a világnak.
Ezekszerint nincs veszve minden, igaz?
Mindenesetre kisujj esküvel megígértem neki,
hogyha nem is fog az a kagyló kinyílni,
nem keéél félni, mert visszazárni biztos nem fog.
Szeretném, ha az a kagyló kinyílna, 
szeretném ha látnák az emberek,
hogy a sok rossz után is még igenis élni akarok.
Látszani akarok, nem akarok eltűnni.
Szeretném, ha tudnák a barátaim, hogy nem rejtőzök el,
hogy rám számíthatnak, de hogy magamnak is kívánjak valamit:
ha rám néznek az emberek szeretném, ha látnák bennem, hogy élek,
élni akarok.