Már régen aludnom kéne, de egyre inkább csak az aprócska hullócsillag jár a fejembe,
amit egy esti séta alkalmával láttam a szemem sarkából.
Lehet, hogy tényleg hullócsillagot láttam,
de lehet, hogy csak képzelődtem,azonban ez nem számít,
nem számít, hogy mit hisz az ember, vagy mibe kapaszkodik,
a lényeg, hogy legyen valami az ember életében ami boldoggá teszi,
inspirálja, és megmutassa, hogy igenis van miért élni.
Aztán az, hogy ez kinek micsoda, az nem számít.
Sokan mondják, hogy milyen kis mosolygós vagyok,
ennyi mindennel a hátam mögött,
de az igazság, hogy már jártam a gödör alján,
ahonnan olyan emberek húztak ki,
akik sajnos nincsenek már az élők között,
így az, hogy kitartok, az a legkevesebb,
amivel tiszteleghetek az emlékük előtt.
Nem akarom, hogyha látnak odafentről, csalódjanak bennem,
hogy az a sok jó, amit értem tettek, hiábavaló legyen.
Szeretném, ha látnák, hogy igenis megállom a helyemet,
és ha rám néznek, Ők is mosolyogjanak.
Tudom, nem nagy dolog, de nem is kell mindig nagy dolgokat tenni,
sokszor elég szimplán annyi, hogy megkeresed azt a kis halovány fényt a sötétben,
amit a legtöbbször reménynek hívnak.
Számomra a remény a sötét égbolton egy sejtelmesen felvillanó hullócsillag.