A napokban voltam kint a példaképem sírjánál,
hiszen hétfőn volt a halálának harmadik évfordulója,
és még ennyi idő után is rettentő furcsa érzés volt ott állni,
de talán csak azért, mert ezúttal egyedül voltam...
Ahogy haladtam a sírok között, elolvastam néhánynak a sírfeliratait,
olyan emberekét, akik egykor ugyanúgy éltek és nevettek, mint Te vagy Én,
de a sors egyszercsak elragadta őket.
Aztán a nap hátralévő részében azon kattogtam fejben,
hogy még annyi mindent szeretnék mondani a barátaimnak,
a családtagjaimnak, kollégáimnak, de félek, hogy hirtelen ér a vég.

Olyan hihetetlen, hogy 3 éve ment el.
Mindig arcon csap a rút valóság.
Hogyan is tudnék ezen túllendülni,mikor az életemet mentette meg gyakorlatilag.A kitartása, a pozitív kisugárzása, hogy szívből zenél.
Ahogy Ő szívből zenélt, én úgy írok szívből.
És mikor borús az égbolt, akkor is keresem a reményt adó napsugarat.
Lehetek naív, vagy gyerekes, de kell, hogy legyen napfény.
Csak egy pötty, egy jel.
Nekem ez kell.