Huszonnégy évesen sok szar reggelen voltam már túl. Volt amikor másnaposan ébredtem, szomorúan ébredtem, idegesen vagy éppen csalódottan. De a mai reggelemet az összes negatív érzésem uralta, még olyanok is, amik évek óta fel sem merültek bennem. Úgy éreztem magam, mint egy kamasz. Önbizalomhiányosan, szomorúan, szeretethiányosan. Őszintén szólva, nagyon nem hiányoztak a tinédzseréveim.

Ébredés után végigpörgettem az elmúlt időszak eseményeit a fejemben. Elvileg önfeledten boldognak kellene lennünk, hogy kisbabánk lesz, mégis rengetegszer vagyunk ingerültek és dühösek. Fejben végiggondoltam, mi és mikor válthatta ki a feszültséget, és sajnos csak egy dolog volt. Apa halála.

Én azóta vagyok szétesve, és bárhogy próbálom palástolni, néha kitörnek belőlem az érzelmek, mint például tegnap este. Felvettem egy maszkot, ami azt mutatja, hogy minden rendben van és túlléptem mindenen, miközben ez közel sem igaz. Magamban őrlődök, de nem akarom Damont ezzel is terhelni. Neki is megvannak a saját gondjai, és tudom jól, mekkora a zűrzavar a fejében, ha visszaemlékszik a frontra és az ott történtekre. Soha nem mesélt semmit azokról a dolgokról, amiket ott élt meg.

A legnagyobb baj, hogy kiépítettünk magunknak egy-egy falat, ami mögé benyomtunk mindent, ami felemészt minket, de nem osztjuk meg egymással. Hiába akartam rettenetesen haragudni Damonre, nem bírtam, mert tudtam, hogy csak a stressz az oka mindennek. Ismerem már annyira, hogy ne tudjak neheztelni rá, mert Damon egyáltalán nem ilyen. Soha nem bántana a szavaival, nem viselkedne furán és nem lenne olyan, mint tgnap, ha nem érezné magát szarul.

Komoly elhatározással keltem ki az ágyamból, majd sétáltam a szekrényemhez. Átcseréltem a tegnapi ruháimat tiszta darabokra, amikbe rögtön jobban éreztem magam. Mikor halkan kimentem a szobából, picit összeugrott a gyomrom, de mentem tovább a nappaliba. Próbáltam minnél hangtalanabbul közlekedni. Amikor beértem a keresett helységbe, összeszorult a szívem.

Damon a kanapén feküdt, vagy félig ült, és aludt. Az egyik kezében egy közös képünket tartotta, a másikban pedig egy babatakarót, amit a picinek vettünk. A fotó láttán el kellett mosolyodnom. Mi ketten voltunk rajta, éppen a diplomaosztómon. Hihetetlenül boldog voltam aznap, főleg, mivel Damon haza tudott arra az alkalomra utazni.

Óvatosan közelebb mentem, majd leültem a kanapé szélére. A rajta lévő póló felgyűrődött, így az izmos hasa alja egy kicsit kilógott. Takaró egyáltalán nem volt rajta, úgyhogy ráterítettem a pokrócot, majd kivettem a kezéből a képet. A kis babatakarót annyira szorítita, hogy esélyem sem volt elvenni. Erre egy picit mocorogni kezdett, majd a fél szemét kinyitotta és rám nézett.

-Crys, te vagy az? -suttogta, az érdes hangjától pedig kirázott a hideg.

-Ki más lenne? -simítottam végig a kézfején. -Főzök neked kávét, addig kicsit kapd össze magad. Beszélnünk kell. -álltam fel, és mentem volna ki, de megállított.

-Elhagysz, igaz? -kérdezte halkan és elkeseredetten. Teljesen ledöbbenve fordultam hátra.

-Micsoda?

-Rájöttél hogy nem szeretsz, és ezért elhagysz. Vagy mert rájöttél,hogy jobbat is találnál. Sőt, nálam csak jobbat találnál. -motyogta.

-Össze-vissza beszélsz. Mindjárt visszajövök. -csóváltam a fejem, majd mielőtt mondhatott volna valamit, besiettem a konyhába. Kivettem a kedvenc bögréjét, majd bedugtam a kávéfőző alá és elindítottam a gépet.

Méghogy elhagyom. Ennél nagyobb ökörséget keresve sem talált volna. Semmi pénzért nem mennék el mellőle, még ha ő akarná, akkor sem. Képtelen vagyok létezni nélküle. Igaz, hogy a lelkembe tiport, de vagyok annyira mazochista, hogy ettől függetlenül ugyanannyira szeressem.

A kávéfőző halkan csipogott, jelezve hogy kész a koffeinbomba. Kivettem a piros bögrét, majd belelapátoltam két kanál cukrot és elkevertem. Kezemben a meleg itallal baktattam vissza. Damon már felült, a képünket nézte és a kis takarót szorongatta. Ahogyan közelebb értem, észrevettem hogy kicsit könnyezik.

-Tessék. -tettem le az asztalra a kávét, majd leültem a kanapé másik végébe.

-Gyűlölsz?

-Nem. -ingattam a fejem.

-Utálsz?

-Nem.

-Haragszol?

-Nem. -mondtam kis gondolkozás után. Nem haragszom rá igazából, inkább magamra, mert hagytam, hogy idáig fajuljanak a dolgok.

-Nem? -kérdezte meglepetten.

-Nem. -ismételtem meg.

-És elhagysz? -fordította felém a sötét szemeit.

-Biztos hogy nem. -fúrtam a tekintetem az övébe.

-Akkor miről akartál beszélni? -a testtartása látványosan ellazult, mintha egy mázsás súly került volna le a hátáról. A vállai megrogytak, az arca kisimult, az izmai elernyedtek.

-Nagyon sokat gondolkoztam. És ez az egész... mi nem ilyenek vagyunk Dam. Te nem beszéltél velem soha úgy, ahogy mostanában, nem voltál ilyen feszült és ingerült, én pedig nem voltam ennyire zárkózott ezelőtt. -kezdtem bele nagy nehezen.

-Mire célzol? -ráncolta a szemöldökét.

-Benned bízok a világon a legjobban, mégis titkaim vannak előtted. Titkolózunk egymás előtt, mintha félnénk megosztani a másikkal a dolgokat. És mielőtt bármit mondanál, tudom jól, hogy történtek dolgok azalatt az egy év alatt, amit nem mondtál el nekem, és ami a mai napig felemészt. -vetettem rá egy pillantást, mire lehajtotta a fejét és szégyenkező arcot vágott.

-Ne haragudj.

-Túl sok a dolog, amit én sem mondtam el neked. Te ne haragudj. -sütöttem le a szemem.

-Nem tetted túl magad apád halálán, igazam van?

-Nem. Nagyon nem. -remegett meg a hangom.

-Miért nem mondtad? -emelte fel a fejét, válaszra várva.

-Azt hittem, ha nem foglalkozom vele, nem fog fájni, és ha látod rajtam, hogy túl vagyok rajta, nem fogsz gyengének tartani. Nem akartam összetörni előtted. -vallottam be.

-Nem vagy gyenge.

-Dehogynem. El sem bírod hinni, mennyire. Annyi mindentől félek Damon, és annyi mindent nem mondtam el neked.

-Akkor mondd el most. Mitől félsz? -közelebb ült, az ujjait összefűzte az enyémekkel, majd egy csókot nyomott a kézfejemre. -Bízz bennem.

-Félek az anyaságtól. Félek hogy elcseszek valamit. Lehet hogy a kicsi utálni fog. Attól is félek, hogy elhagysz. Vagy hogy visszahívnak a seregbe. Félek hogy kiszeretsz belőlem. Félek hogy olyan leszek mint az anyám. Leginkább pedig a félelemtől félek. -suttogtam. Szinte reszkettem, miközben kimondtam ezeket a szavakat.

-Félek hogy apa leszek. Nem akarom, hogy valami baj legyen a picivel. Félek hogy megismétlődik az, ami a családommal történt. Félek a magánytól. Soha többet nem akarok egyedül maradni. Félek hogy te hagysz el engem. Félek hogy tönkremegy az életünk. Van amikor félek elaludni. Félek viszontlátni a társaimat. Félek hogy gyengének tartasz. -sorolta.

-Gyere ide. -húztam magamhoz, ő pedig szorosan visszaölelt. A fejemet a nyakhajlatába temettem, Damon az izmos karjaival erősen tartott. Hihetetlenül jólesett, a frusztráltságom teljesen eloszlott.

-Szeretlek Crystal. Sosem foglak elhagyni, és nem fogok kiszeretni belőled. Több mint öt éve szerelmes vagyok beléd és hidd el, ez sosem fog változni. Érzem. -duruzsolta a fülembe.

-Soha nem hittem, hogy valaha valaki iránt így fogok érezni. -suttogtam.

-Szeretnéd, hogy csakis a tiéd legyek? Hogy mindenki tudja, hozzád tartozok, és te hozzám?

-Igen. -emeltem fel a fejem, majd határozottan bólintottam.

-Szállj le egy kicsit. -paskolgatta meg a fenekem, mire tettem amit kért. Damon felállt és a tévésszekrényhez sétált, kinyitotta az egyik fiókját és kivett belőle valamit, amit nem láttam. Mikor megfordult, a háta mögé rejtette. -Felállnál kérlek?

-Hogyne. -fojtottam vissza a mosolyom. Mindketten tudtuk, mi fog most történni. Feltápászkodtam a kanapéról, majd odasétáltam és megálltam előtte. Damon féltérdre ereszkedette előttem, a háta mögül elővette a kis tárgyat, ami egy fekete bársonydobozka volt.

-Crystal Shakori. -nyitotta ki az apró dobozt, amiben egy gyönyörű gyűrű ült. -Nem fogom elmondani az összes rohadt klisét, amit ilyenkor szoktak. Nem vagyok tökéletes, és sosem leszek az. Hisztis vagyok, akaratos, önző és rettenetesen féltékeny. Nem ígérek neked nyugodt életet. De ha hozzám jössz, megesküszöm, hogy örökké szeretni foglak, mindig hűséges leszek hozzád és nem foglak elhagyni. Lehozom neked a csillagokat, ha azt szeretnéd, megváltom a világot, vagy kihagyom a szombat esti focimeccset. Érted bármit megtennék. Megígérem, hogy olyan jó apukája leszek ennek a csöppségnek, amilyet még a világ nem látott. Szóval mit szólsz Indiánlány, képes lennél leélni velem az egész életedet? -húzta egy féloldalas mosolyra a száját.

-Igen Damon. -bólintottam azonnal. -Igen, igen, igen és ezerszer is igen. -ugrottam a nyakába.

Emberek, ez a pillanat is eljött (másodszorra is...).

Ez volt az utolsó rész a Katonaság? Ugyan kérlek... című kis szösszenetemhez. Rettenetesen nehéz ezeket a sorokat írnom, mert nagyon kötődtem és még mindig kötődök ehhez a könyvhöz.

Ez az első könyvféle, amit írtam, és rengeteget köszönhetek neki. Mikor ezt írom, pontosan 22.6K a megtekintés és 1.7K a csillagozások száma. Micsoda?!

Emlékszem, az első olvasottságoknál hihetetlenül izgatott lettem. Az első csillagoknál ki tudtam volna ugrani a bőrömből, és a kommentek... imádtam mindet.

Nem bírom elhinni, hogy vége, hogy egy év után befejezem. Nem akarok sok mindent írni, de tényleg megváltozott az életem, mégpedig azért, mert már konkrétan rutinommá vált, hogy írjak.

Egy éve kétségekkel ültem neki, mondván á, nem lesz ebből semmi. Most pedig itt ülök, és azt mondom, bassza meg, megcsináltam. Ha nem is először életemben, de befejeztem valamit, és rohadtul élveztem.

Köszönöm az összes olvasómnak, hogy itt voltatok velem! Ha nagyon hiányoznék, nézzétek meg a másik munkámat, illetve tervben van a következő könyv is. Nagyon szeretlek titeket, puszi mindenkinek <3

[=>

(Ui.: Crystalnak és Damonnek kislányuk lesz, aki a Marie nevet kapta. 😉 )