Amint beértünk a kórházba, azonnal tolták át egy kivizsgálóba. Rohantam utánauk mint valami elmebeteg, de nem akartak beengedni.

-Be akarok menni! -követelőztem az előttem álló alacsony nővérkének.

-Uram, megértem, de nem engedhetem be. A kivizsgálás nem tart sokáig, addig üljön itt le és legyen türelmes. -magyarázta kedvesen, de ettől méginkább felment bennem a pumpa.

-Ott fekszik bent a terhes menyasszonyom, azt sem tudod, él-e vagy hal, maga meg itt akadékoskodik velem! Be akarok menni! -ismételtem meg újra önmagam, és már rohadtul közel jártam a kiabáláshoz.

-Ahogy látom, maga katona volt. -először nem esett le, de később rájöttem, hogy az Army feliratú pulcsimból és a mindig nyakamban lévő dögcédulámból következtethette ki. -Gondolom ott is voltak szabályok, nem is egy. Hát képzelje el, ebben a kórházban is vannak szabályok, amik kimondják, hogy a kivizsgálás ideje alatt senki, ismétlem senki, sem szülő, rokon, barát, barátnő vagy az Isten tudja még ki, nem tartózkodhat bent! Úgyhogy most üljön le a seggére és várja meg az eredményeket! -pirított rám a nővér, majd elment, én pedig elszégyelltem magam és leültem az egyik kényelmetlen, piros műanyag székre.

Utálom a kórházakat. Sok a haldokló ember, én pedig túl sok embert láttam ahhoz meghalni, hogy jól érezzem magam az ilyen helyeken. Ráadásul klór és fertőtlenítőszer szaga terjeng és a sok ember a sok bacilussal... ha nem halnék meg így is a félelemtől, hogy bajuk lesz, akkor azért izgulnék, nehogy innen benyeljenek valamit.

A nővérke azt mondta, pár perc a vizsgálat. Szóval ezért vannak bent fél órája. Remek. Idegességemben már ezerszer lejátszottam a fejemben hogy mi lehet Crysszel és hogy hogyan törném be azt az átkozott ajtót. Viszont pontosan harminchét perc után kijött egy középkorú férfi, fehér köpenyben.

-Jól van? Mi történt? -támadtam le azonnal.

-A hölgy és a magzat is rendben vannak, bár a barátnője szerintem egy ideig gyengélkedni fog még. Kiderült, hogy nem csak pánikbeteg, hanem asztmatikus is. -tájékoztatott a doki, nekem pedig az egekig ugrott a szemöldököm. -Hamarosan visszajövök és további tájékoztatást adok, addig is bemehet hozzá.

-Hol van?

-Áttoltuk a kétszázhármas szobába. Valószínűleg alszik, de gondolom ott akar lenni mikor felébred. -mosolygott rám a doki, majd elindult valamerre, én pedig leszólítottam egy nővért, aki elkalauzolt a teremhez. Szinte futva mentem odáig, majd mikor ellenőriztem hogy jó-e a szobaszám, benyitottam. Ott feküdt bent, karjában az infúzióval, az orrában a kanüllel. Kórházi ruhában feküdt és aludt.

A számba kellett harapnom, annyira rettenetes volt ott látnom ilyen állapotban. Óvatosan araszoltam közelebb, majd odahúztam egy széket az ágya mellé, leültem rá és megfogtam a kezét, ami hiedeg volt mint a jég. Komolyan, konkrétan egy hajszál választott el attól, hogy elsírjam magam. Azt nem tudom, hogy a megkönnyebbüléstől vagy az aggodalomtól, de nehéz volt magamban tartani. Inkább ráhajtottam a fejem az összefűzött ujjainkra, pár perccel később pedig bealudtam.

Arra ébredtem fel, hogy valaki a hajamat bizergálja. Álmosan nyitogattam a szemeimet, először azt sem tudtam hol vagyok. Aztán megcsapott a klórszag, és eszembe jutott a hajnal és hogy mik történtek. Mikor nagyjából kitisztult a látásom, egy mosolygó Crystallal találtam szembe magam.

-Jó ég, mióta vagy ébren? -egyenesedtem ki azonnal, miközben megdörgöltem az arcom és tudatosult bennem, hogy nem volt jó ötlet így elaludnom, ugyanis sajgott a hátam.

-Pár perce. De miért is vagyunk itt? -nézett körbe kérdően.

-Nem emlékszel semmire?

-Kellene emlékeznem valamire?

-Hát... addig megvan, hogy rémálmom volt és megvigasztaltál? -kérdeztem, mire egy apró bólintás volt a válasz. -Utána visszaaludtunk, de újból felkeltem és kimentem a konyhába inni. Mikor visszamentem... pánikrohamod volt álmodban. Nem tudtalak felkelteni és nagyon megijedtem, ezért hívtam a mentőket. Ezért vagyunk itt. Valamikor kéne az orvosnak is jönnie. -rágcsáltam a számat, de Crys finoman az állkapcsomra simította a kezét, ezzel jelezve, hogy fejezzem be. Egyszer azt mondta, túl szép a szám ahhoz, hogy folyton harapdáljam, és különben is azt csak neki szabad.

-A babával mi van? -sápadt le egy pillanat alatt, majd a kezeit a hasához kapta.

-Elvileg minden rendben van a picivel. -sóhajtottam. -Soha többet ne ijessz meg ennyire.

-Gyere ide. -csúszott arrébb, én meg felálltam és bepréseltem magam mellé, a karommal átölelve a derekát. -Nem akartam rádijeszteni. Ne haragudj. -biggyesztette le az ajkait, és nagyon erősen a sírás szélén állt.

-Kicsim, nem haragszom rád. Nem a te hibád. -nyomtam egy apró csókot a szája szélére, de amikor elhúzódtam, felnyüszített, jelezve hogy ez nem volt elég. Vigyorogva csókoltam végig a szája környékét, majd mikor már a hajamba markolt és úgy húzott magához, egy rendes csókot is adtam neki. Bár a végére konkrétan már csak apró puszikkal szórtam tele az arcát, amit kuncogva fogadott, majd végül egyszerűen a mellkasomhoz bújt és lehunyta a szép szemeit.

-Remek, látom felébredt Mrs. Shades. -lépett be az orvos, kezében papírokkal.

-Nem vagyunk házasok. -pirult el egy picit a lány. -Maximum Ms. Shakori, de maradjuk a Crystalnál.

-Elnézést Crystal. Nos, a laborvizsgálat eredményei megjöttek, úgyhogy szeretném ismertetni. A magzatnak semmi baja, teljesen egészséges és tökéletesen fejlődik. Viszont a maga eredményeiről már nem mondhatom el ugyanezt. Enyhén kiszáradt, valamint a szervezete legyengült és kimerült. Kiderült ezenkívül, hogy asztmatikus hajlamai vannak.

-Igen, azt tudom. -vágott közbe Crys, mire kikerekedett szemmel néztem rá. Hogy mi van?

-Ó, remek. Írok receptet, amivel kiválthatja az inhalátort. Amint megkapja, el is hagyhatja a kórházat, de szigorúan pihennie kell, legalább egy hétig. Sokat igyon és egyen, és ne nagyon sétálgasson vagy sportoljon. -utasította az orvos. -Beküldök egy nővért a ruháival illetve a recepttel és távozhatnak is.

-Köszönjük. -mosolygott az orvosra, aki még elköszönt és kiment.

-Te tudtad hogy aszmatikus vagy? -támadtam le.

-Még pár éve jöttek elő ezek a rohamok, de el is múltak. Azóta sem volt inhalátorom. -sütötte le a szemét.

-Crystal hogy lehetsz ilyen felelőtlen? És ha nem vagyok ott, amikor rádjön? Nem teheted ezt meg, mégis kurva sokat kockáztattál. -ingattam a fejem csalódottan.

-Haragszol?

-Igen Crystal, haragszom. Nem hiszem el, hogy ennyire meggondolatlan vagy. Komoly bajod is eshetett volna és a picinek is. -sziszegtem, majd kiszálltam mellőle az ágyból és járkálni kezdtem.

-Damon...

-Ne. Ne mondj semmit. Rohadtul basz az ideg, úgyhogy légy szíves és most hagyj békén egy kicsit. -dobtam le magam a műanyag székbe, majd idegesen elkezdtem az orrnyergemet masszírozni.

Hogyan lehet egy majdnem huszonnégy éves felnőtt nő ilyen felelőtlen? Tudja hogy van, vagy volt egy betegsége, ami akár komoly is lehet, de nem készül fel rá. Akkor is ingerült lennék, ha nem lenne terhes, de így, hogy egy kisbaba növekszik a testében, akire rettentően kell vigyázni... ezt még ennyire sem bírom figyelmen kívül hagyni. Féltem őket, de úgy látszik le sem szarja, ez pedig kurvára felbasz.

Miután megkaptuk a receptet és a ruháit, taxival mentünk haza. Egész végig csendben idegeskedtem, hiába próbált meg velem kommunikálni. Mikor hazaértünk, akkor meg csak annyi ideig voltam a lakásba, hogy felmarkoljam a tárcám és a kocsikulcsom, majd leléptem kiváltani a receptet. Majdnem sírt, amikor mondtam hogy már megyek is. Ami a legfurább volt, hogy nem adtunk egymásnak búcsúcsókot sem, pedig sosem megy el egyikünk sem sehova anélkül.

Az inhalátor megvétele után beugrottam a kedvenc éttermébe, és bevásároltam a kedvenceiből. Tipikus Crystalos kaják, hamburger, sültkrumpli, desszertnek pedig epres tejshake és gofri. Imádja ezeket, és hiába vittem akármikor drágább vagy elegánsabb étterembe, mindig ez maradt a kedvence.

Leparkoltam a ház előtt, kivettem az autóból a kajászacskókat, az inhalátort betömködtem a zsebembe, bezártam a kocsit és bementem az épületbe. Kicsit szerencsétlenkedtem a kulccsal a lakásál, de azért bejutottam. Addigra mondjuk hogy elpárolgott a dühöm nagyrésze, így vidáman mentem be a kis fészkünkbe. Rögtön a konyha felé indultam és lepakoltam a kajákat.

-Crys, megjöttem! -kiáltottam el magam, de nem érkezett válasz. Összevont szemöldökkel néztem a kanapéra, ami üresen állt a nappaliba. Átvágtam a lakáson a hálónkhoz és benyitottam, de ott sem találtam a barátnőmet. Kezdtem megijedni. A következő a fürdő volt, ahol meg is találtam. Ott ült a vécé mellett összekuporodva és halkan sirdogált. Nem szóltam semmit, csak mellé léptem, lehajoltam és felemeltem, majd átvittem a nappaliba, végül letettem a kanapéra. Crystal sírva kapaszkodott belém és nem akart elereszteni.

-Annyira... sajnálom. -hüppögte, én pedig csak átöleltem és próbáltam a pusztán önmagammal megnyugtatni. Szépen lassan abbahagyta a sírást és már csak halkan szipogott. Bár a pulcsim teljesen átázott a könnyeitől, de nem zavart. Kis puszikkal hintettem be a hormontúltengéses barátnőm arcát, amíg teljesen el nem apadtak a könnyei.

-Megnyugodtál? -simítottam végig az enyhén felpüffedt arcán.

-Nem tudom. -rázta meg a fejét. -Nagyon utálsz?

-Sosem tudnálak utálni. Nem is haragszom már, csak... rettentően féltelek titeket. Nem akarlak elveszíteni. -húztam az ölembe.

-Nagyon sajnálom. -fúrta a fejét a nyakamba.

-Most már mindegy. Itt az inhalátor. -húztam elő a zsebemből a kis tárgyat.

-Nagyon utálom ezt a cuccot. -sóhajtott egy mélyet, majd kikapta a kezemből és megvizsgálta.

-Attól még használnod kell ha baj van.

-Nincs más választásom, igaz? -pillantott rám, mire mosolyogva megráztam a fejem. -A francba. -motyogta, majd a kanapé másik felébe száműzte a kis tárgyat.

-Hoztam valamit ami felvidíthat. -vezettem végig a hüvelykujjam az ajkán, mire Crystal a hosszú pillái alól villogtatta a gyönyörű szemeit.

-Remélem most magadra gondoltál. -suttogta csábítóan. Nem kérdés, képes lennék érte a pokolba is elmenni.

-Én lennék a legboldogabb, ha most magamra gondoltam volna, de ki fog hűlni ha nem látsz hozzá most. -nyeltem egy nagyot, majd gyorsan kicsusszantam alóla, mielőtt teljesen a bűvköre alá von és nem bírnék neki ellenállni. Nem mintha ez nem okozva problémát minden egyes másodpercben amikor ránézek...

-Kaját hoztál? -csendült fel az édes hangja, majd berohant utánam a konyhába.

-Mars vissza a kanapéra! -dörrentem rá. -Pihenned kell, ezt meg majd beviszem. -mutattam a kajás zacskókra.

-Nem vagyok mozgássérült. -forgatta meg a szemeit, viszont mikor látta, milyen csúnyán nézek rá, feltette a kezeit. -Megyek már, parancsnok úr. -mondta visszafojtott vigyorral, majd megfordult és visszament a nappaliba. Addig követtem a tekintetemmel, amíg nem feküdt a kanapéra és takarózott be, utána meg tálcára dobáltam a temérdek mennyiségű kaját, mindent szépen kicsomagoltam és visszamentem hozzá.

-Tessék. -helyeztem az ölébe a tálcát.

-El sem hiszem, hogy elmentél a Rainesbe, csak hogy boldog legyek. -villogtatott rám egy ezer wattos vigyort.

-Akárhova elmennék, csak hogy boldog legyél. -hajoltam felé, majd egy gyors puszit nyomtam a puha ajkaira.

-Imádlak. -mosolygott rám, mialatt én leültem mellé és óvatosan az ölembe húztam. -De a kajámból nem kapsz.

-Manó, én hoztam neked. Nincs választásod, mert elveszem. -nyúltam el mellette, majd kikaptam a kupacból pár szem sültkrumplit és vigyorogva bekaptam.

-Gonosz vagy. -biggyesztette le az ajkait, mire nevetve egy puszit nyomtam az orrára.

-Tudod min gondolkoztam? -cirogattam meg a derekát.

-Nem, de úgyis mindjárt megtudom. -sóhajtott mosolyogva.

-Igazából az orvos ültette a fülembe a bogarat, de egyáltalán nincs ellenemre, sőt... -vigyorogtam.

-És mi az? -noszogatott finoman.

-Szeretném, ha hozzám jönnél feleségül. -suttogtam.