Damon

Három napja hívták fel Cryst. Pontosan három napja mintha kicserélték volna. Az ágyon ül vagy fekszik és maga elé mered. Nem szólalt meg és nem akar velem lenni, csak egyedül. Első éjszaka vele aludtam, de még azt sem akarta, hogy magamhoz öleljem, pedig általában még ő bújik a karomba. Második este a karjaimban vittem át a fürdőbe. Előtte próbáltam evésre vagy ivásra, esetleg alvásra bírni, de le sem szarta. Annyira ideges lettem, hogy üvöltözni kezdtem vele, de meg sem rezdült. Dühből felkaptam és a zuhanyzóba dugtam, majd hideg vizet engedtem rá, hátha észhez tér, de semmi. Didergett egy picit, de miután megtörölgettem és tiszta ruhát adtam rá, újból kifejezéstelen lett.

Most, a harmadik nap estéjén besokaltam. Nem normális amit csinál. Úgy döntöttem újra beszélek vele, vagy legalábbis megpróbálom. Maximum folytatjuk az elmúlt napok játékát. Én beszélek hozzá, ő pedig leszarja.

Halkan nyitottam be a hálóba. Az ágyban feküdt és egy párnát szorongatott. Lassú léptekkel közeledtem felé, majd leültem az ágy szélére.

-Manó. -simítottam végig a kifejezéstelen arcán. Üveges szemekkel meredt előre.

-Menj ki. -motyogta halkan. Rám sem nézett, meg sem mozdult.

-Nem megyek. Ez már nem normális amit csinálsz. -csóváltam meg a fejem.

-Szerintem teljesen normális. -suttogta meggyötört hangon. Sóhajtottam egyet, majd befeküdtem mellé az ágyba.

-Figyelj rám. Tudom hogy gyászolod. Tudom jól mit érzel. De három napja egy falatot sem ettél, nem ittál és aludni is alig aludtál. -mondtam aggodalmasan. Lassan a párnát markoló kezére csúsztattam az enyémet és óvatosan lefejtettem az ujjait róla, majd összefűztem az enyémekkel.

-Nem érdekel.

-Crys, itt már nem csak rólad van szó. Amúgy sem hagynám, hogy ennyire leszarj mindent, de tudod jól, hogy most nem teheted meg. Nem engedem, hogy ezt folytasd. -szorítottam meg a kezét.

Válasz helyett csak kiszakította a kezét az enyémből és hátat fordított nekem. Nekem pedig eddig tartott a türelmem.

-Ha nem vagy hajlandó változtatni ezen...

-Akkor mi lesz? Elhagysz? -kérdezte keserűen.

-Nem. Tudod hogy nem tennék ilyet. Nem tudnám megtenni. De sosem bocsátanám meg magamnak, ha akármi történne veletek. -hunytam le a szemem.

-Damon. -szólalt meg halkan.

-Igen?

-Menj ki. Nem érdekelnek a szentbeszédek. Ez az én testem és azt csinálok vele, amit akarok. El tudom dönteni, hogy mikor kell abbahagynom. -féltem hogy ezt fogja mondani. Túl makacs és önfejű.

-Ez nem te vagy. Az a Crystal, akit én szeretek, nem lenne képes veszélyeztetni a kisbabája életét. Majd szólj, ha megjött az eszed. -kimásztam az ágyból, majd kimentem a szobából, az ajtót hangosan becsapva magam mögött.

Egyszerűen nem hiszem el Crystalt. Teljesen kifordult magából. De a legrosszabb, hogy nem tehetek semmit. Mert abban valóban igaza van, hogy ez az ő teste. Nem tuszkolhatom bele a kaját, akármennyire is szeretném. A francba is, elképesztően lehetetlen ez a szituáció.

Idegesen ültem le a kanapéra, amelyen már egy éjszakát eltöltöttem, az meg arcomat a kezembe temetve. Nem tudtam mit kezdjek magammal. Nem tudtam nem Crystalra és a picire gondolni. Annyira féltem őket... Tegnap megpróbáltam elérni Lucille-t, de nem vette fel és vissza sem hívott. Pedig ő lett volna az, aki esetleg segíthetne Crystalon.

Kétségbeestem. És őszintén bevallom, hogy el is sírtam magam. Kit érdekel ilyenkor hogy mi férfias és mi nem? Igen, úgy sírtam, mint egy kisgyerek akinek elvették a nyalókáját. De maga a gondolat, hogy Crys vagy a baba esetleg... képtelen vagyok kimondani.

Egyszer csak az aggodalom és a gyötrelem helyét átvette a düh. Olyan erővel tört rám, hogy képtelen voltam féken tartani. Felálltam a kanapéról és erőből belevertem a mögöttem álló téglafalba. Majd újra és újra és újra. Az arcomon folytak le a könnyeim, az öklömön meg a vérem. Alig éreztem a fizikai fájdalmat, viszont azt a szorító érzést a mellkasomban egyre jobban.

Annyira belemerültem a fal baszogatásába, hogy észre sem vettem Crystalt. Ott állt a nappali és a konyha átjárójában. Amikor tudatosult bennem, hogy nem csak én képzeltem oda, leengedtem a véres kezem. Rémesen szerencsétlenül állt ott, a szeme vörös és könnyes volt.

-Megjött az eszem. -szipogta. -Ne haragudj. -sírta el magát.

-Befejezted? -kérdeztem.

-Igen. -bólogatott hevesen, miközben az arcán sorra folytak le a könnyei.

-Olyan buta vagy. -átszeltem a köztünk lévő pár métert és a karjaimba zártam. Szó szerint belémkapaszkodott és hangosan sírt. Nem tudtam olyan szorosan magamhoz ölelni, amennyire akartam, mert bár még nem volt akkora, de bőven látszódott már a hasa.

-Ne haragudj rám. Én csak... én... -nem bírta végigmondani, annyira sírt. Sejtettem hogy nem miattam sír ennyire. Három napja egy könnycseppet sem ejtett. Most kezdett el igazán gyászolni.

-Semmi baj. Nem haragszom. -egy picit eltoltam magamtól. -Csinálok neked enni, rendben? -simítottam végig a könnyes arcán. Halványan bólintott. -Mit kérsz?

-Igazság szerint nem vagyok éhes... -hajtotta le a fejét.

-Enned kell. -jelentettem ki. -Szóval mégegyszer kérdezem. Mit kérsz?

-Mindegy. Valami finomat. -mondta remegő hanggal. Az ujjaimat az álla alá csúsztattam és felemeltem a fejét.

-Te is tudod hogy változtatnod kell. -suttogtam neki.

-Oké. Akkor... spagettit kérek. -nézett rám egy apró mosollyal.

-Ezt már szeretem. -a két kezem közé vettem az arcát és óvatosan megcsókoltam. A kezemen éreztem a sós könnyeit, amik még mindig folytak. -Ne sírj. -susogtam az ajkaira. Finoman elváltam tőle és újból összefűztem az ujjainkat.

-Annyira szeretlek. -biggyesztette le az ajkait.

-Mindennél jobban kicsim. -csókoltam meg a homlokát. -Gyere. -húztam magammal a konyhába. Ott felült a konyhapultra és onnan nézte, ahogyan előveszem a tésztát, a lábast és a tűzre teszem. Elővettem egy konzerves spagettiszószt és azt is felmelegítettem.

-Csináljak még valamit? -kérdeztem Crystől, majd lassan odasétáltam hozzá. -Palacsintát?

-Nem kell semmi. Csak ölelj meg. -tárta szét a karjait. A derekánál fogva magamhoz öleltem és megpusziltam a keskeny vállát.

-Manó, pontosan tudom min mész keresztül. Nekem nem volt akkor segítségem, hogy könnyen feldolgozhasam. Csak évekkel később sikerült, veled. És én is szeretnék segíteni ebben. -simítottam végig a derekán.

-Csak... nem bírom felfogni hogy elment. Nagyon hiányzik. Mondjuk, pár éve már nem töltött be olyan nagy szerepet az életemben... de fáj hogy a pici nem ismerheti. Ő lett volna a legjobb nagyapa a világon. -átkarolta a hasát és hangosan szipogott.

-Elhiszem. -újból egy puszit nyomtam a vállára. Olyan kis törékeny.

-Az élet rohadt igazságtalan. -jelentette ki.

-Hidd el, az nem kifejezés mennyire. -hajtottam le a fejem. Hirtelen megrohamoztak az emlékek. A szüleim és a testvéreim. A katona társaim. Azok a társaim, akik elvesztették a lábukat, a karjukat, vagy akár az életüket. Olyan jelenetek villantak be, amiket nagyon el akartam felejteni.

-Mi a baj? -simogatta meg az arcom Crys.

-Nem történt semmi. -mosolyogtam rá, de még mindig láttam a szemem előtt a képeket. A ma esti rémálmaim már garantálva voltak.

-Képzeld.

-Igen? -próbáltam természetes lenni, de most nagyon nem ment.

-Amikor bejöttél hozzám, észrevettem valamit. Add a kezed! -odanyújtottam neki, ő pedig a hasára tette őket. Óvatosan végigsimítottam rajta, de még mindig nem értettem mit akar. -Most pedig mondj valamit. Akármit.

-Áthívhatnánk valamikor a srácokat. Ty már nagyon kíváncsi rád mini bálnaként. -vigyorogtam rá, de egy pillanat alatt az arcomra fagyott a vigyor. A kezem alatt Crys pocakjában éreztem, hogy megmozdul valami, pontosabban valaki. A kisbabánk.

-Jó ég. -suttogtam elhűlve. -Ez...

-Ez ő. -mosolygott rám. -Emiatt jöttem ki. Ezt... érezned kellett. -szipogott, majd megtörölte a szemét. -Tylerék pedig akármikor jöhetnek, mondd meg nekik. De ne a héten. Kérlek. -harapott az ajkába.

-Eszembe sem lenne. -pusziltam meg a könnyes arcát. -Nem engedem hogy bármi bajotok essen. Soha. -mormoltam a bőrére.

-Nem tudnál ettől is megóvni? -kérdezte könnyes szemekkel.

-Ne haragudj kicsim, de ettől nem lehet. Ezt el kell viselned. -ingattam a fejem. Bárcsak átvehetném a fájdalmát. Bárcsak.

Nagyjából egy óra múlva sikerült is ágyba dugnom. Megevett egy fél lábosnyi tésztát, vagy fél órán át zuhanyzott, de ezek után még filmezni akart. Kis vita árán meggyőztem, hogy most már tényleg aludnia kéne, de feltételeket is szabott, így nekem is lőtték már a pizsit.

-Damon, gyere már! -kiáltott nekem.

-Crys, várj egy kicsit. -sóhajtottam, majd elállítottam a meleg vízsugarat és a derekam köré tekertem egy törölközőt. Készültem volna a hajamat átdörgölni, amikor a törpe, szokás szerint az én pólómban besétált.

-Miért nem jössz? -nézett rám a nagy fűzöld szemeivel. Istenem, add hogy a babánknak is ilyen színű legyen a szeme.

-Zuhanyoztam. -simítottam végig az arcán, miközben egy mosolyt erőltettem az arcomra.

-Mi a baj? -nem törődve azzal, hogy csurom víz vagyok, óvatosan átölelte a derekam és a mellkasomra hajtotta a fejét.

-Csak kimerültem. Három napja megesz az aggodalom, miattad. -fúrtam a fejem a hajába. A konty, amit a feje tetejére kötött, olyan isteni illatot árasztott, mint ő maga.

-Biztosan csak ennyi?

-Persze. -mosolyodtam el. Édes ahogy aggódik. Mondjuk nem mondtam igazat. Megint elkezdtek felemészteni a dolgok, amik a háború során történtek. Túl sok a rossz emlék, amiket nem tudok elűzni.

-Gyere, bent megszárítom a hajad. -lábujjhegyre pipiskedett, majd egy csókot nyomott a nyakamra, mivel csak odáig ért fel. Halkan felkuncogtam, majd lehajtottam a fejem, hogy egy igazi csókot adhassak neki, amibe beleremegett a gyomrom.

-Megyek. -pusziltam a feje búbjára, majd követtem be a hálóba. Nem zavartattam magam, ledobtam a törölközőm és leültem az ágy szélére. Crystal a kezében egy másik törölközővel elém állt, majd elkezdte szárazzá varázsolni a sötét tincseimet. Én közben a hasának döntöttem a fejem és vártam hogy rúgjon a babánk. Egy idő után már halkan beszéltem is a pocakjának, amitől a kismanó rögtön felébredt és vígan adta tudtomra, hogy hallja amit mondok.

-Kész vagy. -simított végig a nagyjából száraz tincseimen.

-Feküdj be. -intettem az ágy felé, ő pedig teljesítette a kérésem és bemászott. Én még felkaptam a boxeremet, lekapcsoltam a villanyt és mellébújtam. Az egyik szokásos alvópózunkat vettük fel, vagyis én a mellkasára hajtottam a fejem, ő átölelte a lábával a derekam és a kezével a hajamba túrt. Imádok így aludni vele, de mindegy este hogyan fekszünk le, reggel mindig más pózban ébredünk.

-Biztosan jól érzed magad? -simította az arcomra a kezét, majd finoman felemelte a fejem, ezzel elérve, hogy az aggódó zöld szemekbe nézzek.

-Csak fáradt vagyok. -sóhajtottam, majd visszafúrtam a fejem a mellkasába.

-Aludj jól. -puszilt a hajamba. Válasz gyanánt morogtam valamit, majd elnyomott az álom.

>>

Mire a legjobb hajnalok hajnalán felkelni? Ha rémálmod van? Dehogy. Ha a melletted lévő lánynak, akiért bármit megtennél van? Ugyan már. Ha mindkettőtöket rémálmok gyötörnek? Bingó.

Előre tudtam, hogy nem lesz nyugodt éjszakám. Azok a képek beúsztak a tudatomba és nem akartak távozni onnan. Újraálmodtam mindegy egyes társam halálát. Üvöltve ébredtem fel. Az egész testem verejtékben úszott, a hajam az izzadt tarkómra és homlokomra tapadt. Egész testemben remegtem és alig kaptam levegőt. Crystal azonnal felébredt és ijedten meredt rám.

-Damon, mi a baj? -mászott elém, majd a két kis tenyerét az arcomra simította és félve fürkészett.

-Nem... semmi, csak... -nyüszítettem, de nem bírtam semmi értelmeset kimondani. Még mindig láttam magam előtt mindent.

-Semmi baj, ez csak egy rossz álom volt. Nincs semmi baj. -suttogta, miközben átölelt és a hajamat simogatta.

-Tudom... de nem... nem... -nyöszörögtem. Szépen lassan átöleltem és szorosan magamhoz húztam, az arcomat a nyakába temetve. Mélyen beszívtam az illatát, ami egy picit megnyugtatott.

-Sssss, nyugodj meg. Úgy ver a szíved, mintha egy maratont futottál volna le. Nincs semmi baj. Itt vagyok. -nyugtatgatott. -El szeretnéd mesélni, miről álmodtál? -kérdezte halkan, de megráztam a fejem. Nem kell tudnia. Nem akarok terhelni. -Akkor nem kell. Csak nyugodj meg. -ismételte lágy hangon. -Feküdj vissza. -húzódott el egy picit.

-Nem mész el, ugye?

-Hova mennék? -mosolyodott el. Mélyeket lélegezve hanyatlottam vissza. -Fordulj háttal. -suttogta, én pedig rögtön tudtam mit szeretne. Tettem amit kért, pillanatokkal később pedig az apró kezét csúsztatta a mellkasomra, ahol összekulcsoltam az enyémmel.

-Szeretlek Crys. Nem is tudod mennyire. -suttogtam.

-Én is szeretlek. -motyogta a lapockáim közé, majd pillanatokkal később már egyenletesen szuszogott. Kis idő múlva én is bealudtam. Kár volt.

Nem tudom hánykor, de sötét volt mikor felriadtam. Nem is jó szó rá. Igazából nem felriadtam, csupán hirtelen felkeltem. Nem tudtam mi zavar, de valami határozottan szorította a gyomrom és a torkom. Fejrázva keltem ki a szeretett nő szorításából, majd halkan kimentem a konyhába egy pohár vizet inni. Miközben visszamentem, még nem vettem észre semmit.

Viszont amint beértem, rögtön tudtam mi volt a baj, mi miatt éreztem rosszul magam. Crys még mindig álmodott, de biztosan tudtam hogy nem valami szépet. Csukott szemmel nyöszörgött, a mellkasa irdatlan tempóban emelkedett és süllyedt, a légzését óriási jóindulattal sem lehetett egyenletesnek mondani. Azonnal odarohantam, az ágyra másztam és elkezdtem felrázni. De hiába rázogattam, keltegettem, szólongattam, nem használt. Kapkodta a levegőt, sípolt a tüdeje, az egész lány izzadtságban úszott és reszketett. Ahogyan a pulzusát próbáltam kitapintani, megijedtem, annyira dobogott a szíve. Pánikrohama volt álmában.

Nem tudtam jobbat kitalálni, az előbbi poharamat, amit a komódra tettem odavittem és nyakon öntöttem vele. Ahányszor pánikrohama volt, mindig sikerült segítenem. Ha álmában, akkor is fel tudtam kelteni, de most hiába próbáltam, nem jött össze.

Megijedtem. Nem tudtam mit csináljak. Utolsó mentsváramként megragadtam a telefonom és remegő kézzel ütöttem be a mentősök számát.

-Jó estét, miben segít...

-A barátnőm eszméletlen és pánikrohama van. Álmában jött rá a roham és nem bírom felkelteni, nem tudom mit csináljak. Ráadásul terhes és nagyon félek hogy valami baja lesz neki vagy a babának. -hadartam idegesen.

-Azonnal küldünk egy mentőt. Megmondaná a címét? -kérte, mire lehadartam. -Már úton vannak. Pár perc és ott lesznek.

-És én addig mit csináljak?

-Próbálja egyenletesebbé tenni a légzését. -tanácsolta a srác.

-Kösz. -mondtam, majd nem foglalkozva azzal hogy bunkóság-e vagy sem, kinyomtam a telefont és minden figyelmemet az alattam fekvő nőnek fordítottam, aki még mindig nem ébredt fel. -Hogy a picsába tegyem egyenletessé a légzését? -morogtam.

Azzal a gondolattal, hogy rosszabb csak nem lesz, elkezdtem az újraéleztési technikát alkalmazni. Befogtam az orrát, majd a számat az övére tapasztottam és levegőt juttattam a tüdejébe. Ezt többször is megcsináltam, de semmit sem segített. Akkor mégis mit csináljak? Viszont fel kellett öltöztetnem Crystalt, mert a pólómban csak nem mehet kórházba. Gyorsan kirángattam egy nadrágot a szekrényéből és ráadtam, majd magamra is húztam egy random pulóvert és egy farmert. Utóbbival meggyűlt a bajom, mert annyira remegett a kezem, hogy alig bírtam begombolni a nadrágot.

-Crys, kicsim, ébredj fel. Ne csináld ezt. Nyisd ki a gyönyörű szemeidet és mondd, hogy minden rendben van. Kérlek. -suttogtam, miközben a haját simogattam. Nagyon belemerültem, mert csak a kopogás a bejárati ajtón rántott vissza a való világba. Azonnal odarohantam és kinyitottam, mire két férfi rontott be. Mindketten vörör kabátban voltak és egy hordágyat cipeltek.

-Merre van és mi történt? -kérdezte az egyik.

-A hálóban. Nemrég felriadtam és kimentem inni, és mire visszajöttem, már ez a látvány fogadott. Pánikbeteg, de nem gyakran jönnek elő a rohamok. A legutóbbi is már vagy egy éve volt. -túrtam a hajamba.

-Történt mostanában valami, ami előidézhette?

-Meghalt az apja. -haraptam a számba.

-Joe, gyere be! Át kell tennünk a hordágyra. -kiáltott ki a másik mentős, mire a mellettem álló bement a szobába. Feltették a törékeny kis testét, rögzítették és elindultak vele.

-Vele mehetek?

-Természetesen. Útközben megadhatna néhány adatot a hölgyről. -biccentett a faszi, majd leindultak lépcsőn. Megragadtam a telefonom és a kulcsom, majdfél percnyi szenvedés után bezártam a lakást és utánuk rohantam. Pont betették a mentőbe, mikor odaértem, így sietősen bemásztam mellé.

-Tegyél rá oxigénmaszkot. -utasította a mentős Joet, a másik mentőst. Előbbi becsukta az ajtót és előreszólt a sofőrnek, hogy mehetünk. Rátették az oxigénmaszkot, miközben összefűztem az ujjainkat. Az övéi jéghidegek voltak.

-Problémát okozhat, hogy terhes? -jutott eszembe.

-A francba. Akkor jobban kell sietnünk. -futott ráncba a szemöldöke, majd megint odaszóltak a sofőrnek, én pedig lesápadtam.

Mi van, ha valami baja esik?