Hyoonjin pov.
Pár héttel ezelőtt...

A tanulást befejezve állok fel, s elpakolva hagyom el az iskola könyvtárat. Az iskola kapuján kilépve csúszok el egy fa ágon.

- Oh a... - mondom fájdalomtól teli hangon, ahogy végtagjaimba belenyílal a fájdalom. Nehezen felülve emelem fejem az ég felé. Millió kis fénylő pont díszíti a sötét éjszakát most is, mint eddig mostanában.

Felsóhajtva tápászkodom fel a földről, majd amennyire lehetséges, felgyorsítom lépteim.

- Csak legyen vége ennek a napnak... - mondom s befordulok a sarkon. Figyelmetlenségem miatt neki megyek valakinek. - Bocs... - mondom s mennénk is tovább.

- Lee Hyoonjin? - kérdezi az idegen. A lépésben megállva, fordulok hátra.

- Esetleg ismerlek valahonnan? - kérdezem szemügyre véve a férfit. A halovány fény miatt nem látom rendesen, hogy ki lehet az. Nem mellesleg a sapkája sem könnyíti meg a dolgokat azzal, hogy arcába húzta. Nem hiszem, hogy ismerem, mert a hangja egyáltalán nem ismerős.

- Te nem ismersz engem, de én igen. - mondja s közelebb lép. Száját féloldalas mosolyra húzza. Egy pillanatra lábaim megremegnek. Egy lépést hátrébb lépek.

- Ki vagy te? - kérdezem érzelemmentes hangon. A férfi jót kacagva lép egyet még közelebb.

- Becses nevem Yoon Mok, de az emberek csak jelmezes gyilkosnak hívnak a közbeszédek alapján. - mondja elgondolkodva. Nagyon jó, szóval a Murphy átok még meg is akar ölni? Vagy ez csak a sorsom része akar lenni?

- Meg akarsz ölni? - kérdezem fekete szemébe nézve, mely egészen érzelem mentesen csillog.

- Nem ez volt a tervem Hyoonjin. - mondja a fejét megingatva.

- Akkor mit akarsz? Honnan tudod a nevem? - kérdezem kissé meginogva.

- Ugyan Hyoonjin... Nincs eleged?

- Mi? - bukik ki a számon. - Miből lenne elegem?

- Nagyon is jól tudod mire gondolok... - mondja s zsebéből kivesz egy kést, amit le is rak q földre. - Nincs eleged a Murphy átokból?

- A testvéreim is ugyan úgy szenvednek emiatt... - mondom lehajtva a fejem.

- Biztos vagy ebben? - kérdezi, mire felkapom a fejem. - Már semelyikük sem Murphy átkos.

- Mi?

- Jól hallottad. - mondja mosolyogva. Ledöbbenve nézem a földet. Ez nem igaz... - Hwajin egyezséget kötött a karmával, hogy leveszi az átkot róla, ha az utódja lesz. Míg Hyejin egy Yoona nevű nővel egyezett meg abban, hogy leveszi az átkát, ha ellophatja a testét.

- Hazudsz! - kiáltok fel feszülten s fejem fogva rázom meg. - Honnan tudhatnál ilyen dolgokat?

- Mi okom lenne hazudni neked Hyoonjin? - kérdezi a férfi kezét széttárva. Mély levegőt véve emelem fel fejem, s rendezem vonásaim.

- Mit akarsz tőlem?

- Miből gondolod, hogy akarok tőled valamit? - kérdezi felvont szemöldökkel. Tartva vele a szemkontaktúst horkantok fel.

- Túlságosan egyértelmű vagy. - vágom hozzá a szavakat. - A hülye is kitalálná, hogy akarsz tőle valamit. Ennél azért jobban ki kellett volna tervelni, ahhoz, hogy ne jöjjek rá.

- Nem gondoltam volna, hogy ennyire könnyű lesz. Bár mit is vártam egy éltanulótól. - mondja s mosolyogva megingatja fejét.

- Mi volt oka, hogy elmondtad ezeket a dolgokat? - kérdem felsóhajtva. - Nem érek rá egész éjjel!

Egy pillanat alatt kerül mögém.

- Meg akarsz szabadulni te is az átkodtól? - kérdezi mögülem. Szemeim kitágulnak, kezem ismét ökölbe szorítom. - Nem érzed igazságtalannak, hogy csak te szenvedsz?

- De... nagyon is. - mondom összeszorított állkapoccsal. Ez egyáltalán nem igazságos.

- Én segíthetek rajtad.

- Hogyan?

- Leveszem az átkod, cserébe testcserélsz velem.

- ...? - dünnyögök orrom alatt valamit, amit őszintén szólva én sem értek.

- Holnapig van időd gondolkozni. Az alkuról további részéről később értesítelek. - mondja s el is tűnik, mintha itt sem lett volna. Érzelmeim kontrollálva indulok haza felé.
Elárulva érzem magam. Hyejin és Hwajin is... Mindketten elárultak. Hogy tehették ezt? Miért hagytak egyedül?

A bejárati ajtón belépve azonnal szobámba veszem az irányt. Az ajtót magamra zárva dőlök be az ágyba. A plafont bámulva gondolkodom el ismét Yoon Mok szavain. Idegesen állok fel s vágom a legközelebb lévő tárgyat az ajtónak, ami szerencsére csak egy tankönyv.
Idegesen kapkodva a levegőt nézem a földön lévő tankönyvet. Nem tehették meg ezt. Elárultak. Ők miért lehetnek szabadok, de én nem? Ez nem igazságos. Csak én szenvedek, Ő meg addig boldogan élik az életük. Ez rendjén van, tényleg?

- Hát persze... - horkantok fel. - Mi sem egyszerűbb, mint hátra hagyni az átkot és ezzel együtt engem is! Hát tudjátok, én sem fogok tovább szenvedni! Ha ti nem, akkor nekem miért kéne? - kérdezem s kezembe veszem az eldobott tankönyvet.

Az iskola végeztével a tanuló szoba helyett arra a helyre megyek, ahol tegnap találkoztam Yoon Mokkal. A falnak neki dőlve dobolok feszülten a lábammal. Ekkor jelenik meg váratlanul mellettem s széles mosolyra húzva száját ül le elém a földre.

- Áh, olyan unalmasak az emberek... - mondja, majd nevetni kezd. Meglepődve nézek rá. Hirtelen válik komolyra tekintete. - Szóval...? Hogy döntöttél végül?

- Belemegyek. - mondja, mire kissé meglepődik, majd féloldalas mosolyra húzza száját.

- Szuper. - mondja s felállva elém sétál. - Akkor jó éjszakát! - mondja s egy rongyot elém tart. Amint belélegezem érzék szerveim tompulni kezdenek. Király, ezek szerint most fog elrabolni egy gyilkos...

Fej fájásra ébredek. Szemem kinyitva egy pince szerű helyen találom magam. Egy nő nagy szemekkel pislog rám, de pár pillanat múlva elmosolyodik.

- Hogy lehet ennyit aludni? - morgolódik Yoon Mok mellőlem egy széken ülve. A földről felállva nézek szemébe. - Ezt a levelet csak akkor nyisd ki, ha egyedül vagy. Ez az alkunk tudnivalói. - mondja felállva s kezembe ad egy levelet.

- Miért nem nézhetem meg most? - kérdezem bizonytalanul. Ez nagyon gyanús.

- Nem akarom, hogy kitudódjon pár dolog, amiket nem kéne tudnia rajtunk kívűl senkinek. - mondja halkan s a nő felé sandít. Aprót bólintva rakom zsebre a levelet. - Akkor kezdhetjük? - kérdezi normális hangerővel, majd a nőre néz. Bizonytalanul bólint, majd megkér mindkettőnket, hogy feküdjünk le a földre.

- Húnyjátok le szemeitek! - mondja a nő kissé remegő hangon. Hallgatva rá csukom le szemem. - Lehet, hogy fájni fog! - mondja, mire szorító érzés fog el mellkasomban. Pár perc múlva lihegve ülök fel, de már nem a saját testemben vagyok.