Hwajin pov.

- ...Az áldozatokat mindig egy fiatal fiúval látták utoljára. Lehetséges, hogy a jelmezes gyilkos társa? - hallok meg a konyhában ülve egy részletet a híradóból. Hyoonjin a távkapcsolót megfogva nyomja át egy másik adóra.

- Yah! Most miért kellett elnyomni? Éppen hallgattam. - kiáltok rá mérgesen.

- Nyugodj le kiscsillag! Hétvégén nincs veszekedés. - mondja Apa fejem gyengéden megpaskolva. Elmosolyodom Apa mondatára.

Egy meleg teát szorongatva sétálok szobámba s magam után bezárva az ajtót ülök le az ágyra. Betakarózva egy vékony pokróccal kortyolok teámba.

Az ablakon kitekintve nézem az őszi tájat. A fák sárgás levelei takaróként fedik be a földet. Már csak pár levél szállingózok az ágakon. Egy nagyobb szél biztosan felkapná és elröpítené Őket. Mégis szinte érzem, ahogy gyengéden cirógatja az aprócska szellő a fák szárait.

A Suneungot nehezen túl éltem. Az eredményről fogalmam sincs. Volt, amit tudtam és volt olyan, amiről azt sem tudtam, hogy hogyan értelmezzem. Így nem tudom, hogy milyen lett végül a végeredmény. Csak reménykedni tudok.

Leteszem a teát az írósztalra, ahol most már rend van. Nehéz belegondolni, hogy még pár napja ott görnyedtem előtte a széken és tanultam. Én, aki világéletében kerülte a tanulást. Tényleg fura...

Most, hogy nincs mi elterelje a figyelmem, folyton Jake-re gondolok, és azon elmélkedek miért nem láthatom Őt többet. Sokféleképpen elképzeltem, hogy mi lesz, ha újra látom Őt. Érzem, hogy fogom még látni. Bár tudom, hogy erre nagyon csekély esély van. Nagyon hiányzik. Szeretném érezni melegségét, ahogy magához ölel. Szeretném hallani hangját. Szeretném látni Őt, ha csak pár pillanatra is...

Pár könnycsepp kiszökik s arcomon lefolyva esik a takaróra. Nem tudom kontrollálni érzelmem, akaratlanul sírni kezdek. Ajkam beharapva próbálom abba hagyni, de nem sikerül.
Tényleg nagyon hiányzik és csak miatta akartam jól teljesíteni.
Csak úgy megjelent az életemben és felborította azt. Nem akartam foglalkozni a tanulással, a vizsgával, a jövővel, de miatta mégis azt tettem, amit nem akartam. Mégsem éreztem rosszul magam, mert azt tettem, amit odáig nem szerettem volna. Inkább azt akartam, hogy büszke legyen rám. De mielőtt bizonyíthattam volna neki eltűnt az életemből.

- Utállak Téged! - mondom idegesen. - Hogy tűnhettél el csak így? Azt akarom, hogy újra itt legyél, mert szeretlek te rohadék! - kiáltom sírva. Zokogva húzom fel térdem s borulok rá.

- Hangzavart hallottam, ezért- Mi a baj? - kérdezi Hyejin mellém ülve.

- Semmi. - mondom még mindig sírva s jobban térdem közé bújok. Hyejin feláll s bezárja az ajtó, majd visszaül mellém.

- Nyugodj meg! - mondja s hátamra simít. - Tudod, hogy mindent elmondhatsz nekem.

- Tudom... - mondom hüppögve s felemelem fejem.

- Akkor mondd el! Biztos jobb lesz, nem? - kérdezi halványan mosolyogva.

- Hát... - kezdek bele hüppögve - Megismertem egy fiút, akit Jake-nek hívnak. Igazán... rejtélyes. Egyszer csak megjelenik, majd eltűnik. Sokszor elfoglalt a munkája miatt, de mindennap tudtam találkozni vele. - mondom magam elé nézve. Nem akarom elárulni - De egy ideje már nem találkozunk, és már nagyon hiányzik

- Miért nem találkozol vele? - kérdezi hátamra simítva. Halkan szipogva rázom meg fejem.

- Nem tudom. - mondom lehajtva a fejem.

- Azt ajánlom lépj túl rajta! Neked is jobb lenne. - mondja s felállva elém sétál. Kezét vállamra rakja.

- De... nem! - mondom, majd én is felállok. Könnyeim letörölve megyek az ajtóhoz. - Soha sem fogom azt mondani, hogy nem fogunk többet találkozni! - mondom s kisétálok az ajtón. Egy cipőt s egy kabátot felkapok.

- Hova mész Hwajin?

- Csak a játszótérre, Anya... - mondom meg sem fordulva, majd elhagyom a házat.

Tényleg a játszótérre megyek. Ott a padra leülve nézek fel az égre.
Az ég halvány sötét színe keveredik a világossal. Régen mindig a találkozásnak hívtuk, mikor délutántól egészen késő estig kint voltunk a kertben a családdal és azt vártuk, hogy a csillagok az égre szökjenek. S folyton azt figyeltük Hyejinnel és Hyoonjinnal, hogy mikor lesz a találkozás. Ilyenkor Anya és Apa elmesélt egy történetet.

"Amikor felnézel az égre s a nap megy le, akkor találkozik a sötétség és a világosság.
A sötétség rideg volt. Ezer és annál több szolgája volt, akik beragyogták Őt. Mégis mindig magányos volt s a szomorúságnak nevezték. Senki sem szerette, féltek tőle.
A világosság ennek az ellentéte volt. Sugárzó személyisége volt. Neki is voltak szolgái, de Őket nem lehetett látni. Mégsem volt magányos s Őt a boldogságnak nevezték. Sokan szerették Őt.
Mikor először találkoztak, világosság nem értette miért magányos sötétség, hisz mindig láthatja fiát s a gyönyörű szolgáit. A második találkozásnál világosság megszólította sötétséget. Így szolt hozzá: Miért vagy ilyen lehangolt sötétség? Sötétség ezt válaszolta: Mert engem nem szeretnek, mint téged. Tőlem félnek. Világosság nem tudta mit mondjon. Megkérdezte Napot, aki csak Holddal való találkozásáról, a napfogyatkozásról mesélt. Világosság mikor ismét találkozott sötétséggel ezt mondta: Jusson eszedbe mindig, mikor lehangolt vagy, hogy sötétség nélkül nem lenne világosság! Sötétség végre elmosolyodott s ekkor egy törés vonal lett az égen. Az a törés vonal a sötétség és a világoság találkozása. Azon a helyen minden este és minden reggel egyévállnak. S egymást felváltva szakadnak el egy időre."

- Szeretnék ebben a találkozásban találkozni veled! - kiáltom el magam felállva. - Szeretnék a sötétség lenni és akkor legyél te a világosság! - kiáltok a semmibe. Térdemre rogyva kezdek újra halkan zokogni. - Legyünk a törés vonal az egén! - mondom szipogva, majd felállva elindulok hazafelé. Elhatározásra jutottam.

A szobámba sietve kezembe veszem telefonom s kutatni kezdek. Azt mondtam Jake-nek, hogy segíteni fogok elkapni a gyilkost, akkor segítenem is kell. Így jobban érzem magam egy kicsit...

Nincs átolvasva