Hwajin pov.

Amikor hazaérek körülnézek a szobámban. Mindennek a széle lekerekítve, babavédők az asztal sarkán. Szinte mindentől védve vagyunk ebben a házban, ezért szeretek otthon lenni.

- Hwajin! - hallom meg az egyik ikrem hangját. Oh ne.

Hárman vagyunk ikerek. A bátyám, Hyoonjin, a kitűnő tanuló, aki még jóképű és sportos is. A nővérem, Hyejin, a gyönyörű s jó tanuló, néha habajka s csak esténként látható. S én, a legkisebb iker, szerencsétlen s rossz tanuló, az iskola szégyene. Mindannyian megörököltük Anyától a Murphy átkot, de mintha csak engem kísértene.

- Ma nem kell menned különórára? - kérdezi Hyoojin felvont szemöldökkel.

- Hyoojin! - mondom bátyám nevét erőteljesen. - Miért küldesz oda mindig?

- Azért, mert folyamatosan romlanak a jegyeid. - mondja keresztbe tett kézzel. - Ha így folytatod, még a vizsgát sem tudod megírni. Már október közepe van, novemberben pedig itt a Suneung, vagyis a vizsga, ami eldönti a jövőd.

- Rendben! Akkor megyek! - mondom s heves mozdulattal megindulnék kifelé, ha nem verném be a kezem az ajtófélfába. - Aish, de fáj!

- Ne szitkozódj! - szól rám Hyoonjin. Nem törődöm stílusban megyek ki a házból, majd indulok a játszótér felé. Csak azért se megyek tanuló szobába.

Ráülök a hintára, de azonnal fel is kelek, mikor meglátom milyen rozsdás. Leszakadt volna alattam. Inkább leülök a padra. Csak magam elé nézek, ki tudja mennyi ideig, míg valahogy le nem esek a padról. Ez fáj!

- Karma? - kérdezem meggondolatlanul. Hirtelen jut eszembe a névjegykártya, amit adott. - Jake?

- Talált süllyedt. - hallom meg a férfi hangját, s ekkor lesz látható számomra, hogy a padon ül. Feláll, majd elém sétál s kezét nyújtja felém. Hálásan, de zavartan fogadom el segítségét, majd felállok.

- Miért segítesz fel, ha lelöktél a padról?

- Annyi volt a feladatom, hogy lökjelek le a padról, utána már azt csinálok, amit akarok. - mondja s leül a padra ismét. - Nem tanulnod kéne most?

- Nem érdekel a tanulás. - válaszolok monoton hangon, rá se nézve kérdezőmre.

- Akkor mi szeretnél lenni? Gondolom nem akarsz egyetemre menni.

- Még nem tudom. - mondom s most rávezetem a tekintetem. - Szerinted mi legyek?

- Fizikus. - válaszol egyszerűen. - Legyél fizikus és tanulmányozd a Murphy átkot.

- Na, persze! Ahhoz egyetem kell. Meg azt fogom tanulmányozni, ami megkeseríti az életem? Majd, ha piros hó esik. Egyébként akkor még nem láttad a fizika jegyeim, ha azt akarod, hogy fizikus legyek.

- Hát akkor ne legyél az! Ez csak egy tipp volt. - mondja s megvonja a vállát. - Szerintem jól állna rajtad a köpeny! - mondja végig mérve. Majd fejét az ég felé emeli. Kezét ballon kabátja zsebében tartja. Ahogy ránézek, mintha misztikumot árasztana ki magából, egy fajta rejtélyeséget. Mintha tényleg Ő lenne a karma.

- Mert tényleg én vagyok a karma. - mondja rám sem nézve. Ilyedten fogom meg fejem. - Nyugodj meg, nem olvasok a fejedbe, csak azt hallom meg, ahol a karma szó elhallatszik. Így lehet megidézni is. Háromszor kimondod magadban, és puff, ha szerencséd van megidézel.

- Akkor... te hányszor hallod mások gondolatát? - kérdezem bizonytalanul.

- Van mikor egybe folynak a gondolatok, nem mindegyiket hallom. Egy másodperc alatt lehet tíz ember gondolatát is meghallom, attól függ. - mondja még mindig a csillagokat figyelve.

- Az egész világon te vagy az egyetlen karma? Hogy tudsz ott lenni több helyen is? - kérdezem, mire felkuncog.

- Nem, nem egyedül vagyok karma. Minden országnak külön van. Koreának kettő van. Az északi és a déli. Az USA-ban is több van. Ez az ország lakosságától, és galádságától is függ. - mondja, majd feláll. - A viszontlátásra kedves hölgyem, nekem mennem kell! - mondja s szemem láttára tűnik el. Ismét itthagy kérdésekkel. Akkor Ő tényleg... Na nem. Nem. Nem. És nem. Hogy lehetne Ő a... Mégis amiket tesz, mond, mind mind arra utal. Legészerűbb magyarázat, hogy megint elaludtam az órán és ezt álmodom. De fázik a kezem, akkor ez nem álom. Akkor annyira magányos vagyok, hogy elképzeltem ezt a helyes férfit, és Ő a... De ha én ebben hiszek, miért nem gondolok rá. Úgy sem fogja meghallani, hisz csak képzelem. Karma. Karma. KARMA.

Hirtelen támad fel a szél, a levelek felrepennek, s velem szembe jönnek. Kezem szemem elé teszem, hogy ne menjen bele. Lassan csillapodni kezd a szél, az októberi hideg helyett enyhe melegséget érzek. Óvatosan veszem el a kezem szemem elől. Egy idegen helyen találom magam. Olyan, mint egy pince. Fájdalmas nyögve nyelések, sikolyok hallatszanak. Nagyot nyelve nézek körül s ekkor látom meg Jake alakját. Hozzá sietek, bár nem tudom Ő mit keres itt.

- Miért vagy itt? Nem kéne itt lenned! Nem baj, a karma, majd utol ér. - suttogva kiabál velem. Kijelentésén felhorkantok.

- Haha, ez olyan karmás fajta humor? - kérdezem felhúzva szemöldököm.

- Nem, ezt nem annak szántam, de most belegondolva lehetne az.

- Na! Csak nem vagyok buta. - suttogom sértődötten.

- De az vagy!... - mondja idegesen, kicsit hangosabban, mint kellene. - Ha nem jöttél volna ide, akkor okos lennél.

- Tudom... - mondom lehajtva fejem. - De nem tudom, hogy kerültem ide. Egyszer csak itt lettem.

- Ühüm. Azért mondogattad magadban azt, hogy karma. - mondja bólogatva. - Mindegy, ne csinálj semmit, amíg azt nem mondom. Veszélyes ember lehet. - mondja s rámutat egy férfire, aki éppen... Na, nem! Ez egy gyilkos! Rendben, nekem itt befelegzett! Viszlát világ! - Ha lehet ne hívd fel magadra a figyelmet!

- Én nem is...

- A Murphy átok mindig működik. Akkor is, mikor nem csinálok semmit. Ezt jól vésd az eszedbe! Szóval maradj nyugton! - mondja Jake, s ismét eltűnik, mintha itt sem lett volna. Egy doboz mögül kikukucskálva nézem az eseményeket.

Jake pov.

Felvéve karma alakom megyek a gyilkos közelébe. Először a lányhoz, majd a fiúhoz lépek közelebb. Megnézem mindkettőjük pulzusát. Ahogy ujjam hidegbőrükhöz ér, meglátom az utolsó napjukat. Egy hideg szellőt érzek meg magam mellett, a lány lelkét.

- Karma? - kérdezi a lány, mire aprót bólintok. Minden halott lélek, szellem tudja ki vagyok, ezzel megkönnyítve a küldetéseim. Fogalmam sincs honnan vagy hogyan tudják meg, de tudják.

- Kapd el a jelmezes gyilkost. - mondja a fiú s magához húzza a lányt, majd átlépnek a túl oldalra, a kaszáshoz. Szóval jelmezes gyilkos... Vajon miért ez az álneve?

Kezembe veszem bevégző tőröm, s kimért léptekkel megyek felé. A kiszabott bűntetés: szívbetegség.

S egy hirtelen mozdulattal szívébe szúrnám a tőrt, de a férfi még időben megfogja a kezem. Meglepettségemben elejtem a tört, a férfi lábával magához közelebb rúgja, majd felveszi. Hogy látott meg? Esetleg elfelejtettem volna felvenni a karma alakom? Vagy tényleg csak öregszem, és már egy piti gyilkos is meglát? De akkor honnan tudja, hogy én vagyok a karma?

- Szevasz Karma! - mondja a férfi a tőrt figyelve. - Szívbetegség? Hmm. Én nem ebben akarok meghalni. - mondja kezében forgatva a tőrt, aminek sárgásarany színe lassan feketévé változik. Mi történik a fegyveremmel? És hogyan olvasta le róla a büntetést? - Karma... Játszunk egyet! A kiszabott játék: kardharc. Én ezzel a tőrrel leszek, és te?

Tudom, hogy tennem kell valamit. Nem sétálhatok ki ebből. Le kell győznöm. De ki ez az ember?

Kezembe veszem a legközelebb lévő kést. Bár tudom ez a kis kés, semmit nem ér azzal a tőrrel szemben.

- Meddig megyünk? - kérdezem, mire a férfi felnevet. Folyamatosan kerüli a szemkontaktust, nem fogok megtudni róla semmit. Óvatosan Hwajin felé nézek, aki képeket készít?! Mit művel ez a lány?

- Amíg valamelyikünk meg nem hal. - mondja a férfi, s felvesz egy napszemüveget. Honnan tudja, hogy ha a szemébe nézek megtudok róla dolgokat? - Az egyikünk biztos jól jár.

Nem ölhetem meg, nincs rá engedélyem, megint csak a port kavarnám fel. Yoona azt mondta csöndben megkéne várnom leszolgálásom napját. Akkor engem ölne meg? Nem hiszem, hogy képes rá. De már azok, amiket tett, rendellenesek. Nem kéne belemennem...

- Legyen. Sok sikert hozzá! - mondom. Majd a kést feldobva kapom el. A férfi pont ebben a pillanatban szalad felém. Felugorva a polc tetejére, épp hogy kikerülöm.

- Nocsak! A híres Karma menekül. - mondja a férfi, de nem hatnak meg szavai. Provokálni akar.

- Hát sajnálom, nekem akadt egy másik feladatom. - mondom s intve egyet ugrok le, majd indulok meg kifelé a pincéből.

Tudom ennyivel nem lehet lerendezni. A férfi nekem rohan. Kibírom kerülni, de bal kezem így is éri támadása. Ismét támadna. Kezét megfogva állítom meg. Egyre erősebben szorítom úgy, hogy kiessen kezéből a tőr.

- Rendben, ügyes voltál! Szép álmokat! - mondom neki, majd fejére simítok, ezzel elaltatom. A férfi kidől, Hwajin pedig előmerészkedik. Látható leszek számára is. Talán, már nem tudom.

A földről felveszem a tőrt, tapintás éget. Mintha tűzbe nyúlnék. Azonnal zsebembe süllyesztem. Nem tudom tovább kezembe tartani, kiesne belőle.

- Vérzik a kezed. - szólal meg Hwajin kézfejemre mutatva. Tényleg csepeg belőle a lilás, pirosas színű anyag. Biztos a jelmezes gyilkos támadás után történt.

Megrántom a vállam, s legyintek, mintha semmi különös nem történt volna. Majd kezére fogva húzom kifele az épületből. Gyorsan el kell tűnnünk innen.

Ahogy kiérünk az épületből, minél messzebbre futunk. Lassan egy sikátorba érünk, ahol végre megállunk. Hwajin lihegve néz rám szúrós szemmel. Ha tekintettel ölni lehetne, már halott lennék.

- Nem szeretek futni, - mondja még mindig szúrós szemmel nézve. - nagyon nem. De Jake... Hol vagyunk?

- Szöulban. - vágom rá azonnal. Tény és való, hogy Szöul területén vagyunk, de vajon melyiken? Az már más kérdés.

- Csodálatos. Hyoonjin megöl, mert rájön, hogy nem tanuló szobában voltam, megint. - mondja Hwajin, s leguggolva fog fejére. Azonnal leülök mellé, s hátát simogatni kezdem. Hwajin értetlen tekintettel néz rám. - Miért akarsz megvigasztalni?

- Tudom milyen mikor megszidnak, mivel úgy cselekedtél, ahogy jónak láttad.

- Lehet egy kérdésem? Nem akarok illetlen lenni. - mondja, mire bólintok egyet. - Mennyi idős vagy? - kérdezi, mire kissé meglepődök.

- Mennyinek látszom? - kérdezem állam alatt pipát formálva. Ujjával tízet, majd egy nyolcast formál. - Maradjunk annyiban, hogy 20 vagyok.

- De a karma az több ideje létezik, mint 20. - gondolkodik el, s Ő is leül. - Akkor 100... 200?... 300?

- Biztos akarod tudni? - kérdezem, mire határozottan bólint. Eléggé elszánt egy lány az biztos. - 2120 éves vagyok. - mondom, Hwajin álla azonnal leesik. Mosoly kúszik arcomra. Nem bírom tovább. Elnevetem magam reakcióján.

- De hogyan? - mondja még mindig csodálkozva. - Bár igaz mondtam, hogy több vagy, mint húsz. - mondja féloldalas mosollyal arcán. - Te akkor Jézus előtt születtél?

- Igen. Körülbelül akkor születtem meg, mikor az emberekben kialakult a hét főbűn.

- Áh értem...

- Jól van, Hwajin! Gyere, haza kísérlek! - mondom felállva. Kezem felé nyújtom, majd felsegítem Őt.

- Oké! - válaszol csillingelő hangon. Elindulunk valamerre, amit jó útnak vélünk.

Többször is elbizonytalanodunk, de nem fordulunk vissza. Végül nehezen, de Hwajin házához érünk.

- Öhm... akkor viszlát Karma! - mondja Hwajin intve, arca vöröses színben pompázik. Mosolyogva nézem, ahogy lassan bemegy a házba. Ismét megszólal bennem a vészradar. Mély sóhajt véve kezdek futni, s közben felveszem karma alakom. Felugrok egy ház tetejére, s tempóm folyamatosan gyorsítva, jutok egyre közelebb a megadott helyhez.