Szeretet, szeretet, szeretet, ez a zseni lelke.

Wolfgang Amadeus Mozart

Elsőként az tudatosult benne, hogy egyáltalán van tudata, ami már önmagában is elég különös volt.

Erre két alternatíva adódott:

Az egyik, hogy egész életében tévedett, ami a rigorózus ateizmusát illeti.

A második, hogy nem halt meg.

Némi erőfeszítéssel kinyitotta a szemét. Egy darabig mindent homályosan látott, de az elmosódó formák lassan kitisztultak.

A hátán feküdt, egy boltíves mennyezetet bámulva; a domborműveket furcsa szögben világította meg a sápadt arany fény.

Ha tényleg halott, akkor a túlvilág iszonyúan hasonlít a gyengélkedőre.

Már az is elég nagy kihívást jelentett, hogy kinyissa a szemét, de a felülés majdhogynem lehetetlennek bizonyult. Minden izma tiltakozott a megmoccanás puszta gondolata ellen is, és mire sikerült végre ülő helyzetbe küzdenie magát, annyira elfáradt, hogy úgy érezte, vissza kellene feküdnie. Az arcához emelte a kezét, hogy megdörzsölje a szemét...

...és meglepetten látta, hogy nem remeg.

Döbbent némaságban meredt a kezére, csak hogy megbizonyosodjon – és valóban, nem tévedett. A keze tökéletesen mozdulatlan volt.

És most, hogy erre gondolt...

A nyakához nyúlt.

A nyakörv eltűnt.

Az ujjai alatt csak durva, megkeményedett heg volt, amit...

...amit érzett, Draco érezte a heget.

– Ó, Istenem – mondta, vagyis próbálta mondani, mert inkább csak rekedt dörmögést hallatott; jó sok idő eltelhetett, de nem érdekelte. Mindkét kezét a nyakán lévő sebhelyre tette. Kemény és érdes volt, de nem számított, mert érezte, minden részletét teljes mértékben érzékelte... és érezte a lepedőt is, puha és selymes volt a keze alatt; érezte az ágy hűvös fémkeretét...

Két keze segítségével elfordította magát, és lelógatta oldalt a lábait. Visszatartotta a lélegzetét, és megpróbálta behajlítani a rossz lábát.

Merev és furcsa érzés volt, kicsit fájdalmas is, és nem olyan sérülésnek tűnt, ami valaha is teljesen meggyógyulhat, de akkor is meg tudta mozdítani.

Draco a szájára szorította a kezét, hogy elfojtsa a zokogást. Nem sikerült, felzokogott.

Annyira elragadták az érzelmek, hogy észre sem vette, hogy nincs egyedül, mígnem...

– Draco?

Könnytől maszatos szemmel felnézett. Az, aki egy ütött-kopott, elformátlanodott karosszékből, szeméből az álmot törölgetve talpra botorkált, nem más volt, mint...

– Harry! – Félig zokogta, félig krákogta. Harry odarohant hozzá, és ledöntötte a hátára a puszta erővel, amivel csókolta. Draco nem bánta a ránehezedő súlyt. Harry nyaka köré fonta a karját és ujjaival a hajába túrt (és érezte), aztán minden erejével visszacsókolt. Harry szemlátomást koncentrált erőfeszítéssel próbálta felfalni Dracót egészben, és úgy tűnt, sikerül is neki.

– Egek – motyogta Harry Draco szájába, hogy ne kelljen elhúzódnia. – Alig hiszem el... hetekig nem is... Madame Pomfrey azt mondta, talán soha...

Draco elhallgattatta egy még mélyebb csókkal, mert később is beszélgethettek. Harry egy fájdalmas, elfúló hangot adott, mire Draco föléje gördült. A csókjukban csak szenvedély volt és semmi finomság, de ez is teljesen megfelelt Dracónak. Ha valóban meghalt és ez valami személyre szabott mennyország, akkor tökéletesen kiegyezett a gondolattal, hogy így töltse az örökkévalóság hátralévő részét.

– Ó, Istenem – mondta Harry, és elfordította a fejét. Draco felnyüszített. – Nem... Draco, én úgy értem, komolyan, megígértem Piton professzornak, hogy megmondom neki...

Draco hirtelen felült.

– Piton professzor...?

Harry mosolyogva felnézett rá. A haja borzas volt (legalábbis borzasabb, mint általában) és az ajka csóktól megviselt, de az az ellenállhatatlan mosoly most is ott volt, kitépve Draco szívét a mellkasából egy túlontúl ismerős módon.

– Jól van – válaszolta Harry. – Túlélte. Nem mindenkinek sikerült, de ő jól van.

– Luna? – kérdezte Draco. – Hermione? És mi van Neville-lel? Tudom, hogy ő is harcolt...

– Mind jól vannak, és azonnal látni akarnak majd, ha megtudják, hogy felébredtél – mondta Harry, és keze egy intésével megidézett egy fényes, ezüst, szarvas alakú patrónust. – Menj, keresd meg Piton professzort, és mondd el neki, hogy Draco felébredt!

A szarvas egy szökkenéssel keresztülugrott a falon, Draco pedig visszaült a combjára, hogy Harry is felülhessen.

– Kiket vesztettünk el?

Harry hátrébb húzódott.

– Lupint – mondta. – Avery átka találta el. Hestiát. Dumbledore-t is. Vagy egy tucat menekültet.

Draco a térdét bámulta. Emlékezett Dumbledore halálára. Egy kevésbé szörnyen fájdalmas testhelyzetre váltott (úgy nézett ki, többé nem térdelhet) azáltal, hogy lábait az ágy oldalára lógatta. Harry is csatlakozott hozzá.

– Hé – mondta, ujjával Draco álla alá nyúlva, és maga felé fordítva az arcát. – A védőbűbájaid kiálltak három ádáz ördögláng-bomba sortüzet. Ha te nem lettél volna, sokkal több embert veszítettünk volna el. Te nyerted meg ezt a háborút, Draco.

Draco akaratlanul is megforgatta a szemét.

– Én nyertem meg a háborút? Te voltál az, akinek meg kellett ölnie Voldemortot.

– Ne érts félre – felelte Harry vigyorogva. – Én is kibaszott lenyűgöző voltam.

– Jó látni, hogy a háború nem változtatott meg nagyon.

– De te. – Harry előrehajolt, és a homlokát Dracóéhoz döntötte. Draco mélyen beszívta a levegőt, megtöltekezve a cédrus és a szappan illatával. A szíve fájt az örömtől. – Te fantasztikus voltál. Az út minden lépésénél. Hadvezér, stratéga, katona, kém voltál. Ki tudja, hányan haltak volna meg, ha te nem vagy?

– Az egóm ezt már képtelen kezelni – mondta Draco őszintén, mire Harry felnevetett.

– Jobb, ha hozzászoksz – felelte Harry –, mert már két vezércikket is írtak rólad.
Draco mordult egyet.

– A varázsvilág romokban, de az újságokat ugyanúgy nyomtatják.

Harry vigyorgott. Draco lenézett a térdére.

– Hogyan...?

Harry nem válaszolt azonnal, mintha nem tudná, hogyan kezdjen bele.

– A robbanás, ami megölte Voldemortot a Richter skálán kábé hetes erősségű volt, egy katasztrofális mágikus esemény – magyarázta. – Széttörte a megmaradt védelmet, mint az üveget, és kettétörte a nyakörvet.

Draco összevonta a szemöldökét. Erre nem emlékezett, de végül is elég erősen vérzett és épp haldoklott, úgyhogy talán ezt nem is várhatta el magától.

– Engem is meg kellett volna, hogy öljön – mondta Harry. – Igazából meg is ölt, de Madame Pomfrey szavaival élve, péppé kellett volna zúznia a belsőmet, mint Voldemortét. Piton professzor arra gondol, hogy a szerelemed szó szerint megmentette az életemet.

– Én is közel voltam az epicentrumhoz – mondta Draco a homlokát ráncolva. – Az én belsőm miért nem...?

Ó.

Harry lassan elmosolyodott.

– Láttalak közvetlenül a robbanás előtt. Legyél olyan cinikus, amennyire csak akarsz, de az a tény tartott minket életben, hogy szeretjük egymást.

Draco mindent megtett, hogy elrejtse a mosolyát.

– Rendben – mondta. – Hajlandó vagyok meghajolni az empirikus bizonyítéka előtt annak, hogy a szerelem egy hatalmas varázserő, ami megvédheti az embert iszonyatos veszélyhelyzetek idején, bármennyire nevetségesen és szentimentálisan hangzik is, de visszautasítom, hogy higgyek abban, hogy a szerelem képes volna újraépíteni az idegrendszeremet. – Ezt demonstrálandó, felemelte a kezeit.

Harry nevetett.

– Az Madame Pomfrey volt – mondta. – Azt mondta, hogy amíg kómában vagy, addig akár alá is vethet a hosszú, fájdalmas folyamatnak, hogy regenerálja a megsérült idegszálaid. Nem tudta az összes sérülést meggyógyítani, de egyértelműen kimagasló munkát végzett. – Mosolyogva nézett le Draco rossz lábára, miközben a fiú lassan behajlítgatta.

– Soha nem fogok tudni bot nélkül járni – mondta Draco.

Harry vigyorogva megvonta a vállát.

– Jól áll neked. Előkelő.

Draco vállba bokszolta őt, nehogy saját maga is elvigyorodjon.

– Nevetséges vagy.

– Megnyertünk egy háborút, megmentettük a világot, és túléltünk, hogy elmesélhessük – felelte Harry mély, dorombolásszerű hangon, Dracóhoz közel hajolva. – Minden jogom megvan hozzá, hogy nevetséges legyek.

Draco nem tudott vitatkozni ezzel, habár szeretett volna, már csak elvből is. Ő is odahajolt, hogy lopjon egy csókot, amikor...

– Draco!

Megpördült ültében. Piton professzor viharzott be az ajtón, és Piton professzor...

Figyelmen kívül hagyva a fájdalmas nyilallást a lábában, talpra vergődött – csak pár kínnal teli, bizonytalan lépést tett, máris keresztapja karjaiban találta magát, és olyan szorosan ölelték, hogy majd' összetört a bordája, de ő azt sem bánta, hogy nem kap levegőt.

– Öt hétig – suttogta Piton professzor a hajába. – Öt hétig várattál minket?

Draco belenevetett a férfi vállába azzal a kis levegőjével, amit a satuszerű ölelés engedélyezett neki.

– Sajnálom.

Piton professzor kiadott egy hangot, ami a nevetés és a sírás közt volt, és annál szorosabban tartotta Dracót.

– Ajánlom, hogy kárpótolj érte.

– Ismerve az ön elvárásait, ez eltarthat majd egy darabig.

– Akár egész életedig is eltarthat. – Piton professzor elhúzódott, és jelentőségteljesen ránézett. – Egész hosszú, hosszú hátralévő életedig.

Draco lenyelte a torkában lévő csomót. Piton professzor homlokon csókolta, és újra a karjába zárta.

– A hátralévő életemig – ígérte Draco, és Piton professzor mellkasába temette az arcát. Alig várta, hogy elkezdhesse.