Az embereknek annyi szabadsága van, amennyi intelligenciájuk van azt akarni és amennyi bátorságuk azt megszerezni.

Emma Goldman

– Mikor tapasztalta először, hogy kezdi elveszteni a kezében az érzékelést? – kérdezte Dumbledore professzor, mire Draco azonnal ránézett.

– Beszéljen halkabban!

– Nyugalom – felelte a férfi. – Mással vannak elfoglalva.

A rend többi tagja és néhány önkéntes a DS-ből a sötét, csendes vágány másik oldalán gyülekezett. Draco nem volt hozzászokva ahhoz, hogy így lássa a kilenc és háromnegyedik vágányt; anélkül, hogy a napfény beszűrődne az üvegmennyezeten vagy cseverésző diákok nélkül. Olyan hiányosnak tűnt.

Még a Roxfort Expressz is rosszul festett. Csendben és mozdulatlanul állt, pár tucat erőteljes érzékelést megtévesztő szűrő- és takaróbűbáj rejtekében, míg pár ember ki-beszállt, barikádfelszerelést cipelve.

– Pár hete – felelte Draco anélkül, hogy tudta volna, miért válaszol. Megdörzsölte a csuklóját a másik kezével, kitapogatva a határvonalat, ahol még érzékel és ahol már nem.

– És a keresztapja nem tudja?

– Nincs értelme bárkinek is elmondani. Semmi jó nem származna belőle.

Dumbledore professzor rápillantott félhold alakú szemüvege fölött; kék szemével fürkészőn nézte. Draco látta rajta, hogy összeállt neki a kép.

– Ön haldoklik – mondta –, így van, Mr Malfoy?

Draco másfelé fordította a fejét. Lunát és Neville-t nézte, ahogy szükségtelen alapossággal felállítanak egy barikádszakaszt.

Egy pillanat múlva válaszolt.

– Igen.

– Akkor semmit nem lehet tenni a nyakörvvel?

– Ha lett volna rá mód, hogy levegyem magamról, mostanra már megtaláltam volna – felelte Draco hiábavaló dühvel. – Csak annyit tudok tenni, hogy módosítom az ellenméreg bevitelt és várok, hogy lebénuljak.

Egy pillanatnyi csönd után Dumbledore megszólalt:

– Nos, akkor azt hiszem, a túlvilágon is társaságot nyújthatunk majd egymásnak.

Feltartotta fonnyadt, elfeketedett kezét a tetőn keresztül átszűrődő holdfénybe. Draco már réges-rég észrevette, és azonnal tudta, mit jelent, de sosem sikerült együttéreznie vele – nem azok után, amiket Harryvel tett.

– Nem hiszek a túlvilági életben – mondta a fiú.

– Nem? Sejtettem is, hogy nem. – Dumbledore professzor visszadugta elfeketedett kezét a talárja zsebébe. – Nem is tűnt olyasvalakinek, aki szépen hangzó hazugságokkal vigasztalja magát.

– Maga szerint fájni fog a halál? – kérdezte Draco.

– Úgy gondolom, számunkra eléggé fájdalmas lesz.

– Valószínűleg. – Nehogy már az univerzum fájdalommentes halált adjon neki azok után, amiken Draco keresztülment.

– El kellene mondania nekik – jegyezte meg Dumbledore professzor.

– Képmutató – vágott vissza Draco.

Dumbledore professzor mindkét szemöldökét felvonta, majd fejet hajtott, helybenhagyása jeléül.

Egy pillanat múlva ismerős zörgés hallatszott, ami a terem csöndjében még hangosabbnak tűnt. Hirtelen minden pálca a távoli fal felé irányult, ahol...

– Ne támadjanak! Ne támadjanak!

– Pálcákat le! – kiáltotta Draco. Előrenyomakodott a tömegen keresztül.

Egy nő állt a falnál egy csecsemővel, akit a mellkasához szorított. Feldúltnak látszott, a szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek, a haja zilált volt. Draco azonnal tudta, hogy nem jelent fenyegetést.

– Én csak... szeretnék feljutni a vonatra, én nem... a kisbabám...

– Minden rendben – mondta Draco, miközben odament hozzá. – Most már biztonságban van. A vonat már itt vár.

– Nincs túl korán?

– Nincs túl korán – nyugtatta meg. Amikor közel került, a nő megriadt.

– Maga az!

Eltartott egy pillanatig, míg Draco rájött, miről beszél.

– Az emlékből, ez tényleg...

– Igen – mondta Draco.

A nő nyelt egyet.

– Köszönöm – mondta, és egyik kezével kinyúlt, hogy biztatóan megragadja Draco karját. – A kisbabám... az apja mugli... csak tegnap kaptam a baglyot, nyilvántartásba akarják venni a kislányom...

– Mindketten biztonságban lesznek a Roxfortban – mondta neki Draco. – Senki sem érhet hozzá egy ujjal sem. Menjen, a vonaton van élelem és gyógyító.

– Köszönöm – mondta újra a nő, mielőtt elsietett mellette.

Nemsokára Harry ment oda hozzá.

– Még alig múlt éjfél, de máris kezdenek feltűnni az emberek.

– Az elkeseredés különös dolgokra képes.

Harry sóhajtott.

– Gondolom – mondta. – Még csak most kezdünk készülődni. Mihelyst felállítjuk a védelmet, már csak várakozás kérdése lesz minden. A jóég tudja, mi lehet a Minisztérium tarsolyában.

– Semmi jó, ebben biztos vagyok.

Tonks rohant feléjük a falon át, mintha hallotta volna a beszélgetésüket és csak a végszóra várt volna.

– Ezt látnotok kell!

A Főnix Rendjének tagjai váltottak pár ideges pillantást egymás közt, mielőtt néhányan követték a nőt ki a falon át.

Az éjszakának ebben a szakaszában a King's Cross majdnem olyan természetellenesen és hátborzongatóan nézett ki, mint maga a peron. Minden vágány üres és mozdulatlan volt, a lámpák felét fel sem kapcsolták, és a messzeségből Draco meghallott egy hangot...

– Mi ez? – kérdezte Sirius.

– Úgy hangzik, mint... Várj, azok emberek... Mi a...?

Draco most már látta is őket – embereket, rengeteg embert, ahogy tolongva rohantak feléjük. Egy élő árnyéktömeg üldözte őket. A fények egymás után kialudtak, miközben futottak, és magányos fények gyulladtak ki, Draco pedig rájött, hogy...

– Dementorok – mondta.

– Picsába – morogta Tonks.

– Oké – szólalt meg Harry, az egyetlen nyugodt pont a viharban –, senki ne térjen el a tervtől: tartsátok fenn a védőbűbájokat a vágányon, vörös szikrákat lőjetek, ha a védelem megtörik, és tegyetek meg mindent, hogy ne haljatok meg.

Draco előrelépett és vett néhány mély, összpontosító lélegzetet. Gondolatban visszautazott Párizsba, sok évvel ezelőttre, amikor ő és Harry hagyták magukat eltévedni a városban; amikor végigszaladtak a Szajna partján és megosztoztak egy süteményen a Sacre Coeur lépcsőjén. Érezte a város porának illatát, az augusztusi nap melegét, és szájához emelte a kezét, hogy elkiáltsa magát...

– Expecto patronum!

Hirtelen egy hatalmas, ezüstös sárkány tört elő az ujja hegyéből; erős szárnyait kitárta, és meglebbentette. Széles ívet írt le a levegőben, majd elrepült a közeledő tömeg felé; páran lehúzták a fejüket, amikor hullámzó árnyékként a fény- és energiarobbanások közepette elhaladt felettük.

– Szép – jegyezte meg Tonks.

Draco leengedte a kezét. A dementorok felhője eltorzult és lelassult, de változatlanul közeledett.

– Legyetek résen! – mondta Draco, mire a többi jelenlévő pálcát rántott. – Tartsátok a vonalat, tartsátok a peront, és tegyetek róla, hogy ezek az emberek megkapják, amiért jöttek!

– Már a célegyenesben vannak! – kiáltotta Harry mágikusan felerősített hangon. – A vonat várja önöket; jussanak el a peronig!

– Lehet, hogy a vonatnak fordulnia is kell majd – jegyezte meg Dumbledore professzor könnyed hangon, miközben a tömeg egyre közeledett, és nem tévedett: legalább kétszázan lehettek, sokan gyerekekkel és csomagokkal jöttek, és mindenki előre akart tolakodni.

– Pálcákat fel! – kiáltotta McGalagony professzor, és épp amikor az élen érkezők elhaladtak mellettük és átmentek a peronon, kirobbant a patrónusok sortüze egy félelmetes hangorkánt váltva ki a dementorok felhőjéből.

Az összecsapás olyan volt, mint egy természeti erő. A hang, a forróság és az energia belerobbant az állomás sötétjébe, és Draco felélénkült a csata hevében. A dementorok hörögtek, sziszegtek, de visszaverte őket a peront körülvevő védőbűbáj, és a Rend előrenyomult, átkokkal és bűbájokkal utat vágva közöttük.

A fájdalomkiáltások összekeveredtek a dementorok szörnyű sikolyaival, és Draco megállapította, hogy közelebb jutottak. De még ha folyamatosan haladtak is, még ha néhány menekülő el is bukott és áldozatul is esett, az ösvény, amit a Rend vágott, egyre szélesedett.

Draco leszedett egy dementort, aztán egy másikat – a testét elöntő adrenalintól képes volt a remegő kezét célra tartani –, és egy darabig ez be is jött, a csata füstje, árnyai és fényei megkönnyebbülést hoztak...

...amíg persze hátulról el nem találták, és...

...ez fájdalom, amit érzett? Draco nem igazán tudta eldönteni. Mindenképpen érzett valamit; letaglózóan erőteljes volt, és a gerince aljánál kezdődött, aztán a lába felé haladt egy tompa nyomás formájában. Jeges karmokat érzett a hátába mélyedni, de nem tudott kiáltani – csak elesni...

– Expecto patronum! – kiáltotta valaki, aki a hangja alapján Harry lehetett, és habár a karmok visszahúzódtak, Draco már a földön volt. Szédült, eltompította a különös zsibbadtság, még akkor is, miközben kezek ragadták meg, még akkor is, amikor elvonszolták onnan...

– Semmi baj! Draco, semmi baj!

Összecsuklott a falnál a vágány túlsó oldalán. Megpróbálta felmérni a testét – mije fáj? Meglepően nehéz kérdés volt. A válasz valahogy egyszerre volt az, hogy semmi és minden.

– Minden rendben, megnéztem a sebeidet, nem komolyak, rendbe jössz... Draco, azt hiszem, működik!

Nem érzett fájdalmat. És ez nem rossz dolog? Nem kellene fájdalmat – valamit, bármit – éreznie?

– Azannya, a védőbűbájok bírják! Ha képesek vagyunk egy pár órán keresztül tartani a frontot és átjuttatni mindenkit, akit át kell, akkor ez működhet!

A térdkalácsa eltört. Draco látta, hogy természetellenesen eldeformálódott. De nem érezte. Csak a félelmetes, tompa nyomást, aztán felismerte...

– Harry...

– A védőbűbájok bírják, át tudjuk őket juttatni, biztonságba tudjuk őket vinni!

Emberek rohantak el mellettük és özönlöttek a vonatra...

– Harry, nem tudom mozdítani a lábam.

– Ha képesek vagyunk... mi?

– Nem tudom mozdítani a lábam – mondta Draco, és felnézett. Harry tátott szájjal bámult le rá. Nem sérült meg; Harrynek igaza volt, a sebei nem voltak komolyak.

Ez a méreg hatása, ismerte fel egy hirtelen, rettenetes világossággal, a lába pedig nem mozog; elkezdődött.