Nem szomorkodunk: az ad

Erőt, ami megmarad;

Az örök részvét, amely

Mindig volt s nem múlik el.

William Wordsworth

– Egy úgynevezett szándékfelismerő védelmet fogunk felállítani – mondta McGalagony fennhangon a csapatnyi embernek, akik elé kiállt. – Önmagában is bonyolult bűbáj, de tovább nehezíti a puszta kiterjedése...

– Lyra, hagyd abba a kapálózást...

– Ott! Ott!

– Sss – mondta Harry. – Csitt.

– Szerintem a pillangókkal szeretne játszani – mondta Draco.

– ...nemcsak a Roxfort területét fogja magába foglalni, hanem Roxmortsét is...

– Ott! – Lyra izgett-mozgott és Harry bordái közé rúgott, miközben egy levendulaágyás felé nyújtózkodott, amit királylepkék rajzottak körül. – Játék!

– Sss – ismételte Harry. – Légy csendben, Lyra, csendben kell maradnod, husi.

– ...egyesítenünk kell a mágikus energiánkat, hogy a megfelelő erővel és ügyességgel tudjuk kiszórni. Ez nem könnyű folyamat, de olyan, ami...

– Játék! – erősködött Lyra, és kis híján kitornázta magát Harry karjából, amikor megpróbált egy pillangót elkapni. Néhány ember a csoport végében sötéten pillantott feléjük. Draco bocsánatkérőn mosolygott.

Harry felmordult.

– A házimanókkal kellett volna hagynunk.

– Több időt kell kint töltenie – felelte Draco. – Bizonyos tanulmányok kimutatták, hogy ha valakit kora gyermekkorától kitesznek a szabad levegő hatásának, az serkenti az immunrendszerét.

– Mikor volt neked időd ilyen kutatásokra?

– ...ha sikeres, akkor bárkit feltartóztat, akinek nem tiszták a szándékai. Úgyszólván senki sem lesz képes áthatolni a védelmen, aki aljas dolgot akar tenni. A varázsige, amivel egyesíteni lehet a mágikus energiát...

– Tudok gyorsolvasni – felelte Draco.

– Persze, hogy tudsz – mondta Harry kimerülten, de azért mosolygott. Lyra továbbra is izgett-mozgott a karjában, és úgy csinált a kezével, mintha elkapná a pillangókat.

– Szia, Harry! – jött egy hang mögülük; bizonytalanul, furcsán és ismerősen hangzott. Amikor Draco megfordult, Lunát látta közeledni feléjük. Szőke haja ragyogott a nyári napon, mellette Hermione érkezett.

– Szia, Harry – mondta. – Szia, Draco.

– Szia! – kiabált be Lyra, egy pillanatra elszakadva a pillangóktól. A „szia" új szó volt számára, és minden lehetőséget megragadott, hogy használja.

– Hello, Lyra – köszönt neki Luna.

– Luna, Hermione, mit csináltok itt? – kérdezte Harry.

– Titeket keresünk – felelte Luna. – Arra gondoltam, el kellene mondanunk nektek, hogy megtaláltuk a diadémot.

Draco összerezzent.

– Tényleg?

– Nem volt könnyű – mondta a lány, és amikor Lyra kinyúlt a vajsörös dugókból fűzött nyakláncáért, Luna kivette a nyakából, és vonakodás nélkül átnyújtotta neki. – Több hétbe is beletelt. Sokkal könnyebb lett, amikor Avery professzor elment. Ő is azt kereste.

Lyra élvezettel csócsálta a vajsörös dugókat, de a tekintete már megint a levendulák körüli pillangókra vándorolt.

– Olyan aranyos – mondta Hermione, és szemlátomást nagyon erőlködött, hogy ne nézzen ki túlságosan elbűvöltnek.

– Nálad van most? – kérdezte Draco.

– Mi?

– A diadém – válaszolta Draco. – Nálad van most?

– Ó – nyögte Hermione. – Igen, itt...

A táskájába nyúlt, és kihúzott egy kicsi, mágikus páncéldobozt – esélyes, gondolta Draco, hogy Flitwick professzor csináltatta vele gyakorlatként –, és átadta Dracónak. Amikor a fiú kinyitotta, kis híján elájult a sötét mágia szagától.

– Igen – szólalt meg –, ez egyértelműen horcrux. El se hiszem, hogy megtaláltátok, ügyesek vagytok.

– Megfoghatom? – kérdezte Hermione alig figyelve.

– Emberek, alkossunk kört! – harsant McGalagony hangja.

– Az igazán nagyszerű lenne – mondta Harry. – Oda tudnátok vinni ahhoz a levendulaágyáshoz? Szeretne játszani a... ó! Lyra, ne rugdoss!

Lyra egyik kezével kinyúlt a pillangók felé, másikkal a vajsörös dugó nyakláncot tartotta és csócsálta, mintha nem tudná eldönteni, melyikre is figyeljen.

– Vigyázni fogunk rá – nyugtatta meg Hermione, és amint Harry átadta neki Lyrát, az arckifejezéséből ítélve már Harry és Draco létezéséről is megfeledkezett.

– Ilyen erős lábakkal kiváló seprűlovas lesz – mondta Harry a bordáit dörzsölgetve.

Draco becsukta a mágikus páncéldobozt, és belecsúsztatta a táskájába, miközben csatlakoztak a körhöz.

– Építenem kell még egy teáskanna rakétát – jegyezte meg.

– Biztos, hogy létezik egyszerűbb módszer is egy horcrux elpusztítására, mint a napba lövés.

A kör nagyjából ötven méter széles volt, és úgy tűnt, az összes roxforti professzort és tantestületi dolgozót magában foglalta, valamint Roxmortsból is többen érkeztek. Draco és Harry beálltak a körbe. Draco megfogta Harry és a mellette álló Bimba professzor kezét; az asszony vidáman mosolygott rá.

– Ha létezik is – suttogta Draco, amikor a tömeg csendesedni kezdett –, még nem gondolkodtam el egyen sem.

– Incantatem junctim! – kántálta McGalagony professzor.

– In junctim opis! – felelték kórusban a kör tagjai, és Dracónak egyszeriben furcsa érzése támadt, ami az ujjbegyeiben kezdődött, és az egész testére kiterjedt.

Nyers, zsigeri érzés volt, mély és egyszerű – tiszta mágikus energia, ami összegyűlt, és felerősödött. Erős lett, erősebb, mint amire Draco számított vagy felkészült volna.

Hihetetlen volt.

– Incantatem junctim! – ismételte McGalagony professzor.

– In junctim opis! – mondta utána a tömeg, habár Dracónak furcsán elakadt a szava. Egy pillanatig nem értette, mi olyan lélegzetelállító ezen az érzésen, mitől szorult el a torka és kezdett égni a szeme, mígnem eszébe jutott...

– Incantatem junctim!

– In junctim opis!

...hogy ez a kapcsolódás. A többiek is vele együtt érezték a körben; Harry, McGalagony professzor, Madame Hooch és a tucatnyi idegen is Roxmortsból. Erős volt és szilárd, mint maga a föld, mély és csendes, mint a tenger. Összekötötte őket, eltávolítva minden apró-cseprő dolgot, ami különválasztotta őket, és annyira hihetetlenül, intenzíven tudatossá tette Dracót; a közös tapasztalatban és szellemben tudatára ébredt az életnek, a saját lényének...

A mágia lüktetett, mélyen és hallhatóan, körülöttük pedig sötétlilára színeződött a levegő, mielőtt a hang, fény és energia kirobbant volna egy óriási dörrenéssel egy növekvő kupola formájában, ami folyton növekedett, míg el nem érte az eget; míg a Roxfortot be nem takarta; míg a védelem biztossá nem vált, egy láthatatlan határrá.

És valahogy, egy megmagyarázhatatlan módon, Draco egész élete megváltozott.

Érezte a köteléket, ami hozzákapcsolta mindenhez – nem csak a körben álló emberekhez, de minden tudathoz, minden élőhöz –, és eszébe jutott, hogy mi teszi őt erőssé, mi az, amiért harcol. Egy pillanatra keresztüllátott minden elvont szabályon, ami az univerzumot kormányozza, és megvizsgálta a káosz gyönyörű szerkezetét. Draco tudatos volt. Élő volt.

– Draco, minden rendben?

Draco Harryre nézett, de nem tudott felelni.

– Ma a kormány ellenségévé tették magukat – jelentette ki McGalagony komolyan. – Kiszórták a háború első varázslatát. Sötét időknek nézünk elébe.

– Te sírsz...

Harry kivette a kezét Dracóéból, és végighúzta a hüvelykujját a fiú arcán, elkenve a könnyeket, amiket amaz észre sem vett. Draco belehajolt az érintésébe, és becsukta a szemét.

– Vannak, akik szerint az elkeseredés csak egy tudatállapot – folytatta McGalagony. – Azok az emberek sosem harcoltak háborúban. Az elkeseredés az életért, a jövőért, a biztonságért, a gyerekekért való aggódás; az elkeseredés azt jelenti, megvetjük a lábunkat a világ gonoszsága ellenében, miközben tudjuk, talán az egész mit sem ér. Az elkeseredés háború.

– Az emberi tudat egy csoda – mondta Draco.

– Mi?

– De léteznek dolgok, amikért érdemes harcolni – mondta az asszony –, amikért érdemes meghalni. És az elkeseredés, a legsötétebb órájában, emlékeztet minket ezekre a dolgokra, ugyanúgy, ahogy a fájdalom is emlékeztet arra, hogy még élünk.

Draco közelebb lépett Harryhez, és a karjaiba vetette magát. Belélegezte a cédrus és szappan illatát, és kissé megnyugodott.

– Rendben, ölelkezni nagyszerű – mondta Harry. – Nem kimondottan értem, miért csinálod most, de azért nagyszerű.

– Találják meg, amiért harcolnának, és ragaszkodjanak hozzá – mondta McGalagony. – És amikor kétségbe esnek, emlékezzenek rá.

– Annyira szeretlek – motyogta Draco Harry mellkasába.

– Draco, biztos, hogy jól vagy?

– Csodálatosan – felelte Draco, és így is volt. Egy óriási, kaotikus, lehetetlen terv részét képezte. Egyszerre volt kétségbeesett és reménykedő, szétesett, és összeszedett. Maga volt az univerzum, ami megtapasztalta önmagát.

Hónapok óta először rendíthetetlennek érezte magát. Talán még mindig összetört volt – még fájt itt-ott, még mindig félt –, de bizakodott.

Emlékezett a céljára, és arra is, miért választotta.