Soha nem felejthetjük el az apáinkat, és nem is kell.

Ír közmondás

Harry felébredt, amikor Draco rágördült.

– Jó reggelt – mondta Draco.

Harry álmosan vigyorgott.

– De még milyen jó.

Draco nevetett, és megcsókolta. Összegabalyodott végtagok és ágynemű egyvelegét alkották, miközben egy meleg, arany fénycsíkban feküdtek. Draco tényleg nem így tervezte a dolgokat, de több órányi lenyűgöző szex után (ami gyakorlással csak még kiválóbb lett), úgy találta, igazán nem haragudhat érte. Minden lusta, csöndes és gyönyörű volt, és még a nyakörv okozta fájdalom is távolinak tűnt, miközben Harry finoman beleharapott Draco alsó ajkába.

– Tényleg rengeteg mindenről kellene beszélnünk – mondta Harry, miközben ujjbegye Draco gerincén szánkázott végig –, és semmiképp sem szexelhetünk többet.

– Egyetértek – felelte Draco kisöpörve elfeküdt haját az arcából, ahogy Harry derekára ült lovaglóülésben. – Ennél a pontnál ez már a felelőtlenség határát súrolná.

Harry nem válaszolt, de a szeme elismerően pásztázta Draco meztelen hasát, és a tekintetétől Draco a ronda hegek ellenére is vonzónak érezte magát.

– Egy kicsit azért beszélgettünk – mondta Draco. – A negyedik és az ötödik menet közt.

Harry hümmögött. Vigyorra kunkorodott az ajka.

– Nagyon tetszett a negyedik menet.

– Észrevettem.

Draco lehajolt, és megcsókolta. Harry megszokott cédrus és szappan illata a szex mámorító illatával keveredett. Fantasztikus kombináció, állapította meg Draco.

Már félig felkészült rá, hogy elfecséreljen így még egy órácskát, amikor hirtelen fájdalom nyilallt a karjába. Felült, miközben a tekintete a Sötét Jegyére vándorolt.

Harry is odanézett. A jegy élénkvörösen izzott. Draco a fogát csikorgatva nyúlt oda.

– Ez...? – kezdte volna Harry, ám Draco félbeszakította.

– Mennem kell – mondta. Kimászott az ágyból, és kiszórt egy pár Suvickust, majd néhány további bűbájt, hogy megigazítsa a haját.

– Draco, nem mehetsz...

– Még mindig – jobb kifejezés híján – beépített ember vagyok – felelte Draco felkapkodva a ruháit.

– És meddig tervezed ezt fenntartani?

– Már nem sokáig – ígérte Draco. Ránézett Harryre, és összerezzent a fiú arcán megjelenő csüggedt aggodalom láttán. – A Mágiaügyi Minisztériumot próbálom megingatni. Én terveztem az árnyékkormányt, és én vagyok az egyetlen, aki el tudja kezdeni a szétbomlasztását.

– Szükségünk van rád a Rendben – mondta Harry. – Biztonságban.

– Biztonságban leszek – ígérte. Magára kanyarította a talárját, és odalépett az ágyhoz egy utolsó csókra. – Amint tudok, esküszöm, biztonságba vonulok. Akkor vigyázol Lyrára?

– Persze, hogy vigyázok, de Draco...

– Bekészítettem neked a kedvenc bébiételét, a takaróját és a játékait az összezsugorodó táskába. Nagyon szereti a Fais dodocímű altatódalt, majd keress rá.

– Draco...

– Hamarosan írok – ígérte. Újból megcsókolta, mert hogyan is tudta volna nem megtenni, aztán felegyenesedett, és a zsupszkulccsal visszatért a Malfoy kúriába.

– ...valóban? – mennydörgött egy ismerős hang, mielőtt még Dracónak sikerült volna tájékozódnia. Draco kihúzta magát, aztán a hang irányába sietett; a dolgozószobába.

Amikor belépett, számos szempár szegeződött rá.

Draco hirtelenjében több mindent is észrevett, és ugyanolyan sebesen össze is rakta őket.

Az egyik az volt, hogy Piton professzor a kandalló mellett feküdt, fájdalomtól kicsavarodott testtel. A Sötét Nagyúr mellette állt, pálcával a kézben, vörös szeme pedig gyűlölettől izzott. A helyiséget a sötét mágia szaga itatta át, és egyértelmű volt, hogy nemrég a Cruciatus-átkot használták.

A másik, hogy több halálfaló hiányzott még, de sokan tülekedtek az ajtón befelé, amikor Draco megjelent. Az összejövetelt minden bizonnyal nem tervezték előre.

A harmadik, hogy Voldemort nagyúr gyilkos tekintettel nézett Dracóra.

A nyilvánvaló, veszedelmes végkövetkeztetés tehát ez volt: a Sötét Nagyúr rájött.

– Draco – sziszegte. – Hol van a húgod?

Draco megkeményítette az arcvonásait, és nem válaszolt. Hirtelenjében rájött, hogy különösen veszélyes helyzetben van. Behajlította a kezét, és őrülten agyalt, hogy találjon egy egérutat magának és Piton professzornak. A lehetőségeik iszonyúan, aggasztóan korlátozottak voltak.

– Parancsba kell adnom, hogy válaszolj, kismadár? – vicsorgott a Sötét Nagyúr emelt hangon, mialatt lassan közelebb lépett.

– Ez elég hiábavaló lenne, nem gondolod? – felelte Draco.

– Te áruló kis vakarcs, hogy mersz így beszélni velem?

– Megvan hozzá a bátorságom, és így tartja kedvem! – köpte a fogai közül a fiú, mert nem volt értelme tovább visszafognia magát; már nem. – Nem vagyok többé a játékszered!

Vakító, vörös átok villant, miközben kiáltás harsant; Draco kivédte egy pajzsbűbájjal, de az átok visszapattant, és óriási csattanással széttört egy tükröt a falon. A Sötét Nagyúr fogai kivillantak az ajkai alól, miközben a férfi előrébb lépett.

– Hálátlan kis féreg! – ordította. – Magam mellé vettelek volna! Belekóstolhattál volna az igazi hatalomba!

– Inkább meghalok, minthogy egy holdkóros jobbkeze legyek!

– Ezt megoldhatjuk!

Miközben Voldemort felemelte a pálcáját, oldalról egy másik vörös fény villant, mire a férfi felmordult a hirtelen fájdalomtól. És mielőtt még Draco rájöhetett volna, milyen átkot lőttek ki...

– Apám!

És Lucius ott állt, a semmiből előbukkanva, ugrásra készen és lángoló tekintettel, aztán kivont pálcával Draco elé lépett.

– Hozzá ne érj a fiamhoz!

Ezzel a fejleménnyel Draco minden terve a Piton professzorral való elmenekülésre kútba esett. Az agya lázasan dolgozott, hogy új tervvel álljon elő, de képtelen volt rá, egyre több halálfaló érkezett, túl sok lett a változó, hogyan fog...

– Lehet valami a Malfoy vérben – mondta a Sötét Nagyúr síri hangon. – Mindegyik áruló.

– Elvetted tőlem a feleségemet, te korcs, de a fiamat nem fogod!

– Állj le, Lucius! – harsant egy újabb hang, amiben Draco Bellatrixéra ismert. – Túlerőben vagyunk!

És valóban. Greyback, Avery, Nott, Monstro, Rodolphus, egyenként szállingóztak be a dolgozószobába a távoli ajtókon keresztül, kivont pálcával, a Sötét Nagyúr pedig még közelebb jött.

– Üvöltve fog meghalni – vicsorgott Voldemort. – Megtöröm a testét, a lelkét, az elméjét, és a vég előtt a halálért fog könyörögni. Veled együtt!

– Draco, fuss! – kiáltotta Lucius, amikor a halálfalók lecsaptak.

Draco az apja után Piton professzorra nézett, aztán a Sötét Nagyúrra, majd a többi halálfalóra, és nem látott kiutat, mert nem volt kiút, nem menthetett meg mindenkit, nem volt képes rá...

– Apám! – mondta, és érezte, hogy elcsuklik a hangja.

– Fuss! – kiáltotta Lucius. – Nem menthettelek meg a kínzástól, sem anyádat a haláltól, de ezt most megtehetem; rohanj! Most!

És Draco tudta, hogy nincs más mód – vagy fut, vagy meghal –, de pillanatnyilag meg sem tudott mozdulni, levegőt sem kapott... az apja... Piton professzor... ne, ne, ne...

Átkok kezdtek repülni, és a hangok, energialöketek és fényvillanások sokkhatásától Draco futni kezdett, ki a dolgozószobából, és csak futott és futott – háta mögött hagyva a mágikus csattanásokat, ordításokat, halálsikolyokat, futott és futott, ki a Malfoy kúria ajtaján, és tudta, hogy az apja halott, halott, ő pedig semmi mást nem tehetett, csak futott.