Azok vagyunk, aminek kiadjuk magunkat, így hát vigyáznunk kell, minek adjuk ki magunkat.

Kurt Vonnegut

Volt egy rész Dracóban – egy kicsi, de hangos –, ami visszavágyta a napokat, amelyeken nem érzett semmit.

Kiállt a pincék bejáratához. Trelawney professzor sikoltásai felhallatszottak a lépcsőn.

Ellenáll a ribanc. Menj csak fel, kölyök, majd én rábírom az együttműködésre.

Draco szorosan becsukta a szemét, kizárta az emléket az agyából, kizárta a Greyback arcán elterülő szadista mosolyt, azt, ahogy az ujjával csettintett a mohó várakozásban és a Trelawney professzor arcára kiülő rettegést.

Egy kéz nehezedett a vállára, mire a szeme kipattant.

Piton professzor állt vele szemben. A tekintetében tükröződő együttérzéstől Draco kis híján összeomlott.

– Ön hogy csinálja? – kérdezte a fiú.

Piton kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de egy magas, kétségbeesett fájdalomkiáltás elhallgattatta. Összerezzent.

– Nem könnyen – ismerte el.

Draco mindkét kezével megdörzsölte az arcát. A méreg miatti fájdalom úgy múlt el, ahogy jött, amikor Draco kényszeríteni tudta magát, hogy más dolgokra figyeljen, de aznap este nagyon, nagyon erős volt, egy kitartó és elviselhetetlen lüktetés, amely minden idegszálán végigfutott.

– Segít észben tartani, miért csinálod – mondta végül, a falnak dőlve Draco mellett. A hangja halk volt, még ha nem is volt körülöttük senki, aki hallhatta volna őket. – Én Lilyre emlékeztetem magam. Harryre. Rád.

– Hol jön képbe az erkölcsi kötelesség? – kérdezte Draco a kezébe beszélve. – Mennyi jóság igazol milyen mennyiségű gonoszságot? Hogy lehet elvárni valakitől, hogy kitartson, még ha egy nagyobb célja is van, amikor... amikor...

Újabb borzalmas halálsikoly hallatszott. Draco egész teste megremegett.

– Ez olyan kérdés, amivel minden nap küzdök, amióta csatlakoztam a Rendhez – vallotta be Piton professzor. – Dumbledore biztosított afelől, hogy minden életre, amit kénytelen voltam veszni hagyni, ezer megmentett jut, de én csak egyre tudok gondolni. Ki vagyok én, hogy megmondjam, egy élet kevesebbet ér, mint ezer másik? Hogy ki az, aki számít?

Draco hallotta Trelawney professzor megtört zokogását visszhangozni a lépcsőházban. Egy része szerette volna bezárni az ajtót, hogy elnémítsa a zajt. Egy másik része nem merte ezt megtenni, mert nem akarta hagyni, hogy egy másodpercre is megfeledkezzen arról, mi történik éppen.

– Nem létezik abszolút erkölcs – mondta Piton professzor. – Az emberiség minden istene más poklokkal fenyeget a különböző bűnökért, és egy kaotikus univerzumban mindegyik hiábavaló. Az erkölcs olyasmi, amit választani kell. Mihelyst eldöntöd, mi az, amiért gyilkolnál és mi az, amiért meghalnál, az egyetlen bűn az, ha ezt elárulod.

– Nem hiszem, hogy sokáig tudom még ezt csinálni – suttogta Draco, alattuk pedig Trelawney professzor sikított és sikított. – Meg akarom semmisíteni, de nem tudom így megtenni.

– Akkor ne tedd.

Léptek hallatszottak a lépcsőn. Draco a talárja zsebébe dugta remegő kezét.

– Mennie kell – mondta. – Nem láthatják meg túl gyakran, hogy beszélgetünk, ez...
– Tudom.

Piton professzor Draco fejére tette a kezét, és megcsókolta a homlokát, mielőtt elfordult és elment.

Pillanatokkal később Greyback jelent meg a pincébe vezető ajtóban. Vérfoltok borították, a tekintetében őrület volt, a mosolyában gyilkos és aljas káröröm.

– Megpuhítottam – mondta csevegő hangon. – Készen áll a beszélgetésre. Nézd meg, mit tudsz kiszedni belőle, kölyök.

Draco bólintott. Tudta, hogy az arca nem árulja el a gondolatait. Ha más nem is, ez az elmúlt pár hónap világszínvonalú színésszé tette.

Aztán lement a lépcsőn, még ha tartott is attól, amit majd odalent látni fog.

A sarkon és az ajtón túl Trelawney professzor – vagy ami megmaradt belőle – mágiával egy székhez béklyózva ült. Az állapotától Dracóra hullámokban tört rá az émelygés, és mélyen belül kiváltott belőle valamit...

...pengés korbács szakadó hús roppanó csontok fröccsenő vér nem nem nem nem elég elég kérem elég kérem elég...

Draco egy pillanatra megtántorodott. Egyik kezével a falnak támaszkodott, hogy visszanyerje az egyensúlyát, hogy emlékeztesse magát, hogy ez az igazi, ez a pillanat, a kínzásnak vége, mostanra nem maradt más, csak sebhelyek és emlékek.

– A szívedbe látok.

Draco kinyitotta a szemét, de pislognia kellett párszor, hogy eltűnjenek a látását elhomályosító könnyek.

Trelawney professzor pupillái kitágultak, a haját borító és arcán lefolyó vér alatt a bőre hamuszürke volt.

Draco tudta, hogy egy óriási dózis desztillált jázminolajat kapott a nyaki ütőerébe fecskendezve. Bódulttá és zavarttá tette, de kinyitotta a benső szemét, mely valószínűleg tágabbra nyílt, mint valaha.

– Te nem vagy olyan, mint a többi.

Draco visszanyelte a zokogást.

– Azért jöttél, hogy a próféciáról kérdezz.

Dracónak minden igyekezetét latba kellett vetnie, hogy ne az asszony hasán és mellkasán végigfutó mély sebeket bámulja, hogy ne a szétmarcangolt, eltördelt ujjait nézze.

– Annyira sajnálom – mondta. – Professzor, annyira sajnálom...

– Nincs szükségem a sajnálatodra – felelte az asszony. – Csak azt kérem, hogy kegyelmezz. Elmondom, amit tudnod kell, ha megígéred, hogy megkegyelmezel.

Draco becsukta a szemét, és sóhajtott párat.

– Tudod, miről beszélek.

Draco bólintott, mert nem sikerült szavakat formálnia.

– Esküdj, hogy megkegyelmezel.

A szavak még mindig nem akartak jönni, még ha Draco kényszerítette is magát.

– Kizárt, hogy innen magamtól kijussak – mondta az asszony, és Draco hitt neki. – A te kegyelmed maradt az egyetlen esélyem a szabadságra.

– Ígérem – felelte Draco elfúlva. A vér szagától sűrű volt a levegő; Draco elméjének minden sötét zuga megmozdult, és a fiú remegni kezdett. – Ígérem, hogy megkegyelmezek.

Egy pillanatnyi csönd ereszkedett rájuk. Az asszony a mellkasára hajtotta a fejét, és vett néhány lélegzetet, ami a torkában lévő vértől hörgésnek hallatszott.

– Harry Potterről szeretnél kérdezni – kezdte. – Az ő sorsa egy pókháló. Ezernyi irányba szétfutó szálak és csomópontok összessége, melyek mind egyetlen fix pontba vezetnek.

Draco nyelt egyet.

– Fix pontba?

– Erről szól a sors – magyarázta az asszony. – Vagy végzet, vagy prófécia, hívd, aminek akarod. Az idő egy káosz; választások, véletlenek és valószínűségek sajátos pillanatokkal megtűzdelve, amelyek fixek. Olyan pillanatok ezek, amiknek meg kell történnie, amik mindig is megtörténtek, amik mindig is meg fognak történni. Már láttál is egyet.

Felnézett a fiúra.

– A temető – folytatta.

– A feltámadása – mondta Draco, a professzor pedig erőtlenül bólintott.

– Az egy fix pont volt – tette hozzá az asszony –, egy olyan esemény, ami mindenképp megtörtént volna. De nem az utolsó, amit látni fogsz. Mielőtt még nagykorú leszel, látni fogsz egy másikat is: halált.

Draco előbbre lépett.

– Kinek a halálát?

– Közeledik az egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött* – suttogta, és Draco azonnal tudta, hogy a próféciát hallja. – Azoknak születik, akik háromszor dacoltak vele, és a hetedig hónap halála szüli őt. A Sötét Nagyúr egyenrangúként jelöli meg, de benne olyan erő lakik, amit a Sötét Nagyúr nem ismer.*

Dracóra emelte a tekintetét.

– És egyikük meghal a másik keze által, mert nem élhet az egyik, míg él a másik.*

– Tehát Harry lesz az, aki megöli őt – állapította meg Draco. Nem lehetetlen elhinni. Egyszer már majdnem megtette, amikor gyerek volt.

– Igen – felelte az asszony. – Meg fogja ölni a Sötét Nagyurat. És a Sötét Nagyúr megöli őt.

Az idő megállt. Draco egy pillanatig hallotta a saját szívverését.

– Nem – szólalt meg.

– Ez a rögzített pont – mondta a professzor.

– Nem – tiltakozott Draco. – Ez nem fog megtörténni. Nem hagyom, hogy megtörténjen.

– Azok után, hogy mennyi káoszban volt már részed, az ember azt hinné, örülni fogsz egy kis bizonyosságnak.

– Csessze meg a bizonyosság! – mondta Draco, és a hangja remegett. – És csessze meg a káosz! Csessze meg a végzet, meg csessze meg a prófécia! Nem hagyom, hogy Harry meghaljon!

Az asszony nevetett, de félelmetes és fájdalmas hangon, aztán a nevetés hamar átváltott köhögésbe és zihálásba. Draco egy percig mozdulatlanul állt, kiszáradt szájjal, ökölbe szorult, remegő kézzel. Végül előrelépett, majd felemelte a kezét, és kiszórt egy fájdalomcsillapító bűbájt, amitől szemlátomást enyhült az asszony testében a feszültség.

– Azt hiszed, a szereteted erősebb a halálnál?

– Tudom, hogy az – vágta rá Draco.

A válasz hallatán az asszony megint felemelte a fejét. Egy pillanatig mindketten hallgattak. A professzor tekintete fürkésző volt, a fiúé kitartó. És Draco is kitartó volt, kitartóbb, mint eddig bármivel kapcsolatban.

– Remélem, hogy igazad van – mondta az asszony hosszú szünet után. – A saját érdekedben. És az övében... és a magaméban is, a prófécia miatt, amit hátrahagyok...

Dracót megint elfogta az aggodalom. Az asszony kegyelemnek nevezte. Valóban az lenne? A keze megfeszült.

– A farkas hamarosan itt lesz – mondta a professzor. – Most kell megtenned.

Az erkölcs olyasmi, amit választani kell. Mihelyst eldöntöd, mi az, amiért gyilkolnál és mi az, amiért meghalnál, az egyetlen bűn az, ha elárulod ezt.

Draco tudta, mi az, amiért meghalna. De mi az, amiért gyilkolna? Kegyelemből?

Greyback nehéz léptei hallatszottak végig a lépcsőkön. Draco újból felemelte a kezét, ami megremegett a pince dohos levegőjében.

A helyzet olyan volt, mint egy homokba rajzolt vonal, Draco pedig már hozzáért a lábujjával. Mi az, amiért gyilkolna? Mi az, amiért gyilkolna?

– Hé, kölyök. Beszél már?

Semmi, döntötte el Draco. Nem fog ölni. Többé nem. Soha, soha többé.

– Megkaptam, amit akartam – felelte Draco. – Menj, és mondd el a Nagyurunknak. Majd én is felmegyek, hogy beszámoljak, mihelyst gondoskodtam a testről.

Trelawney professzor némán bámult föl Dracóra, mialatt Greyback döngő léptekkel elhagyta a helyiséget. Draco lehajolt, és feloldotta a mágikus béklyókat az asszony csuklóján és bokáján.

– Ismerek egy titkos kijáratot – suttogta.

Az asszony csak meredt rá, fájdalomtól és zavarodottságtól kábán.

– A végzetem...

– Csessze meg a végzet! – mondta neki Draco, és lehajolt, hogy segítsen a professzornak rátámaszkodni.