Mint ahogy a szeretetből a feltétel nélküli, a reményből az ok nélküli az egyetlen fajta, amit érdemes táplálni. 

  John Perry Barlow

  – Azt hiszem, ébredezik.

– Emlékezz: semmiképp sem bízhatsz meg benne!

– Tudom.

– Harry, nézz rám!

Fájdalmai voltak, de a bájitalok enyhítettek rajtuk. Egyik kezét megpróbálta az arcához emelni, de ekkor rájött, hogy mindkét keze hozzá van láncolva a falhoz, amihez épp támaszkodott.

– Nem bízhatsz meg benne!

– Tudom, Hermione, tudom.

Ó, nagyszerű. Tehát sikerült.

Draco kinyitotta a szemét, de eltartott egy kis ideig, míg hozzászokott a helyiségben levő világossághoz. Alatta keményfa padló volt, a levegőben porszag terjengett. Ahogy öntudata visszatért, rájött, hogy egy üres nappaliban van.

Draco úgy tippelt, hogy a Grimmauld téren lehet.

– Hello, Draco.

Ezúttal egy másik hang volt; magasabb, vékonyabb, enyhén bizonytalanabb.

– Sajnálom, hogy kikötöztünk, de nagyon veszélyes vagy.

Luna guggolt előtte. Furcsa volt látni az arcát. Mintha már fél év is eltelt volna.

El is telt, ismerte fel Draco megkésve.

– Semmi gond, Luna – felelte. – Mostanra mondhatni eléggé hozzászoktam már, hogy mágiamentes szobákban vagyok kikötözve.

Megrántotta a csuklóját, és észrevette, hogy két Hollóhát-csomó rögzíti a falhoz.

– De értékelem a házunkhoz való hűséged.

– Igen – válaszolta Luna –, gondoltam, hogy fogod.

– Kényelmesebb, mint amilyen egy kötél lenne – szólalt meg egy újabb hang, mire Draco odanézett, és Hermione Grangert pillantotta meg karba tett kézzel –, valamint koboldselyem, úgyhogy nem szakad el.

– Igen, ügyes munka – jegyezte meg Draco –, sikeresen megkötöztetek egy eszméletlen tizenévest. Biztos vagyok benne, hogy nyugdíjas éveitekben büszkén fogtok majd rá visszaemlékezni.

– Hogy érzed magad?

Draco átnézett a másik válla fölött. Harry állt tőle néhány lépésre elnyűtt, vörös pulóverében, amelyet sosem dobott ki, Draco bármennyire kérte.

Megpróbálta beazonosítani, pontosan mi szorítja a mellkasát, aztán úgy gondolta, a gyűlölet. Igen, minden bizonnyal az lesz.

Vágott egy grimaszt.

– Köszönöm kérdésed, kikötözve – vágta rá.

– Tudod, hogy kénytelenek voltunk.

– A Sötét Nagyúr is kikötözött – felelte Draco lassan. – De végül is ezt tudtátok, nem?

Intenzív fájdalom tükröződött Harry tekintetében, Draco pedig ezt örömmel látta. Vagy nem?

– A különbség az – vetette közbe Hermione –, hogy itt mindenki törődik veled, és senki nem fog bántani. Levesszük rólad az átkot.

– Ühüm – mondta Draco. – Nem zavar titeket, hogy ez lehetetlen?

– Nem – felelte Harry.

– Egy kicsit – ismerte be Luna.

– Akkor sok szerencsét hozzá. Addig én itt elleszek kikötözve.

– Nem fogod megtalálni – szólalt meg Luna hirtelen.

– Luna – sóhajtott Hermione.

– Mi az? – nézett rá Luna. – Azt hiszed, nem tudja, hogy tudjuk, hogy tudja, hogy...?

– Megelőzésképpen én most itt elvágom ezt a mondatot – szólt közbe Draco.

– Tudjuk, hogy hagytad magad elkapni – mondta Harry. – Tudjuk, hogy a horcruxot keresed. De nincs ott.

– Ez nem lep meg, ugyanakkor az én ügyem szempontjából hátrányt sem jelent – válaszolta Draco felnézve Harryre. – Amúgy sem tudja egyikőtök sem, hol keresse.

– Mert te azt hiszed, meg tudod találni kikötözve? – kérdezte Hermione ingerülten.

– Nem csak megtalálom kikötözve – felelte Draco –, de egy hét alatt meg is szököm innen.

– Beképzelt köcsög – vetette oda Harry, és a mosolyában több bánat volt, mint öröm.

– Akkor még előtte meg kell törnünk az átkot, nem igaz? – mondta Hermione.

– Egyáltalán mit kerestek itt? – kérdezte Draco végigmérve a lányt. – Mióta vagy te meg Luna kapcsolatban a Főnix Rendjével?

– Szigorúan véve nem vagyunk – felelte Luna. – A D.S. tagjai vagyunk.

– Merlin gatyájára, hány titkos szervezettel kell a Sötét Nagyúrnak elbánnia? – kérdezte Draco. – És mi a franc az a D.S.?

– Annak a rövidítése, hogy Draco Serege – felelte Harry csendesen.

Draco összeszorította az ajkát.

– Mi a fene, már saját seregem is van?

– Mindig is volt sereged, még akkor is, amikor csak én tartoztam bele. – Harry letérdelt mellé. – Nem érted harcol a D.S., te csak a szimbóluma vagy. Emlékeztetője annak, hogy mi ellen álltunk ki, és hogy miért érdemes megvívnunk ezt a csatát.

Draco Harry szemébe nézett. Zöld színe még lehetetlenebbül intenzívebb volt, mint Draco emlékeiben. Olyan elsöprő gyűlölettel töltötte el, hogy beleremegett a szíve.

– Levesszük rólad ezt az átkot – ígérte Harry. – Piton professzor egy csomó ötletet adott.

– Tudom – felelte Draco. – Számítottunk rá, hogy veletek együttműködve segít majd eljutnom ide.

– Ez az egész olyan zavaros – szólalt meg Luna. – Miért teszünk úgy, mintha titkolóznánk, ha úgyis mindenki tud mindent?

– Akkor úgy néz ki, azon áll minden, hogy ki dolgozik gyorsabban – jegyezte meg Hermione, Luna szavait elengedve a füle mellett, noha Draco szerint releváns kérdés volt –, mi vagy ti.

Draco felpillantott rá, és egyenesen a szemébe nézett.

– És ez nem rémiszt halálra titeket?

Hermione felszegte a fejét, ám az idegesség is látszott rajta. Draco észrevette, hogy ott parázslik a szemében.

– Én nem félek – mondta Harry. – Tudom, hogy megtörjük az átkot, mert ha nem, az azt jelenti, hogy megint elveszítelek, és ezt soha nem engedem meg.

Draco gyűlölete még erősebben fellángolt, amitől elszorult a torka, a szeme kiszáradt. Olyan erős gyűlölet volt, hogy szinte fizikai fájdalmat okozott Harryre néznie. Gyűlölet lehetett. Annak kellett lennie.