Keveset tanulunk a győzelemből, sokat a vereségből. 

  Japán közmondás 

Draco elért a labirintus közepébe, és az jutott legelőször eszébe, hogy ez nem lehet ennyire egyszerű.

De a trófea akkor is ott állt aranylón csillogva és lenyűgözően egy emelvényen, a tisztás közepén. Nem mintha a harmadik próba nem jelentett volna kihívást – akadt pár meleg helyzet, de Draco mindet kezelni tudta –, ám a fiú egész végig számított, sőt, várt valami sokkal nagyobb durranásra.

Mivel tudta, hogy ez a Sötét Nagyúr tervének csúcspontja. Okkal rángatta bele Harryt, és semmi sem történt az első két próba során, így akármit is tervezett, annak most kell bekövetkeznie. De Draco túlélte, és most itt állt, szemezve a sokat emlegetett célvonallal, feszülten és rettegve attól, ami nem történt meg.

Még egyszer körbepillantott a tisztáson. Eltúlozta volna a dolgot? Lehet, hogy a Sötét Nagyúr terve csak érinti a Trimágus Tusát? Vagy Draco átsiklott valami alapvető fontosságú dolog felett?

Varázspálca-kezét előrenyújtva odament az emelvényhez. Egy gyors ellenőrzőbűbájjal kiderítette, hogy magán a trófeán nincs átok, csak egy zsupszkulcs-mágia, amiről Draco úgy gondolta, kiviszi őt a labirintusból. Valóban ennyi volna? Ilyen pofonegyszerű?

A biztonság kedvéért ivott még egy kortyot a Százfűlé-főzetből, és miután zsebre tette a fiolát, megragadta a trófea fülét, majd...

...egy temetőben kötött ki?

Veszély. Itt veszélyes. Draco már azelőtt tudta ezt, hogy rájött volna, hol van, vagy hogy miért került ide. Azonnal ideges lett, és haragudni kezdett magára. Nyilván. Ezt már előre láthatta volna, tudhatta volna, hogy...

– Itt a nap hőse.

Draco megpördült, és leejtette a trófeát az elszáradt, törékeny fűre, méterekre tőle pedig hajlottan és viharverten ott állt...

– Mordon professzor?

Egy gonosz mosoly üdvözölte. Draco látta, hogy a férfi ujjai a pálcájára feszülnek. Mordon professzor testtartása magabiztos, támadásra kész volt. Mindkét szeme – a normális és a mágikus is – őrá szegeződött.

– Az nem lehet – szólalt meg Draco, mire Mordon professzor mosolya kissé lehervadt. – Nem, az nem lehet. Ön a Főnix Rendjének tagja volt az első háború alatt, ön nem...

Mielőtt Draco befejezhette volna a mondatot, Mordon professzor kiszórt egy átkot, amit Draco alig tudott kivédeni. Két másikat is küldött utána, teljesen egyszerre, ami átkozottul ravasz húzás volt, mert nincs az az ellenátok, amely mindkettőt kivédte volna, Draco pedig már száguldott is hátrafelé, mígnem keményen landolt a földön, és gurult párat a füvön.

A fájdalom, amit az őt eltaláló átok okozott, először csak lassan növekedett, aztán egyszerre – vértűz rontás, szolgált az információval az elméje –, és alaposan eltalálta ahhoz, hogy hátralökje, és rettenetes, égő fájdalmat küldjön szét az ereiben. Draco csak ordítani tudott és vonaglani a földön, a látása is elhomályosult a kíntól.

– Zsenik – mondta Mordon professzor becsmérlően. – Akkor csapj le rájuk, amikor épp gondolkodnak, és eldőlnek, mint egy kártyavár.

A mágia felerősödött, és ó, Merlin, fájt, annyira szörnyen és bénítóan fájt, hogy Draco képtelen volt gondolkodni, szinte alig látott, de ki kellett innen jutnia... a pánikgomb... hol lehet...?

Bedugta a kezét a zsebébe...

– Ah-ah-ah.

Egy csizma taposott a csuklójára, hozzászegezve ezzel a földhöz és száraz fűhöz. Egy gyors, néma bűbáj és érezte, ahogy a tárgy kicsusszan a zsebéből. Egyenesen Mordon professzor kinyújtott kezébe röppent. Draco kiadott egy fojtott hangot, és megpróbálta elkapni, de a fájdalom még mindig erős és égető volt.

– Okos kis holmi ez – jegyezte meg Mordon professzor, miközben megforgatta a kezében. – Te magad csináltad, Malfoy?

Draco a fogát csikorgatta. A lélegzete el-elakadt. Mégis honnan...?

– Na, mi az? – duruzsolta Mordon professzor. – Meglep, hogy tudok róla? Nem kellene. Tényleg azt gondoltad, hogy nem számítottunk erre már kezdettől fogva? Azt gondoltad, nem járunk tíz lépéssel előtted a startlövés óta?

Draco ujjai óvatos mozdulatokat tettek, és miközben mozdulatlanul feküdt a fűben, sikerült valamennyire feloldania a vértűz rontást. A fájdalom elillant, de a rémület maradt, és ez majdnem annyira rossz volt.

– Zsenik – harsogta Mordon professzor újra, ezúttal hangosabban és gonoszabbul. – Hagyd őket egy jó ideig középszerű emberek társaságában, és elfelejtik, hogy vannak, akik próbára tehetik őket...!

Draco hirtelen kiszórta a legerősebb hátráltató ártást, amit tudott, Mordon professzor pedig hátrarepült. A fiú talpra vergődött, és a trófea felé iramodott.

Egy rettenetes mágikus reccsenés futtában találta el Dracót, aki erre az oldalára esett, és még több fájdalom áramlott át a testén üvöltve, ezúttal az oldalában összpontosulva. Valami forró és nedves kezdett patakzani a védőholmija alatt, és Dracót húzták, csak húzták – négykézláb mászott a trófea felé, de az pár centivel messzebb volt, semhogy elérhette volna, majd a fiút elrángatták onnan.

– Gyors vagy – reszelte a szót a fogai közül Mordon professzor. – Ez a trükk máson akár még működhetett is volna.

Sötét mágia indák kígyóztak Draco köré, felemelték őt, előrelökték, és mielőtt még a fiú rájöhetett volna, mi történik vele, már oda is kötözték egy hatalmas kőlaphoz – egy sírkőhöz, ismerte fel elméje egy zugában –, majd Mordon professzor bámult le rá.

– Nem menekülsz – morogta, Draco pedig felnyögött az oldalában lüktető rettenetes fájdalomtól. – Túl sokat dolgoztam ezen... túl sokat áldoztam érte...

Egy újabb mágikus reccsenés, és Dracót hirtelen úgy összeszorították, hogy levegőt sem kapott – egy félelmetes, fojtogató aura vette őt körül. Amikor Draco megpróbálta feloldani az őt megbéklyózó sötét mágiát, rájött, hogy az aura egy némítóbűbáj, ami arra szolgált, hogy ne tudjon varázsolni, a rémülete pedig a kétszeresére nőtt.

– Szép munkát végeztél a Százfűlé-főzettel – mondta Mordon professzor, és pár méterrel távolabb bicegett – Draco hátráltató ártása a lábán találhatta el, mert sántított – egy aprócska halom fekete textil felé. – Én csak tudom. Egy rossz Százfűlé-főzet jeleket hagy, de a jó teljesen kimutathatatlan.

Mindenek ellenére Draco rájött.

– Maga nem Mordon professzor – brekegte; az oldalába nyilalló fájdalomtól alig bírt beszélni.

– A Százfűlé-főzetnek van egy sajátossága – folytatta a férfi a fekete anyaggal a kezében kissé eltávolodva, mire Draco egy feltúrt sír mellett egyszer csak észrevett egy üstöt, tele mérgezőnek tűnő kék folyadékkal. – A benne lévő mágia nem csak a felszínt érinti. Ez nem egy illúziókeltő bájital, ami mindössze a külsőt változtatja meg. Ezért kell hozzá egy minta, mert átírja az egész genetikai kódot.

Draco értetlenül bámult rá. Ez túl sok információ volt túl hirtelen. Mi van az üstben? Mi van a fekete batyuban? Hogy jön ide a genetika? Draco elméje őrülten pörgött, ahogy próbálta összerakni az eléje szórt morzsákat.

– Az egyetlen dolog, amit nem érint, az az elme. A jelen pillanatban minden más részed teljes mértékben Harry Potteré. A húsa, a csontja. A vére.

Mordon professzor beleengedte a fekete textilcsomót a kék folyadékba, és a hatalmas üst fölé görnyedt.

– Nekünk csak a vér kell.

Ebben a pillanatban minden a helyére kattant – vér, horcruxok, sötét mágia, nem, nem, nem, mit tett, mit művelt Draco...

– Halott apa, csontod tudatlan adatik, s új testet ölt fiad!

Ezüstfehér por szállt fel a feltúrt sírból, Draco pedig küzdött az őt fogva tartó sötét mágia ellen. Ne, ne, ne, Merlinre, könyörgök, ne, hogy tehette ezt, pontosan azt adta meg nekik, amit akartak...

Mordon professzor egy hosszú tőrt vett elő a talárja alól.

– Szolga, élő húsod ím önként adatik – sziszegte, majd egy hátborzongató vágás és reccsenés hallatszott, vér fröccsent, ám ő maga meg sem rezdült, levágott keze az üstbe esett, tekintete pedig a folyadék felületére fixálódott –, s életre kel urad.

Draco kiáltani akart, de nem lett volna értelme. A sötét mágia szorosan a sírkőhöz rögzítette, és a levegő egy szörnyű zihálásként tört elő belőle.

– Ellenség, véred erővel vétetik...

Odabotorkált Dracóhoz; fájdalom nem látszott Mordon professzor – vagy akárki is bújt a bőrébe – arcán, de a bal keze csonkja erősen vérzett, és a vérveszteség egyértelműen megtette a hatását. A tőr Draco karjába vágott, a fiú pedig fájdalmasan felordított, és csak arra tudott gondolni, hogy nem, nem, nem, nem.

– ...s feltámad ellened.

Csobbanó hang és vakító fény következett, Draco pedig összeomlott. Ő tette ezt, ő hagyta, hogy ez történjen, hogy lehetett ennyire ostoba...

Összeszorította a szemét, ahogy remegve ült a kőhöz kötözve. Eltelt valamennyi idő, nem tudta megállapítani, mennyi. Reszketett, és nem merte kinyitni a szemét.

Végül...

– Jól csináltad, Bartemius.

A hang magas, tiszta – és rémisztő volt. Draco a lénye legmélyéig megborzongott tőle, és nem akarta – nem tudta – kinyitni a szemét, hogy rápillantson a forrására.

– Köszönöm, Nagyúr.

– Mindig is kiválóbb voltál a többieknél – mondta. – És a végsőkig hű hozzám. Hívtalak, és te jöttél.

– Örökké, Nagyúr.

– Mennyit dolgoztál az elmúlt hónapokban. Büszke vagyok rád.

– Köszönöm, Nagyúr.

– És aztán...

Dracónak nem is kellett kinyitnia a szemét. A rászegeződő tekintet szinte égette a bőrét. Csak ült, remegett, és átkozta magát.

– Lám, lám, lám. Draco Malfoy. Már régóta esedékes ez a találkozás.

Száraz fűszálak ropogása és talársuhogás hallatszott.

– Nyisd ki a szemed, Malfoy. A félelmeid nem tűnnek el, csak mert nem látod őket.

Összpontosított akaraterő kellett hozzá, de kinyitotta a szemét – és azonnal azt kívánta, bár ne tette volna. Az előtte lévő arc pontosan úgy nézett ki, mint amilyennek Harry az álmaiban látottat leírta – fehér, halálfejszerű, vörös szemekkel, vágásnyi orrlyukakkal és megcsillanó, hegyes fogakkal. Ő maga vékony volt, kezei akár a póklábak, és ahogy lekuporodott Dracóhoz, mintha mosolygott volna.

– Milyen briliáns, mégis, mily törékeny. Jól tudod, ki vagyok.

Draco képtelen volt megszólalni. Úgy érezte, megbénította a saját félelmének súlya.

– Mondd meg, ki vagyok, Malfoy.

– Voldemort. – A szó alig volt több reszkető, gyenge sóhajnál.

A férfi fehér ajkai alól elővillantak a fogai.

– Bevallom, nem számítottam rá, hogy bárki hozzád hasonló ellenem dolgozzon – jegyezte meg. – Amikor az a vigyorgó bolond, Mógus azt mondta, hogy egy tizenegy éves űzte el, kis híján megöltem ezért a pimasz hazugságért...

Egyik pókszerű keze megragadta Draco állát. A fiú kiadott egy apró, gyenge hangot, ami egyenlő részben állt meglepetésből és rémületből; megpróbálta elhúzni a fejét, de a hideg ujjak erősen tartották.

– De sajnos az helyzet a hozzánk hasonló emberekkel, Malfoy – folytatta –, hogy nagyon gyorsan tanulunk.

Draco megint elrántotta a fejét; ezúttal sikerült kiszabadulnia a hideg ujjak közül.

– Most pedig itt vagyunk! – folytatta, majd hirtelen talpra ugrott, hogy fekete talárja csak úgy hullámzott körülötte, és a sötét temető felé kémlelt. – Bármely pillanatban megjelenhetnek a követőim, hogy újból csatlakozzanak hozzám. Kíváncsi vagyok, vajon melyikük lesz elég bátor ahhoz, hogy eljöjjön? Ki lesz olyan bolond, hogy inkább elrejtőzik? A kérdések hamarosan válaszra lelnek.

Visszanézett Dracóra, fejét oldalra döntötte, mélyvörös szeme ragyogott.

– De itt van az a kérdés is, hogy mit tegyünk veled.

Egy rettenetes pillanatra a félelem megsokszorozódott a fiúban.

– Meg fog ölni – mondta Draco, és ez nem igazán kérdés volt. Meg fogja őt ölni, Draco úgy hal meg, hogy elárulta a barátját, és tökéletes kudarcot vallott abban az egyetlen dologban, amiért ezt az árulást érdemes volt elkövetnie.

– Megölni? – ismételte a Sötét Nagyúr megjátszott csodálkozással. – Hogy elpazaroljam ezt a lehetőséget? Ezt a zsenialitást? Bartemius!

Mordon professzor – Bartemius – odasietett mellé. Sápadt volt a vérveszteségtől, de szemlátomást elszántan küzdött, hogy legyűrje a puszta akaraterejével.

– Nagyúr?

– Add ide a pálcám.

Azonnal előhúzta a talárjából. A Sötét Nagyúr elvette, majd minden előzmény nélkül Draco arcához érintette.

– Soha nem lennék olyan pazarló, hogy megöljelek, Malfoy – mondta, azzal egy vakító fájdalomlöketet követően Draco világa elsötétült.