A bizonytalanság nem egy kellemes állapot, de a bizonyosság abszurd.

  Voltaire 

Draco már nem tudta megfelelő precizitással elhajítani a fekete gumilabdát, mert a keze megállíthatatlanul remegett. Egyetlen apró változás a rotációs erőben, és minden pontosságnak annyi. Amikor a labda nekiütődött a falnak, és elrepült jobbfelé, hogy beguruljon egy asztal alá, Draco érte ment, hogy felvegye, de ehelyett a kezébe temette az arcát. Nem bírt fókuszálni. Nem bírt gondolkodni. Mivégre létezik, ha képtelen gondolkodni?

– Nem kellett volna eljönnünk – szólalt meg Harry a nappali másik végében, ahol már órák óta fel-alá járkált.

– Fogd be – felelte neki Draco, bár nem volt harag a hangjában.

– Maradnunk kellett volna – mondta Harry. – Vele kellett volna mennünk.

– Nem, nem kellett volna.

– Lehet, hogy már halott.

Draco kifújta a levegőt, és teljes mértékben száműzte a gondolatot. Nem akarta, hogy a halál gondolata Piton professzorral bármilyen módon összekapcsolódjon.

– Ő egy kiemelkedően nagytudású varázsló – jelentette ki Draco, bár tisztában volt vele, hogy ennek a ténynek nem sok köze van ahhoz, hogy a férfi halott-e, vagy sem.

Harry nem felelt, Draco pedig elködösült tekintettel nézett a sarokban halkan ketyegő kakukkos órára. Fél egy. Már majdnem három óra is eltelt. Túl sokáig tart.

– Akkor erről van szó? – kérdezte Harry. – Visszatértek? Ő visszatért? És az álmaim, most meg ez...

– Ezt nem tudhatjuk. A... a segítői gyülekeznek, de ha tényleg visszatért volna, biztos vagyok benne, hogy a fülünkbe jutott volna. Tudatná velünk.

– Semmit nem tudhatunk biztosra – mondta Harry halkan. – Nem ez a kaotikus univerzum természete?

Draco arccal előre rádőlt a bőrkanapéra. Alig hitte el, hogy Harry a káoszt ellene használja egy vitában.

– Készen kell állnunk erre, Draco.

A fiú nem felelt semmit.

– Nem védhetnek meg minket örökké. Nem védhetnek meg engem örökké. Háború közeleg. És azok alapján, amik a múltban történtek, a közepén fogok kilyukadni. És ha én ott leszek, akkor te is. Meg mindenki más körülöttem.

Draco érezte, hogy a pillangó leröppent a felkarjáról a csuklójára.

Textilsuhogás és léptek zaja hallatszott. Harry letérdelt a földre Draco mellé, ő pedig felemelte a fejét, hogy ránézzen. Valahogy beletörődőnek tűnt, de nem boldogtalannak. Túlságosan-zöld szemében szilárd céltudatosság ragyogott.

– Nem félek – mondta neki Harry.

– Pedig kellene – mondta Draco, és oldalra fordult, majd felkönyökölt.

– Kellene – értett egyet Harry –, de akkor sem félek. Itt van nekem Piton professzor. Itt vagy nekem te.

Draco már majdnem kimondta, hogy fogalmad sincs róla, mennyire a tiéd vagyok, de meggondolta magát. Ehelyett azt mondta:

– Az univerzum szégyellhetné magát, amiért ilyen borzasztóan kegyetlen hozzád.

Harry féloldalasan elmosolyodott, Draco pedig semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy ezt a kis mosolyt megkóstolhassa, és elég legyen Draco, elég.

– Nem olyan vészes – felelte Harry. – Amúgy sem áltattam magam soha azzal, hogy az élet fair lenne.

– Az emberi természet része az igazságért és rendért való küzdelem egy olyan univerzumban, amely egyiket sem adja meg – mondta Draco, és halkan beszélt, mert Harry olyan közel volt, hogy Draco érezte a cédrus és a szappan illatát.

– Azt hittem, a káoszt jobban kedveled – válaszolta Harry szintén halkan, mire Draco végiglúdbőrözött, ahol Harry lehelete érte őt. Érezte, hogy gyorsabban ver a szíve. Harry már annyira közel volt, a keze pedig megmozdult, ujjak cirógatták Draco ujjbegyeit, és ez a lehetetlenül finom érintés lángra lobbantotta a bőrét.

– Jobban kedvelem? – Kissé nehézkessé vált a fókuszálás, nem beszélve a szavak mondatokká fűzéséről. – Nem tudom, hogy a „kedvelem"-e a megfelelő kifelezés. Én...én méltányolom a káoszt. A káosz megvéd engem.

– Mondta már neked valaki, hogy túl fiatal vagy ahhoz, hogy ilyen nihilista légy?

Draco szédült, a szíve kalapált. Remegett és fájdalmasan fázott, annak ellenére, hogy a nappaliban meleg volt. Csókolj meg, mert vagy megőrülök, vagy szívrohamot kapok, akarta mondani, de nem tette.

Harry Draco ujjai közé fűzte a sajátjait, aztán előrehajolt, hogy megszüntesse a köztük levő pár centimétert is, amikor a kandalló egyszer csak felzúgott, ők pedig mindketten megpördültek.

– Piton professzor!

Talán ez volt az egyetlen dolog Draco világában, ami életbevágóbb volt Harry megcsókolásánál, és mindketten talpra ugrottak, hogy odarohanjanak a férfihoz.

Megviseltnek és kimerültnek tűnt, de a tőle megszokott higgadtsággal állt.

– Mi történt? – kérdezte Harry.

– Hány halálfaló volt ott? Látta?

– Megsérült valaki?

– El tudták kapni őket az aurorok?

– Fiúk – mondta Piton professzor fáradtan.

– Nem sérült meg, ugye? – kérdezte Harry, hirtelen támadt aggodalommal, és szemével végigpásztázta a férfit.

– Felteszek egy kis teát – mondta Draco, és elrohant a konyha felé.

– Gyógynövényest vagy koffeinmentest, Merlin szerelmére – szólt utána Piton professzor.

– Gyerünk, professzor, elgyötörtnek tűnik – hallotta Draco Harry hangját, miközben hozzákezdett a kannával foglalatoskodni –, üljön le.

Mialatt Draco feltette a kannát és megtöltötte a szűrőjét finom fehér Darjeeling teával, Piton professzor leült az asztal mellé, Harry pedig szüntelenül arról faggatta, hogy vannak-e fájdalmai vagy hogy elhoppanáljon-e gyógyítóért.

– Jól vagyok – mondta, elég hangosan ahhoz, hogy Harryt elhallgattassa vele. – Esküszöm neked, hogy jól vagyok.

Harry összevonta a szemöldökét, és nem tűnt elégedettnek. Leült a férfival szemben lévő székre.

– Mi történt?

– Inkább zavargásba ment át a dolog, de igen, ez a halálfalók egy csoportjának szándékos támadása volt.

– Kiké pontosan? – kérdezte Draco remélve, hogy a hangja higgadt maradt.

Piton professzor rápillantott; keresztüllátott rajta.

– Elmaszkírozták magukat – mondta, majd hozzátette: – Őt nem láttam.

Draco a lábfejére meredt.

– Kit nem látott? – kérdezte Harry.

– Az apámat – felelte Draco.

Harry összerezzent, aztán lesütötte a szemét, mintha bűntudata volna, amiért feltette a kérdést.

– Nem tudom biztosra, kik voltak ott – mondta Piton professzor –, de jobban aggaszt az a tény, hogy ez egyáltalán megtörtént.

– Még nem képes utasításokat adni, ugye? – kérdezte Draco.

– Nem, első kézből nem. Azt hiszem, közvetítője lehet.

– Nos, a legutóbbi közvetítője elég béna volt – jegyezte meg Harry.

– És nem követné el kétszer ugyanazt a hibát – jelentette ki Draco komoran. – Őrült, de semmiképp sem hülye. Épp az ellenkezője. – Draco visszagondolt a naplóra, a Sötét Nagyúr tudatos elméjének töredékére, ami a kvantum szuperpozícióról diskurált vele.

– Tervez valamit – mondta Piton professzor. – Erősen készülődik.

– Egy olyasvalamire lecsapni, mint a Kvidics Világkupa, eléggé látványos – jegyezte meg Draco. – Ez pszichológiai jelentőségű volt, nem előkészületi. Nem árul el semmit abból, hogy mi lesz a végjátéka.

– Ha tudnánk, kin keresztül cselekszik, talán képesek lennénk leszűkíteni a dolgokat – felelte Piton professzor, miközben beletúrt a hajába –, de rengeteg halálfaló elkerülte, hogy elítéljék, sokan agyafúrtak voltak.

A kanna fütyülni kezdett, Draco pedig odafordult, hogy foglalkozzon vele.

– Akkor, hogy összegezzük – vitte tovább a szót Harry –, tudjuk, hogy van egy közvetítője, de azt nem, hogy ki. Tudjuk, hogy készül valamire, de azt nem, hogy mire. Nem ismerjük az ütemtervet, és bármiféle spekuláció annyit érne, mint a találgatás.

– Lényegében igen – felelte Draco, miközben letette a teáskannát az asztalra, és leült.

– Akkor emeljük poharunkat arra, hogy kössük fel a gatyát.

Piton professzor nem felelt, csak kitöltötte a teát.