(Ezt a zenét hallgatva írtam meg ezt a részt, szerintem illik is hozzá kicsit)

Arra keltem fel hogy mellettem áll egy orvos.

- Úgy látom felébredt.

- Mi történt? - kérdeztem majd eszembe jutott hirtelen Hinata - Hol van Hinata?!??!? Hogy van???

- Maga elájult, az említett fiú pedig továbbra se kelt fel. - mondta.

Na az fasza, megpróbáltam viszonylag gyorsan totálisan magamhoz térni, majd átmenni Hinatához, amikor is megálltam hogy ott álnak Sugáék.

- Ti mit kerestek itt??? Hogy találtátok meg???

- Nos, te nem mondtad el nekünk, és kezdtünk aggódni értetek ezért felhívtuk Hinata anyukáját, akitől megtudtuk. Miért nem mondtad el??

- Nem akartam elrontani a szülinapod...

- De akkor is el kellett volna, ez fontos dolog! 

- Hagyjuk, ami megtörtént az már megtörtént, időpocsékolás a múlton rágódni. - Szólt közbe Daichi.

- Igaz. - mondta Suga.

Ezután csak teltek a napok.

Teltek a hetek,

Teltek az évek.

Hinata nem ébredt fel. Nem mutatta jelét se ennek.

Én amikor csak tudtam, mindig meglátogattam.

Ezalatt változott az idő, az emberek körülöttem, és én is. Harmadévesek lettünk, és változott a társaság. Jól kijövünk a társakkal, és nem is vagyunk rosszak. Volt hogy megkérdezték hogy hol van az ötödik tagunk, a 10-es számú, ilyenkor elkellett mesélni mindent ami igen csak fájt a szívemnek. Talán azért mert az igazság néha fáj.

Az orvosok nem sok reményt adtak neki. Mindannyian halottnak kezelték. Nem hittek benne hogy valaha is felébred.

Bennem is legmélyen megvolt ez, de megpróbáltam pozitívan gondolkodni, felfog ébredni Hinata, mert erős, és megtudja csinálni.

Mégis fura volt az élet. A karácsonyt egyedül tölteni, nyáron egyedül szórakozni, már amennyire lehetséges volt ez, suliba egyedül menni. Lassan az emberek mintha elfelejtették volna Hinatát, már senki se beszélt róla, senki se foglalkozott vele. Olyan volt mintha soha nem is létezett volna, vagy mintha meghalt volna.

A szüleit nem láttam, azt se tudom meglátogatták-e. A Karasunóval rögtön Hinata balesete után elég komoly lett a helyzet. Mindenki komoly volt. Monoton volt az egész, az edzések, a meccsek, és a hangulat. Néha próbáltak viccelődni vagy feldobni engem, de sose sikerült. Év végére kezdett jobb lenni a hangulat, de még mindig nem a régi. Hinata nélkül semmi sem volt olyan mint régen. 

Néhányszor az anyukám elakart küldeni pszichológushoz, néha hallucináltam, és megőrültem szinte már. Mostanában már sikerül elűzni a gondolataimból néha. Olvasni szoktam, röplabdázni.

Nem tehettünk mást, csak várakoztunk. Harmadik évünkben, szeptemberben összeismerkedtem egy lánnyal. Kedves volt nagyon, Nishi volt a neve. Vállig érő barna egyenes hajjal, 170 cm-vel. Akkor jött a sulinkba, egyből jelentkezett is a röplabda csapatba menedzserként.

Rengeteget beszélgettünk, együtt mentünk haza, mivel egyfelé laktunk, együtt csináltuk a házikat, és kisegítettük egymást mindig. Tudta hogy mi van Hinatával, azt viszont nem, hogy valójában én együtt vagyok Hinatával.

*Nishi szemszöge*

Amikor megérkeztem a városba, tátott szájjal néztem körül, nem ilyen volt az előző város ahol laktam. Sokkal kisebb, kevesen voltak és nem voltak ekkora épületek.

Amikor megérkeztem újdonsült sulimba körülnézve az osztályon nem láttam senki szimpit, aztán mégis lett 2 lány barátom. Hallottam szakkörökről az iskolában, rajz, matek, főzés, röplabda... Itt meg is akadt a szemem, röplabda.. Szeretem a röplabdát, játszani nem szoktam és nem is tudnék, de mégis tetszik ez a sport, láttam hogy keresnek rá menedzsert, szóval, gondoltam jelentkezek is.

Nem igazán volt rajtam kívül más jelentkező, így bekerültem menedzserként egy Yachi nevezetű harmadéves lánnyal. Végignéztem a csapaton... Hallottam hogy egy fiú a harmadévesek közül kómába van, már több éve. Végignéztem a harmadéveseken akik komolyan néztek maga elé.. Egyből megakadt a szemem egy fiún. Jól nézett ki, és komolynak nézett ki. Elég keményen dolgozott, ügyes volt röplabdában, nem beszélgetett másokkal, max azzal a szőke sráccal egymásnak szólogattak be, és még max akkor beszélt ha szükség volt rá. Elég hamar összehaverkodtam a csapat majdnem minden tagjával (a szőke srácot nagyon nem bírom, nem sikerült vele megértetnem magamat:().

Egyre többet beszélgettünk azzal a fiúval akinek mint kiderült Kageyama a neve. Ő volt a legjobb barátom, együtt mentünk szórakozni, együtt tanultunk, együtt röpiztünk. És hát... beleszerettem.