Tokió felett egészen sötétnek és üresnek hatott az ég, ahogy kihunytak a vörös fények. Mintha a csillagokat elhalványította volna az a ragyogás, mintha a város is tompává és színtelenné fakult volna a távoztával. A felszabadult, gyászt és reményt egyszerre hirdető kántálás is elhalt már a vízparton, ahogy pedig az órák elütötték az éjfélt, a Vörös Klán tagjai lassan, egymásra támaszkodva húzódtak a házak közé. A baseball ütőket a földön húzták, a tönkrement darabokat széthagyták az utcán... ez most nem az erőszak ideje volt. Kusanagi karon fogta Annát, de a kislány épphogy csak megérintette a kezét, nem szorította, nem kapaszkodott belé... és felfelé nézett, mindig felfelé. A sírva nevető és mosolygó, és nevetve síró alakok sportcipőinek lábnyomait pedig végül elfedte a megállíthatatlanul, egyre nagyobb pelyhekben hulló hó.

A SCEPTER 4 járművei csak fokozatosan távoztak, és az utolsó két robosztus autó még akkor sem hagyta maga mögött a hídon alkotott útzárat, mikor már teljes lett a csend - a Kék Klán már felkészült rá, hogy a csaták keltette káosz újabb kihívásokat hoz majd, ha felhőkarcolók mögött felkel a nap. A főhadiszállásra vezető utakon villogtak a figyelmeztető jelzések, de nem szólt egy sziréna sem... ahogy a baseball ütőkre, úgy ezekre sem volt szükség. Az éjszakában a némaságuk biztosította a város békéjét, de egyúttal furcsán úgy hatott, mintha a sötét éghez illeszkedő csend is egyfajta szentség volna, amit nem szabad megtörni.

Munakata Reisi nem maradt sokáig a helyszínen. A rá jellemző komor modorossággal kiadta a parancsokat, és szinte csak egy pillantást kapott el a vörös fényekből, miközben kinyitotta az autó egyik első ajtaját. Megtorpant, aztán szinte ösztönösen az orrához nyúlt, megigazította a szemüveget, aminek törött lencséje úgy hatott, mint egy bosszantó szilánk a látóterében - nem okoz komoly nehézségeket, de állandó pislogásra és fókuszálásra kényszeríti a szemet. Beült a járműbe, és ahogy felzúgott a motor, mereven előre nézett. Minthogy a Kék Királyt egyébként is céltudatos embernek ismerték, a járművet vezető férfi egyáltalán nem találta különösnek, hogy nem is tekint az oldalsó ablakon az ég felé, és határozottan nem jutott eszébe felhívni a figyelmét a fényekre. Az a gondolat meg aztán végtelenül abszurd lett volna, hogy esetleg csak nem akarja látni őket.

Reisi maga is így vélekedett, mert miközben lekanyarodtak a hídról, és immár az utcalámpák éles, hideg fénysugarai csíkozták az arcát, csak úgy magában - pusztán egy töprengő hümmögéssel hangot adva a gondolatmenetnek - megállapította, hogy semmi oka rosszul érezni magát. Adott körülmények között a legjobb, sőt, mondhatni az egyetlen logikus utat választotta. Időben cselekedett, habozás nélkül és minimalizálta a pusztítást. Korábban több lépésben is megkísérelte módosítani a körülményeket, hogy -

megmenthesse az életét

- még kevesebb veszteséggel el lehessen simítani a konfliktust. Felajánlotta az alternatívát, felhívta a figyelmet minden kockázati tényezőre, de ennek ellenére -

ostoba volt

- a Vörös Király egyértelmű döntést hozott. Később, a párbaj során hosszabb időre távol tartotta a helyszíntől és a célponttól, további lehetőségeket biztosítva a kilépésre. Többet tett, mint ami józan ésszel elvárható volt, tehát igazán semmi oka nem maradt, hogy bűntudatot érezzen. Helyesen cselekedett. Mégis, a nyaka egészen begörcsölt a merev testtartástól, olyan kényszeresen kerülte a vörös fények látványát.

Az autó elkanyarodott, végighajtott a sugárúton, majd át az egyik mellékutcára - nem volt nagy a távolság. Mikor a sofőr megnyomta a féket, a klántagok már felálltak a megszokott sorfalba, kivont karddal. A fegyelem és a rend jelképeként, külső szemlélő számára szinte rémisztő szilárdsággal jelölték ki az utat a zsanérjaiból kiszakított, és fémes pocsolyává olvasztott öntöttvas kapu és a SCEPTER 4 főhadiszállás ugyancsak gyászos állapotban lévő főbejárata között. Ez a rend olyannak hatott, mintha küzdeni próbálna a tűz hagyta nyomok ellen, mintha azt súgná, minden újjáépül majd, a vaskapu újra fényes lesz, a kövek ismét olyan pontosan illeszkednek, mint régen, a rácsok pedig fogvatartják a rabokat.

Nyoma sem marad majd a pusztításnak, és ennek így is kell lennie. Ez is helyreáll. Reisi egy pillanatra végigfuttatta a tekintetét a köveken, és miközben elindult az emberei között, továbbra is előre nézve, megállapította, hogy ez is bizonyítja, semmi racionális oka nincs, hogy rosszul érezze magát. Ahogy azonban az ajtók boltívei alá ért, visszatért az a furcsa merevség, az égésnyomok látványának egyszerű kerülése, és csak akkor tűnt el teljesen, mikor - miután lassú, higgadt léptekkel felsétált a lépcsőkön, és végig a folyosókon - becsukta maga mögött az irodája ajtaját.

Az iroda semmit nem változott. A függönyök behúzva az ablakokon, a számítógép monitorján egy kis, sárgán villogó fény hirdette, hogy energiatakarékos üzemmódban átmenetileg kikapcsolt, az asztalon megkezdett kirakósból már csak három darab hiányzott, a szőnyeg is néhány óra alatt elfelejtette, hányan léptek rá. És ebben a kellemesen megszokott környezetben a Kék Király eljutott a következő, nagyon logikus és nyilvánvaló kérdéshez: Miért nem tud megszabadulni a fájdalomtól, ha semmi racionális oka nincs rá?

***

Az útzárat és ezáltal a kellemetlen kérdéseket kikerülve két alak húzódott az árnyak közé, nagyobb kerülővel, de gyors léptekkel haladva a fiúkollégium felé. A mellékutcák használata Kurou ötlete volt... Neko, aki éppen jobb kézzel rajta lógott, a bal kezével pedig Shiro vörös papírernyőjét szorította magához, majdnem belerángatta a Kék Klán járműveinek falába. A fiú nagyon jól tudta, hogy fel kell majd venniük velük a kapcsolatot, ugyanakkor a legkevésbé sem volt kedve formalitásokkal küzdeni pont most. Járt nekik egy kis nyugalom. Mindenkinek járt.

Az épületet teljesen kiürítették a robbanás után. A lift még most sem járt, a takarító robotok kikapcsolva, vagy súlyosan megrongálódva hevertek a folyosókon, és abban a szobában is, ahová igyekeztek. Kurou pontosan tudta, hogy az utca kövéről csak egy ugrás lenne. A szint külső fala kiszakadt, és ő korábban is könnyen felszökkent Shiro erkélyére, amikor meg akarta ölni... azóta pedig sok minden változott. Mégis kinyitotta a főkaput, és a halkan nyöszörgő Nekóval, aki még mindig nem engedte el a karját, lépcsőről lépcsőre mászott fel a megfelelő emeletig.

A szoba pont úgy nézett ki, ahogy akkor, mikor legutoljára jártak itt, még hárman. A falak szürkék, és táncoló virágok helyett égésnyomok díszítették őket. A bútorok megpörkölődve és szilánkosra törve, egyedül egy kis rizsestál feküdt a padlón, látszólag épen... Kurou persze pontosan tudta, hogy ha valaki egy ujjal is hozzányúlna, az is megint szétesne, de Neko addig ügyeskedett, míg össze nem tudta illeszteni a két felét.

De mégis volt valami szép benne, hogy az az egy kis tárgy ép volt, hogy nem ment tönkre teljesen, és ez a lányt is láthatóan örömmel töltötte el, mert felragyogott az arca, végre elengedte a fiú kezét, kinyitotta, és a falnak támasztotta az esernyőt, majd ott, a legszebb napok két mementója mellett összegömbölyödve szinte azonnal elaludt, azzal a lehetetlen hirtelenséggel jövő, és hasonlóan távozó mély álommal, amire talán csak a macskák képesek. Kurou egy pillanatig csak pislogott, aztán halványan, és nagyon, nagyon szomorúan elmosolyodott. Kioldotta a madzagot, amivel felfogta a haját, és ahogy a sötét tincsek a vállára hullottak, hosszan kifújta a levegőt. Hazaértek. Talán. Ez nemrég még otthon volt.

Ő persze nem tudott volna ilyen könnyen elaludni - határozottan hálás lett volna valamiért, ami legalább hasonlít az ágyhoz, és még akkor sem érezte biztosnak, hogy a fejében kavargó kérdések és érzések nyugodni hagynák. Az erkélyre akart kimenni, ahogy azonban átlépte volna a küszöböt, megakadt valamin a szeme.

A diktafonja volt az. Mindig magánál tartotta, mindig, de akkor, amikor Shiro azt javasolta neki, nyomjon meg egy gombot, ő pedig nemet mondott, és döntött, mégis lerakta. Ott egyensúlyozott a törmelékkupac tetején, ami korábban a kávézóasztal volt. Kurou egy pillanatig gondolkozott, aztán odanyúlt, felkapta a kis eszközt, és kiült az erkélyből maradt szűk párkányra. A kardját kivette az övéből és maga mellé tette, az egyik lábát felhúzta a mellkasához, és az állát megtámasztotta a térdén, majd, mint mindig, találomra lenyomott egy gombot. Már várta, hogy felzendül az a megszokott, kellemes mély hang, és elmond egy bölcsességet, egy apró gondolatot, amibe bele lehet kapaszkodni, ami utat mutat...

A diktafon kattant egyet. Kurou egy pillanatig megesküdött volna, hogy elromlott, ellenőrizte az elemet, kikapcsolta, bekapcsolta, lenyomta a gombot még egyszer. Majd még egyszer. Semmi. Tökéletesen működött, de a gombhoz nem tartozott semmi. A fiú keze megremegett, és nem sokon múlt, hogy a diktafon nem zuhant lefelé néhány emeletet. Nem maradtak útmutatások. Nem volt több felvétel.

És hiába hallatszódott ki odabentről Neko egyenletes szuszogása, Yatogami Kurou abban a pillanatban teljesen, tökéletesen egyedül érezte magát.

***

A Mihashira toronyból szinte egész Tokióra rá lehetett látni. A felhőkarcoló oldalán az arany domborművek szinte giccsbe hajló fényűzéssel hirdették a hatalmat és gazdagságot, amit a gazdájuk képviselt, de egyben olyannak is tűnt, mint egy mindenre vigyázó őrtorony. Az Arany Király pedig figyelt - nem tettrekész fegyelemmel, mint a SCEPTER 4 katonái ezer kamerán keresztül, csak a távolba nézve, árgus szemekkel kísérve minden lépést attól a pillanattól, hogy az ezüstfehér fényoszlop az ég felé tört, és a karcsú, tökéletesen sértetlen Damoklész kard feltűnt a másik kettő, a darabokra hulló vörös, és a harc energiájától szikrázó kék mellett.

Látta, hogyan olvadt egymásba a fekete és a fehér aura, majd hogyan foszlott mindkettő semmivé az elemésztő lángoszlopban, míg végül csak egyetlen kard lebegett a sziget felett, keserű diadallal. Kokujouji Daikaku sírt abban a pillanatban, de csak később vette észre, amikor a keze szinte önkéntelenül megérintette ráncos arcát, és sós könnyeket tapintott. Egy pillanatig nézte a nedvességet az ujjbegyein, aztán visszafordult a lemenő nap felé, mintha a távoli ragyogás is elég lenne ahhoz, hogy megszárítsa az arcát, és Weismannra gondolt.

Tudta, hogy mikor utoljára beszéltek, egy másik testet viselt. A telefonba nem a megszokott, felnőtt hang szólt, hanem egy másik, egy szinte kisfiús - igaz ugyanaz a játékos, kicsit bajkeverő stílus sütött belőle, ami az Ezüst Királyt mindig jellemezte. Az arcot magát pedig csak a hozzá is eljutó híradásokban látta, gonoszul vigyorgó, gyilkos ábrázatként - ezt meg sem próbálta az általa ismert alakhoz kötni. Weismann neki csak Weismann volt, még azzal a szinte gyermeki hanggal is, a laborköpenyes, nagyszájú német tudós az egerekkel, aki soha, senkinek nem akart ártani, és akinek egyetlen lehulló bomba is ezer darabra tépte a világát.

„Elmenekülsz, Weismann?" Kérdezte tőle aznap, 1945-ben, és a férfi soha nem válaszolt. Felszállt a léghajójára, és kilépett az idő és a rendszerek sötét világából, felment a felhők fölé, ahol soha nem esett az eső. És sokáig úgy tűnt, ez lesz az utolsó mondat kettejük között. „Elmenekülsz, Weismann?" Aztán amikor a kommunikáció fejlődésnek indult, és végre megvalósult a hatékony üzenetküldés két fél között, a Mihashira torony terminálján pontosan egy sor tűnt fel:

„Ő királyi fensége üzeni ő királyi fenségének, hogy mi újság?" Kokujouji Daikaku igazából akkor is sírt, de akkor úgy folytak a könnyei, hogy közben nevetett. Weismann eltéphette magát a világtól, mindentől, ami fájhatott, vagy bánthatta, szimbólummá, mítosszá válhatott csupán néhány évtized alatt, de nem tudta, és nem is akarta igazából eltépni magát tőle, vagy attól, amit együtt építettek. Az égnek törő fényoszlop pedig annak jele volt, hogy hetven év után, ami neki odafent annyira rövidnek tűnhetett, a világ is visszakapta.

Aztán besötétedett, jöttek a vörös fények, és feltámadt a szél. Megborzolta az Arany Király ősz haját, és belekapott a kimonó nehéz, díszes anyagába. Különös szaga volt. Valami édeskés és keserű, öreges, és a halált és a halhatatlanságot együtt idéző. Kokujouji Daikaku pedig abban a pillanatban abban sem volt biztos, az utóbbi kettő között pontosan mi is a különbség.

***

A kényelmes, ízlésesen berendezett harmadik emeleti lakás redőnyeinek lamellái között vékony csíkokban szűrődött be a délutáni napfény. Az ágy mellett, az éjjeliszekrényre állított digitális óra számlapja pirosan világítva hirdette: nem sokkal múlt négy. Korai volt még besötétíteni. A konyhapulton pihenő rádióból klasszikus zene szólt, Beethoven hetedik szimfóniája, egészen halkan, mintha a lakás tulajdonosa azt szeretné, hogy ő is épphogy csak hallja a zongora billentyűinek leütését. Az íróasztalon kihűlt feketekávé, és a fára száradt ragacsos, sötét folt, ahol kilöttyintették. A kikapcsolt televízióval szemben pedig, az egyik karosszékben, hátrahajtott fejjel, lehunyt szemmel húszas éveiben járó férfi ült, galambszürke fürtjei ziláltan hullottak az arcába. A félig kigombolt öltönykabátból arra lehetett következtetni, hogy eredetileg készült valahová... de a cipőit utólag lerúgta, mert az asztal alatt hevertek, és a nyakkendőjét is meglazította.

A kezében egy ív fejfájáscsillapítót szorongatott, de láthatóan nem vett be egyetlen tablettát sem, mintha sejtené, hogy amúgy sem érne semmit. Néha megmasszírozta a szemöldökereszét, próbált a zenére fókuszálni, és győzködte magát, hogy csak a migrén, csak az átkozott migrén... egyébként is fáradt volt, tudta, hogy csak idő kérdése, mikor lesz következménye a túl sok koffein és túl kevés alvás kombinációjának. Csak migrén, csak az az átkozott migrén... kiejtette a kezéből a gyógyszert, ami csörgő hangot hallatott, ahogy leért a földre. Lehunyt szemhéja mögött kaotikus táncot járva villogtak a fények, csengett a füle, mintha minden hallósejtje csoportos öngyilkosságra készülne... mintha az összes érzékszerve egyszerre töltődne túl. Már nem is érzékelte a rádióból szóló zenét.

Aztán hangos, vad csilingeléssel megszólalt a telefonja, elég erőteljessel ahhoz, hogy áttörje a fájdalom építette falakat. A szoba másik felében volt, így kínszenvedésnek tűnt már csak a gondolat is, hogy feláll a székből, odamegy és felveszi, de azért megemberelte magát, megtámaszkodott a fotel karfáján, rátaposva a gyógyszerre elbotorkált az íróasztalig, és hunyorogva megnyomta a „Fogadás" gombot.

- Halló? - szólt bele. A nevét is elfelejtette mondani, és alig fogott fel valamit a válaszból, mintha a szavak egyetlen homogén masszává olvadtak volna össze. Valami szöveg egy leadási határidőről. A munkahelye. Igen, oda indult eredetileg, csak nem jutott tovább a karosszéknél. Csend, ő maga egyszerűen elfelejtett válaszolni. Érdeklődés a vonal másik feléről, hogy jól van-e, az aggodalom alig érezhető színezete a hangon. - Semmi komoly. Csak szétrobban a fejem. - felelte röviden, fáradt iróniával és kényszerítette magát, hogy legalább a következő néhány mondatra koncentráljon. - Elintézem, persze. Bocsánat a káoszért.

Kinyomta a hívást, a telefon pittyent egyet, de pillanatokon belül kiesett a kezéből, a gyógyszer csörgése helyett hangos puffanással földet érve. Ő maga csak azért nem bukott orra, mert meg tudta markolni az íróasztal szélét, de a térdei reszkettek, a bokája bebicsaklott. A csengés a fülében elviselhetetlenné fokozódott, a lüktető fájdalom tökéletesen befonta a látóterét, a villogó fények elfedtek mindent. Színek ölelték körbe, majd beleolvadtak a sötétségbe, és egy pillanatra csak azt kívánta legyen csend... és akkor elmúlt. Elmúlt minden.

Nem csengett a füle. Nem maradt fájdalom. A halk klasszikus zene elhallgatott, nem úgy, mintha letekerték volna a hangerőt, vagy kikapcsolták volna a rádiót, hanem mintha soha nem is szólt volna. Csend volt.

***

A Tokiói csatorna kifolyói mély, átható bűzt árasztottak. Szenny, rothadás és halál szagát - mondhatni ezek a helyek voltak azok, amik tökéletesen reprezentálták mindazt, amit egy tisztes nagyváros szeret eltitkolni - hogy mindig van melléktermék. Az a fiú, aki a csatorna mellé húzódva még pont rálátott az iskola szigetére - amit lassan betemetett a hó, mert a fűszálakon, és a tiszta tetőkön meg tudott ülni - és a fölötte tündöklő fényjátékra, pont a ragyogás miatt úgy érezte, minden ruhadarabjába beivódott ez a szag. Az orra már megszokta, de ez nem változtatott azon, hogy mocskosnak érezte magát. De a csatornakifolyó mellé soha, senki nem húzódott le, ott mindig biztonságos volt.

A lábán az elnyűtt sportcipő beázott a latyaktól, a nadrágja szárát pedig fel kellett tűrnie, hogy ne jusson ugyanerre a sorsa, a vállára terített öreg dzseki pedig túl kevéssé védte a széltől, így borzalmasan fázott... de legalább félnie nem kellett.

Kifújta a levegőt, és halványan elmosolyodott, miközben a vörös fények lassan eloszlottak a levegőben. Nem tudott sokat arról, mi történt aznap - persze látott dolgokat, látta a tűzoszlopot az égen, és érezte, hogy néha megremeg a föld, de nem ismerte az embereket, akik harcoltak, és nem értette a küzdelmük okát. Nem volt része abban a luxusban, hogy megértse... számára a kék egyenruhás alakok azok voltak, akik feltűntek ugyan időről időre, akik kerestek, üldöztek, talpra segítettek embereket, de végső soron mindig valaki fontosabbhoz mentek. A vörös lángokat pedig éjszakánként látta, amikor nagy volt a káosz az utcákon, és ő általában inkább túlélni akart, nem belekeveredni. De a partról felemelkedő fények látványa szép volt, és ezzel a fiú abban a pillanatban megelégedett.

Aztán meghallott egy rekedtes kiáltást.

- Hol van a kis féreg? - A szívverése kihagyott egy ütemet. A csatornakifolyó biztonságos volt. Nincs az az őrült, aki elviseli az ekkora bűzt... azért közelebb húzódott a kövekhez, és visszafojtotta a lélegzetét.

A következő pillanatban azonban szó szerint kicsúszott a lába alól a talaj. A kifolyó melletti, lépcsőzetes sziklákra fentről mérték az ütést, de a férfinek elég nagy ereje volt ahhoz, hogy lényegében az egész beszakadjon, és meginduljon lefelé, a jéghideg vízbe. A fiú épp időben szökkent arrébb, de ezzel egyértelműen kikerült az utcai lámpák fényébe, elhagyva a sötét és a bűz adta biztonságot.

Az üldözője nem volt nagydarab - tíz-húsz centit rávert ugyan magasságban, de még így is jó esélyekkel indult volna ellene... ha nem okozott volna földcsuszamlást egy pillanattal korábban. A fiú nem értette, mi zajlott a szigeten. Nem volt része abban a luxusban, hogy értse. De nagyon jól ismerte azokat a ritka, furcsa alakokat az utcán, akik lehetetlenül gyorsan futottak, lehetetlenül nagyot ütöttek, falakon láttak át, vagy ki tudja, még mikre voltak képesek. Így tehát hátrált egy lépést... hogy rádöbbenjen, elfogyott a párkány. Egy kis követ véletlenül megrúgott a sarkával, és az belecsobbant a vízbe. A férfi eközben - az öklét masszírozva, amiről néhány helyen lehorzsolódott a bőr - zavaró könnyedséggel ért földet vele szemben. A fiú felnézett. Esélye sem volt időben visszamászni az útra, és még ha sikerrel is jár, biztos, hogy ott is várták volna. Két lehetősége maradt csak, vagy a víz, vagy a harc, és a kettő rémisztően hasonló végkifejletet tartogatott.

A férfi tett egy lépést felé, és a szemében valami vadállatias harag villant.

- Nagyon nemesen hangzott feldobni minket, igaz? A jószándékú, törvénytisztelő utcakölyök segítséget kér, mert látott pár rendbontót...

- Meg akart verni pár rendbontó, mert ferde szemmel néztem rájuk - kottyantotta közbe a fiú, és igazából fogalma sem volt, honnan szerezte a bátorságot hozzá. Talán onnan, hogy már amúgy is mindegy volt.

- Ez rohadtul bájos.

A férfi tényleg elmosolyodott, lenéző mosollyal, amitől a fiú egészen kicsinek érezte magát, pedig egy pillanatig még abban sem volt biztos, mire is vonatkozott a megjegyzés. Aztán hirtelen, ahogy a távoli hídon meglátta a hangtalan szirénákkal falat alkotó kocsikat, bevillant. Hirtelen tényleg furcsán abszurdnak találta a gondolatot, hogy van, akihez lehet futni, ha az embert üldözőbe veszik az utcán. Hiszen azzal már tisztában volt, hogy mindig akad valami, ami fontosabb. Abban a pillanatban úgy tűnt, a szirénák csendje tökéletesen reprezentálja a fenyegetés teljes hiányát is. A vele szemben álló alak tudta, hogy nincs segítség - már akkor tudta, amikor először emelte ütésre a kezét.

A lenéző mosoly leolvadt a férfi arcáról, és dühös vicsorrá torzult, a nyakán és a halántékán kidagadtak az erek. A fiú megremegett. Két lehetőség állt előtte, a víz, vagy a harc. Az ököl közelített. Reménytelen védekezésként, szinte reflexszerűen az arca elé emelte a kezét.

Az ököl a tenyerébe csapódott, és megállt. Az ütésnek, ami korábban sziklákat zúzott szét, semmi ereje nem volt.

***

A Mihashira torony tetején a Dresdeni Táblát furcsa derengés ölelte körül. Nem lehetett fénynek nevezni, igazából, nem hasonlított az első hat király színes ragyogására... sokkal inkább egyfajta misztikus, kiszámíthatatlan, kavargó ködnek tűnt, ami egyszerre fenyeget, és kecsegtet lehetőségekkel. Nyúlmaszkos, arannyal hímzett, fekete kimonót viselő alakok sóbálvánnyá dermedtek egy pillanatra, az erkélyen álló Arany Király pedig hátrafordult, és lehunyta a szemét.

Mind tudták, mit jelent ez.

Felébredt egy új király.