Kurou, valahányszor eltöprengett ezen, mindig úgy képzelte, hogy az Arany Király tekintélyes és fenyegető. Nem volt mögötte racionális érv, hacsak nem a mindent átszövő hierarchia adta alapok... a földön végül is minden az ő kezében volt. Az összes többi király - kivéve persze az Ezüstöt - nála jelentett, az ő tornyában tartották a gyűléseket. Nem egyszerűen birtokolta a hatalmat, hanem élt is vele. Kurou tehát, ha képet akart alkotni róla, erőteljes alkatú, magas férfinek képzelte, átható, talán kissé sötét tekintettel, aki a Mihashira torony fényűzéséből is kiragyog.

Fizikailag nem tévedett nagyot. Az Arany Király tényleg magas volt, a díszesen hímzett, nehéz kimonó kihangsúlyozta idős kora ellenére is széles vállait és szinte rémisztően egyenes gerincét. A fiú azonban nem készült fel arra, hogy mikor két nyúlmaszkos klántag bekísérte a fogadóterembe - természetesen Nekoval együtt, aki ezúttal is a karján lógott - és a férfi feléjük fordult, egyáltalán nem hatott fenyegetőnek. Ellenkezőleg, valami megmagyarázhatatlan melegség áradt belőle, ami lággyá és furcsán barátságossá tette a vonásait. Kurout valahogy azokra az öregurakra emlékeztette a tekintete, akik néha parkban ültek, nosztalgikusan a távolba tekintve, sokszor egy-egy kisgyerek élénk magyarázatát hallgatva... ahogy azonban megszületett az asszociáció, szinte azonnal elszégyellte magát. Már a gondolat is egyértelműen tiszteletlenségnek számított, mégiscsak a Második Királyról volt szó, ahogy azonban próbálta elhessegetni, egyre jobban beleitta magát a tudatába. Aztán jött az a pillanat, amikor elkezdte Nekót hibáztatni az egészért, hiszen a lány mindenkinek adott valami saját becenevet, és amikor gondolkodni kezdtek azon, mi legyen a következő lépésük, akkor is ő jegyezte meg, hogy „keressék meg a fura bácsit, akivel Shiro telefonon beszélt". A gondolatmenet menthetetlenül robogott tovább, tehát mire az ajtón való belépéstől eljutottak addig, hogy az Arany Király ténylegesen megszólította őket, a fiú már úgy érezte, jobb lenne egyszerűen belesüllyedni a padlóba.

- Ti vagytok a klánja - megállapítás volt, nem kérdés. Kurou meghajtotta a fejét, és próbálta kissé lehúzni Nekót is, aki elbambult a szoba dekorációjának megszemlélése közben.

- Őexcellenciája.

- Ketten - újabb megállapítás, de ezt követően az Arany Király halványan elmosolyodott, ami nagyon is beleillett abba a szokatlanul barátságos stílusba. A férfi gyorsan végignézett rajtuk (Kurou kissé feszengve megállapította, hogy a kabátja alja megpörkölődött, a cipője átkozottul sáros a latyak miatt, Nekót pedig az alapvető reggeli higiéniai tevékenységek elvégzésére is kínszenvedés volt rávenni... két koszos kölyöknek tűnhettek, akik csak betévedtek az utcáról), aztán a tekintete megállapodott a fiún. - Téged ismerlek, hallomásból. Ichigen tanítványa, igaz?

- Igen - bólintott Kurou.

- Ő pedig...

- Neko - közölte a lány, egy pillanatra elengedve a fiú karját, és kiszökkenve az árnyékából, hogy pillanatokon belül újra visszahúzódjon, és felemás szemeivel a válla felett pislogjon az Arany Királyra.

- Aki az illúziót hozta létre a szigeten - a két fiatal félelmetes szinkronban bólintott. Egy pillanatra csend lett, aztán Kurou óvatosan feltette a kérdést:

- Tud mindenről, ami ott történt?

- Nagyrészt. - Az Arany Király arca elfelhősödött. - Természetesen vannak homályosabb részletek, de figyelemmel kísértem az eseményeket.

Ezúttal kicsit hosszabb csend következett, aztán Kurou újra megszólalt:

- Ami Shi... - nem, nem Shiro. A Shiro nem az igazi neve volt. - Ami Weismannal törté...

- Mi nem hisszük, hogy meghalt - szakította félbe Neko.

- Azt mondta, hogy ő a halhatatlan király - folytatta Kurou. - Hogy ne féltsük. És tudom, hogy eltűnt a kard, de én már átéltem, milyen az, amikor meghal a királyom. Ismerem az érzést. Nem lehet, hogy meghalt - megtorpant. - Ő az Első Király, tudtuk, hogy jó barátságot ápoltak, hogy talán...

- Abban bíztatok, hogy tudom hol van és mi történt vele.

Kurou összepréselt ajkakkal aprót bólintott. Az Arany Király egy pillanatig megint fürkészte az arcukat, aztán elfordult, és az ablak felé nézve válaszolt.

- Nem tudom. Nem tudom meddig terjed a hatalma, mert nagyobb az enyémnél. Ami történt vele az elmúlt hónapokban, az számomra önmagában szinte felfoghatatlan.

Neko panaszos, nyifogó hangot hallatott, Kurou arcára pedig kiült a mélységes, szomorkás csalódottság. A diktafon útmutatásának hiánya szíven ütötte, de igazából abban a pillanatban, hogy érkezett a mentő gondolat, az irány amerre fordulhatnak, az ember, akinél kezdhetik a keresést, valahogy enyhült a magány szorítása. Most azonban, hogy újra válaszokat kért, és a világegyetem ezúttal is megtagadta őket, majdnem ugyanolyan kegyetlen hirtelenséggel, mint amilyennel a kis hangrögzítő kattanása érkezett, a súly ismét rászakadt a vállára, és csak a büszkeségének köszönhette, hogy nem görnyedt meg alatta.

- Akkor mi... - kezdte, de rájött, hogy azt sem tudja, hogy is akarná befejezni a mondatot. - Mi majd... - újabb elakadás. Az ajkába harapott, és kétségbeesetten próbálta fejben összerakni a mondatot, de tökéletesen cserben hagyták a szavak.

- Ki kell indulnotok valahonnan - az Arany Király ismét feléjük fordult. - Az Ezüst Klán vendég lehet bárki területén, de végső soron kijár neki a sajátja.

Kurou felnézett a férfire, és egy pillanatra elfelejtve a bizonytalanságát, felvonta a szemöldökét.

- Az Ezüst Klánnak nincs...

- Weismann nem kért semmit a földön. A levegőt kérte. Ha az ő klánja vagytok, az a tiétek.

Ez a válasz nem sokat segített.

- De... - felrobbantottuk a léghajóját - nem tudom, hogy lenne-e lehetőségünk a levegőt elfoglalni...

- Megjavíttattam a léghajót.

Ez sok mindent megmagyarázott. Kurou-nak nem is volt ideje reagálni, köszönetet mondani, vagy kérdezni még, mert az idős férfi arcán újra átsuhant egy mosoly... ezúttal nem annyira nosztalgikus és szelíd, mint az előző, hanem sokkal inkább megértő, és szinte már közösség érzetét sugárzó. Kurou feszengeni kezdett a gondolattól, legalább annyira, mint korábban a parkban ücsörgő öregurakra utalótól... valahogy annyira nem illett ez az emberközeliség az Arany Királyról alkotott képéhez.

- Weismann úgy tűnik, sok szempontból hasonló embereket vonz. Én sem tudtam elhinni, hogy meghalt - a feszengés ugyan nem oldódott, de ezzel a mondattal mégis, Kurou arcán is feltűnt valami halvány mosolyféle. - Ahogy mondtam: A földön mindenütt lehettek vendégek. A levegő a tiétek. Az első klánként senkinek nincs felettetek hatalma. Ha valamire szükségetek van a kutatásotokban, kérnetek kell, és meg fogjátok kapni. Ismerem annyira Weismannt, hogy tudjam, nem választ ki olyasvalakit, aki ezzel visszaélne.

A fiú abban a pillanatban úgy érezte magát, mintha valaki megragadta volna, és egyik napról a másikra átlökte volna egy új világba. A felsorolt jogok, a támogatás, a megértő közelség, amit az Arany Király mutatott, mind abszurdnak és nehezen felfoghatónak tűntek, különösen az elmúlt hetek stadionokban vívott harcai, kollégiumi szobákban eltöltött éjszakái és kávézókban végigücsörgött ebédszünetei után. A dermedt döbbenet miatt hosszú másodpercekbe telt, míg egyáltalán reagált a kijelentésre:

- Köszönjük, Őexcellenciája.

***

A Himmelreich fedélzetének hatalmas ablakain csak a pehelyfelhők sűrű, fehér vattája látszódott, szinte elvakítva a benne tartózkodókat... akiket azonban éppen a legkevésbé sem foglalkoztatott a kilátás. Az ezüstszürke bársonyhuzatos kanapét a fal mellé tolták, így a léghajó központi helyiségében hatalmas lett a tér, pont alkalmas arra, hogy mozogjanak benne. Kurou a katanát a hüvelyével együtt csatolta le az oldaláról, így teljesen ártalmatlan volt, legfeljebb néhány kellemetlen ütést lehetett vele mérni az ellenfélre - és persze nehezebbé is vált, mintha csak a pengével harcolt volna, de a fiú rendelkezett már akkora gyakorlattal, hogy így is könnyedén mozogjon. A léghajó csúszós fémpadlóján is ügyesen megvetette a lábát, és sebes lépéseivel és szökkenéseivel külső szemlélő szinte csak egy fekete-fehér villanást látott belőle. Szorosan összefogott sötét hajával, és a mesterétől örökölt kard hüvelyének és markolatának színével éles ellentétben állt a fehér nadrág és öltönykabát - ez utóbbin megcsillantak az ezüstgombok.

Vele szemben Neko jóval esetlenebb harci pozíciót vett fel, a könyökét kicsapta, és a nyakát behúzta, mint a hátát felpúpozó macska. Fehér csizmáit már lerúgta, így térdzokniban, kényelmes rövidnadrágban és könyékig feltűrt blúzban csúszkált a padlón, hajának halványrózsaszín fürtjei pedig minduntalan a szemébe hullottak, szinte teljesen ellehetetlenítve, hogy teljesen koncentráljon.

- Figyelj, rendben? - kérdezte a fiú, mire a lány dacosan bólintott, és egészen az arca elé emelte a kezeit.

Kurou nekiindult, jelentősen lassabban, mint szokott, így Neko ügyesen elhajolt a támadás útjából, felegyenesedett, és a fiú csuklóját próbálta megfogni. Elvétette a mozdulatot, a katana derékmagasságban célozta, így elrugaszkodott a padlótól, és úgy tűnt, mintha a levegőn támaszkodott volna meg, ahogy átlendült a penge felett, meglepő kecsességgel ismét földet ért. Kurou áthelyezte a súlypontját, és újra támadott, ezúttal szúró mozdulattal, és kicsit túl gyorsan. A lány egy pillanatra megrémült a támadástól, nem mozdult időben, így egyszerűen elhátrált... a fiú pedig ebben a pillanatban megállította a támadást, leeresztette a katanát, és Nekóra nézett.

- Tudod mi volt a gond?

A lány felemás szemei tágra nyíltak, majd a plafont kezdte pásztázni, látványosan épp visszaidézve a korábbi leckéket, aztán bólintott.

- És? - kérdezte a fiú, mire Neko egyszerűen eldobta magát a padlón, törökülésbe húzta a lábait, és jobbra-balra hintázva kezdett bele a feleletbe.

- Sose hátra, mindig oldalra - darálta.

- Ez igaz - biccentett Kurou. - De miért hátráltál?

- Közel volt a kard - közölte Neko. - Nyaon közel. Megijedtem.

Kurou pár pillanatig gondolkodott, aztán letelepedett mellé a padlóra, és az ölébe fektette a kardját. Ekkor tűnt fel neki először, hogy pontosan mennyire ki tudja égetni a szemet a napfénytől szikrázó felhőzet.

- A kard bánt?

- Ha nálad van, nem - biccentette félre a fejét a lány.

- Akárkinél van, a kard nem bánt - sóhajtott Kurou. - A kard egy tárgy. Eszköz, jelkép. Önmagában nem tud ártani - kicsit kihúzta a fegyvert a hüvelyéből, épp csak, hogy megcsillanjon a fény a pengén. - Az tud ártani, aki forgatja. Ne a kardra figyelj, hanem mindig rám - visszakattintotta a hüvelyt. - Akkor semmi nem tud meglepni. Érted?

Neko egy pillanatig megint csak nézett a fiúra, láthatóan erősen koncentrált a szavaira, aztán ismét bólintott.

- Igen.

- Helyes - Kurou könnyedén talpraszökkent, és már vette is fel az alapállást... amikor realizálta, hogy a lány egyáltalán nem tervezi követni a példáját. - Neko...

- Nagyon régóta csináljuk - biccentette félre a fejét a lány, majd durcásan felhúzva az orrát, hozzátette: - Fáradt vagyok.

Kurou lassan kifújta a levegőt. Igazából már számított erre, az elmúlt hónapokban megszokta, hogy csak egy dolog nehezebb annál, hogy felkeltse Neko figyelmét... hogy fenn is tartsa azt. A lány sok szempontból úgy viselkedett, mint egy macska, és sok más szempontból, mint egy kisgyerek: tudott lelkesedni dolgokért, átmenetileg. Amikor pedig megunta, akkor habozás nélkül, nyíltan bojkottált mindenfajta munkát, a fiú pedig szembenézett a kihívással, hogy meggyőzze a folytatásról. Szerencsére nagyon hamar rájött, hogyan bizonytalanítsa el, és rövid úton kitapasztalta, hogy a legkönnyebb motiválni.

- Neko, emlékszel, mit mondtam az első gyakorlásunk előtt, miért szeretnék tanítani neked pár dolgot?

A lány arcáról valósággal leolvadt a durcás arckifejezés, a törökülésből felhúzta a lábait, és kicsit elszontyolodva felelt.

- Shiro miatt.

- Pontosan. A királyunkat keressük, és ahhoz mindketten kellünk - Neko kinyújtotta mindkét kezét, mintegy jelezve a fiúnak, hogy húzza fel. Kurou halványan mosolyogva megrázta a fejét, megfogta a csuklóját, és talpra állította. - Ha még fél óráig koncentrálsz, te döntöd el mit eszünk utána - tette hozzá, mire a lány arcáról azonnal eltűnt a szomorúság is, hátraszökkent, és felvette az alapállást.

„Éhenkórász" jegyezte meg magában Kurou, miközben felemelte a kardját. Ugyanúgy mozdult, mint először, ez volt a könnyítés... Neko most egészen sokáig várt az oldalra szökkenéssel, de ügyesen és gyorsan mozdult. Ezúttal azonban a fiú nem derékmagasságba célzott, hanem felhúzta a pengét, és a válla felé lendítette. A lány hátrált, és Kurou már épp megtorpant volna... amikor tudatosult benne, hogy a lába alatt nincs padló.

Mintha eltűnt volna a fedélzet fémes burkolata, csak a felhők, és alatta, elképzelhetetlenül nagy távolságban a föld látszottak. A fiúnak közel egy másodpercbe telt tudatosítani, hogy illúzió, és normális esetben ez bőven elég lett volna, hogy megriadva hátrabucskázzon, de elég magabiztosan használta már az Ezüst Klán tagjaként kapott képességeket is, hogy probléma nélkül megvesse a lábát a puszta levegőn. Kissé roggyasztott, és újra szúrt, így Neko ismét kitérésre kényszerült, de ezúttal nem várt, elrugaszkodott a földről, és Kurou mögött kötött ki. A fiú azonnal fordult, egy pillanatig sem akarta szabadon hagyni a hátát, és bölcs döntés is... lett volna. Mert centikre az orrától tömör fémfal magasodott.

Ez is illúzió volt, persze, de ezúttal sokkal jobban időzített, és sokkal kreatívabb darab - hiába az ügyesség, a reflexszerű hátrahőkölés elérte, hogy Kurou alól egy pillanatra kicsússzon a talaj, elveszítse az egyensúlyát, és dobjon egy hátast a padlón. A fal persze halványrózsaszín csillámlással azonnal feloldódott a levegőben, és előbukkant mögüle Neko, aki előre görnyedve, teli szájjal nevetett. A fiú vett egy mély levegőt (ez bizonyult a legkényelmetlenebb feladatnak az esés után), aztán megtámaszkodott a könyökén, hogy ülő helyzetbe tornássza magát.

- Örülök, hogy jól szórakozol - sokatmondó pillantást lőtt a lány felé, aki egy pillanatra megszeppenten elhallgatott, aztán megint kitört belőle a nevetés. - Már csak az a kérdés, megy-e még egyszer? - kérdezte, mire a nagy vidámság azonnal elszállt, és Neko sértetten felhúzta az orrát.

- Undok vagy, Kurosuke - aztán ahogy lassan tudatosult benne, hogy a fiú mosolyog, mintegy a mondanivalója nyomatékosításaképpen meghúzta a haját is. - Un-dok vagy!

Kurou visszacsatolta az övére a kardját, és sok segítségre nem számítva elkezdte a kanapét is a helyére tolni. Ahogy a felhők lassan szétoszoltak, és láthatóvá vált az alattuk elterülő város, a fiúban újra tudatosult, miért is hat ezen a hajón teljesen logikusnak a tökéletesen üres szoba közepén ez az egyetlen bútordarab. Ilyen látvány mellett az embert néha elfogta az az érzés, hogy csak leülne és bámulná, órákon, akár napokon át.

- Találd ki, mit akarsz enni - nézett Nekóra. - Én még ránézek egy-két dologra.

A lány bólintott, felkapta a két széthagyott csizmát, és elszökdécselt az étkező irányába. Kurou nyugodt léptekkel sétált át az egyik szomszédos helyiségbe, ahol szinte csak a belépésére felvillant az íróasztal felett a holografikus terminál.

Mindig rengeteg oldal volt nyitva egyszerre. A legtöbb régi cikkek és feljegyzések... újságok részletei, kutatási naplók, és néha - tényleg csak néha, mert Kurou mindig bűntudatot érzett, ha ilyesmit olvasott, teljesen mindegy, milyen indokkal - személyes iratok is. Egy rövid cikk a Dresdenben folyt kutatásokról. Egy hatoldalas jegyzőkönyv a kék és vörös egerek eredményeiről, szignó „Adolf K. Weismann, laborvezető". Sürgős levél a japán haditengerészetnek „a kísérletek kudarcba fulladtak, hadi alkalmazásuk nem lehetséges" aláírás „Kokujouji Daikaku hadnagy". Hazugságok, igazságok, és féligazságok, amelyekből egészen jó képet lehetett alkotni a hetven évvel korábbi eseményekről. Mikor az újjáépített Himmelreich felemelkedett, Kurou első lépésként arra gondolt, mindent meg kell tudniuk a királyukról. Csak egyetlen módon lehet esélyük megérteni a hatalmát, és megtudni, hová tűnt... ha tökéletesen értik őt magát is. Úgyhogy kikért minden elérhető anyagot a második világháború alatt lefolytatott kísérletekről, és olvasott.

Őszintén szólva, azon túl, hogy tartott tőle, egy nap elfogy az olvasnivaló, és még mindig ötlete sem lesz, merre induljanak, volt benne egy másfajta félsz is - hogy rádöbben majd, semmit nem tud a királyáról. Feltétel nélkül megbízott Weismannban, minden hóbortjával, minden ártatlan hazugságával és ravasz trükkjével együtt, mert vállt vállnak vetve élték túl a hajszát a Színtelen Király után, és mert tudta, a fiú a szemébe is mondta, és minden gesztusával éreztette, hogy ugyanilyen bizalommal viseltetik iránta. De ha az a Weismann, akiről a feljegyzések szóltak, drasztikusan elütött volna az általa ismerttől - vagy úgy is fogalmazhatott, hogy Shiro és Weismann két eltérő személynek mutatkozik - az egészen biztosan elhomályosítja előtte a célokat, és kirántja a lába alól a talajt. Éppen ezért végtelenül megnyugtatta minden sor, amit elolvasott. Mert az a habókos tudós igenis az ő királya volt. Más arccal, de ugyanúgy nevetett a képeken, ugyanolyan szórakozottan és összecsapottan írta a jegyzeteit, de ugyanúgy minden sorból sugárzott az élet és a lelkesedés.

Az első félelem azonban, ezzel a második, rejtettel ellentétben sajnos beigazolódni látszott. Az anyag lassan, de biztosan fogyott, a kép azonban nem állt össze egésszé. Nem voltak adatok arról, pontosan mi történik akkor a halhatatlan királlyal, amikor minden józan következtetés azt súgja, meg kell halnia.

Kurou tehát ahogy telt az idő, egyre többet foglalkozott a terminálon megnyitott, sokkal aktuálisabb ablakokkal - ezek a tokiói állapotokra vonatkoztak. Műholdképek, jelentések... a nagy nehezen kicsikart információk a SCEPTER 4 adatbázisából. Ez utóbbihoz óránként újra be kellett ütni a jelszót, és gyakorlatilag folyamatosan megfigyelték minden tevékenységét a rendszerben - a Kék Klán egyértelműen nagyon komolyan vette, hogy senki illetéktelen ne turkáljon az értékes adatok között, de akármilyen kellemetlenséget jelentett számukra, az Ezüst Király alattvalóinak joga volt hozzá.

Még azelőtt, hogy a léghajó felszállt volna, Kurou és Neko közösen hoztak egy döntést - ha övék is az ég, nem maradnak mindig ott. Weismann visszatért, és megmentett mindenkit, tehát kötelességük volt, hogy figyeljenek a törékeny békére, amit hátrahagyott. Egyszerű elhatározás, és különösen azután, hogy az Arany Király kinyilvánította, támogatja őket, nagyon logikus. Kurou igazából ebben a racionális alapban bízott, amikor a Kék Király elé járult... hangzatos frázisokkal, és nagy célokkal alighanem nehezére esett volna meggyőzni a férfit, de pusztán a feladat hideg logikája sikerrel járhatott. A számítása be is jött, meg nem is. Munakata Reisi természetesen elfogadta az ajánlatát, liláskék szemei azonban fenyegetően villantak rá a szemüvege vékony lencséi mögül, és a hangjában is tökéletesen hallani lehetett a cinikus élt. „Amennyiben az Ezüst Klán aktívan részt kíván venni a tokiói helyzet rendezésében, sem szándékom, sem eszközöm nincs hozzá, hogy meggátoljam ebben. De úgy vélem, az efféle közbeavatkozásokra aligha lesz szükség. A SCEPTER 4 kézben tartja az eseményeket." Kurou ekkor csak kissé feszengve bólintott, de belátta, egyébként is túl sokat kívánt volna, ha azt várja, hogy teljes együttműködés és napi kommunikáció lesz a klánok között. A kékek büszkeségének már ez is épphogy elfogadható volt.

A Vörös Klán jóval könnyebb esetnek bizonyult, ami igazság szerint meglepte. A HOMRA tagjai olyan elszántsággal üldözték őket, hogy szinte el is felejtette, igazából nem vele és Nekóval, személy szerint volt bajuk. Érte őket egy veszteség, és a vérükben volt a bosszú - teljesen mindegy, ki állt velük szemben, mert nem létezett bocsánat. Ennek megfelelően tárgyalás is jóval kötetlenebben alakult... míg a SCEPTER 4-hoz nem is merte magával vinni a Nekót, addig itt gyakorlatilag ő értett jobban szót a klántagokkal. Míg Kurou kényszeresen próbált a tárgynál maradni, és makacsul részletezte Kusanaginak, hogy pontosan mik a terveik, milyen helyzetben lépnének fel békefenntartóként, Neko már a bárpultnál szürcsölt egy pohár gyümölcslevet, és szeleburdi kedvessége még egy apró mosolyt is kicsalt a teljesen szétzuhant Rikióból. A fiú nagyon hamar rádöbbent, hogy akármilyen tapintatos és felkészült módon ült le egyeztetni a klánt jelenleg kétségbeesetten összefogni próbáló rangra másodikkal, a rájuk zuhant gyászban a HOMRÁnak az az egyetlen mosoly többet ért minden tervnél és szónál. A feltételekbe végül ők is beleegyeztek, és sok szempontból nyitottabbak is voltak, mint a Kék Király... vagy egyszerűen, a veszteségeiket nyögve, és a sebeiket nyalogatva nem érdekelte őket annyira az egész, hogy ellenkezzenek.

Így tehát Kurou kihasználta a lehetőséget, hogy a léghajóról ezer szeme van, és próbált figyelni. Tudta, hogy ha szükség lenne rá, egy pillanat alatt ott lehetnek a városban, amíg Japán légterében keringenek, és biztos nyomok nélkül egyelőre nem merték elhagyni azt. A harcra lényegében elég lett volna egymaga is... ha nem volt király a csatamezőn, minden beképzeltség nélkül tudta, hogy bárkivel elbír a két klánból. De mégis úgy érezte, ha ketten vannak, akkor Nekónak is ott a helye mellette. Így jött tehát az ötlet, hogy kicsit kikupálja a lányt. Őrült, és elsőre lehetetlennek tűnő feladat. Neko lényegében sosem ragaszkodott hozzá annyira... mindketten Shiróhoz csapódtak, attól a naptól kezdve, hogy először kergették meg egymást az akadémia körül, de amikor ott maradtak nélküle, egyszerűen kénytelenek voltak egymásra támaszkodni. A lány pedig hamarosan olyan lett Kurou számára, mint egy macska és egy idegesítő kishúg furcsa keveréke. Az idegeire ment. Voltak napok, amikor egyszerűen nem lehetett rávenni, hogy gyakoroljon. A világának középpontja látszólag az étel és az alvás volt. Állandóan affektált. A fiú napokig könyörgött, mire rávette, hogy felvegyen valami rendes ruhát, és hetekig, mire megszokta annyira, hogy rendszeresen hordja. Az asztali illemet teljes mértékben bojkottálta, és Kurou abba már bele is nyugodott, hogy az evőpálcikát soha nem fogja rendeltetésszerűen használni... de egyúttal, amikor teljesen kimerülten böngészte a terminálon megnyitott ablakokat egy hosszú nap után, Neko odahúzott mellé egy fotelt, felkuporodott rá, és csak ott volt vele. Amikor ettek, sokszor átnyújtotta az utolsó halat. Néha csak beszélgettek. Shiróról, Weismannról, ahogy épp nevezték, mert sose tudták eldönteni, melyik nevét kéne használniuk. Nem következtettek, nem gondolkoztak, csak beszéltek, és ettől jobb volt, ettől egyikük sem érezte magát egyedül. Sokszor, amikor valami gyanús adat tűnt fel a tokiói információk között, és felmerült, hogy le kell menniük, a lány segíteni akart. Hosszú idő alatt, de eljutottak arra a szintre, hogy egy klánhoz tartozni nem csak azt jelentette, hogy Shiróhoz, hanem azt is, hogy egymáshoz.

Kurou ujjai végigszáguldottak a holografikus képernyőn, és gyorsan tálcára tette a történelmi cikkeket, majd megnyitotta a SCEPTER 4 adatbázisát. Beütötte a borzalmasan hosszú és borzalmasan bonyolult jelszót (háromszor kellett nekifutnia - annyi szám és írásjel szerepelt benne, hogy szinte biztosra vette, a Kék Klán hátsó szándéka, hogy előbb-utóbb elfelejtse, és kizárja magát), mire a képernyő sarkában azonnal elindult az időmérő, és megjelent a „megfigyelt tevékenység" jelzése. A rendőrségi jelentésekkel nem foglalkozott, kifejezetten a Vörös Klánnal kapcsolatos adatokra pillantott rá - ha ott adódott konfliktus, az igényelt reakciót. Nem sok dologtól tarthatott... a két klán gyakorlatilag fegyverszünetet kötött, de azért nem mulasztotta el az ellenőrzést. A Shizumére vonatkozó jelentések rövidek, és egyszerűek voltak, de azért felkeltették a figyelmét. Három kisebb konfliktus a héten, feltételezetten mindegyik Strain támadás - és mindegyiken a felirat: „a megegyezés értelmében, a Vörös Király jelzéséig a hatáskörünkön kívül esik, általános készenlét" Az egyik még egészen friss - kevesebb, mint fél órája bírálták el. Kurou magában megállapította, hogy hivatalosan ehhez az ügyhöz semmi köze, de mégis, a három szinte teljesen egyforma jelentés úgy bámult rá a képernyőről, mintha könyörögtek volna, hogy olvassa el őket. Felemelte a kezét, és majdnem rányomott a frissre... amikor Neko kiáltását hallotta az ajtóból.

- Már tényleg éhes vagyok - toporgott a lány. Kurou ide-oda pillantott a képernyő és az ajtó között, mintha latolgatta volna, hogy mennyit veszít, ha fél órával később olvas.

„Hivatalosan semmi közöm hozzá" emlékeztette magát, de az a megérzés, hogy jobb lenne, ha mégis ránézne, nem hagyta nyugodni. Végül azért felállt, és eldöntötte, hogy legkésőbb fél óra múlva az első dolga lesz, hogy megnyissa. Akkorra már így is, úgy is lejár a bejelentkezése, és újra be kell ütnie azt a pokoli hosszú jelszót...

***

- Kapitány! - Awashima a kezében a PDA-val lépett be az irodába. - Újabb jelentés Shizuméből. Tizenkettedik utca.

- Ez a harmadik a héten. És megint nappal. - a Kék Király felpillantott az asztaláról, ahol éppen egy frissen megkezdett kirakós feküdt... a sarkok a helyükön voltak, és a szélek is kezdtek már összeállni, de a belső részekből még semmi. - Részleteket tudunk?

- A Vörös Klán már ott van, két tagot sarokba szorítottak. Nem léptek velünk kapcsolatba.

- Nem is számítottam rá - közölte nyugodtan a férfi, miközben megigazította a szemüvegét. - Az első két alkalom izolált ügy volt, a Vörös Királynak fel sem kellett tűnnie a helyszínen. Aligha kérnének segítséget, ha nem merítették ki minden forrásukat.

- Elrendeljem...

- Tartjuk magunkat az egyezséghez. De készüljön fel egy osztag. Ha lépnünk kell, lépünk. És szóljon Fushiminek, hogy próbálja megállapítani, van-e átfedés a jelenlegi támadók, és a héten korábban történt esetek között. Teljesen mindegy, milyen eszközt vagy forrást használ, bízom benne.

Awashima bólintott, és hosszú ujjai végigszaladtak a PDA képernyőjén, valószínűleg lejegyezte a teendőit.

- Kapitány.

- Igen?

- Úgy véli szervezett támadások?

- Túl korai lenne feltételezésekbe bocsátkozni - a férfi szinte oda se nézett, miközben kiemelt a kirakós darabjainak kupacából egy, a széléhez illeszkedőt. - De a támadások mindegyike Shizumében történt. A Vörös Klán meggyengült ugyan, de sosem jelentett fenyegetést a Strainekre. Shizume viszont Tokió egyetlen része, ahonnan számunkra korlátozott az információszerzés lehetősége. Túl sok a korreláció. Hiba lenne nem megvizsgálni az eshetőséget.

Awashima ismét bólintott, majd a mellkasához ölelte a PDA-t és fejet hajtott.

- Azonnal intézkedem - majd sarkon fordult, és gyors léptekkel elhagyta az irodát. Reisi egy pillanatra utána nézett, majd a helyére pattintotta a kirakós darabját.

Kissé bosszantotta az ügy - illetve, ha egészen őszinte volt, az bosszantotta, hogy vaknak érzi magát. Túl kevés információ, és túl kevés lehetőség állt rendelkezésére, a Vörös Klánnal az elmúlt hónapban kötött egyezség pedig egy mindkét fél számára kedvező és betartandó szabályrendszert jelentett, amit semmiképp nem tervezett ő felrúgni... még úgy sem, hogy a SCEPTER 4-nak pusztán logikai és statisztikai alapon is sokkal több köze lehetett az eseményekhez, mint azt külső szemlélő megállapíthatta volna.

Az egész egyezség megszületése egy váratlan döntés következménye lett - amikor felébredt az új Vörös Király (ennek részletei a klánon kívül mindenki számára homályosak maradtak... pedig az ébredések általában meglehetősen látványos eseményeket kísértek) ő volt az első, aki kapcsolatfelvételt kezdeményezett. A két klán viszonyát ebben az időszakban úgy lehetett jellemezni, hogy stagnáló, de feszült. A HOMRÁnak nem maradt ereje küzdeni. Egyetlen bosszú -

egy ostoba bosszú

- a királyuk életébe került. A SCEPTER 4 a harc után átcsoportosította az erőforrásokat. A szükséges pusztítás után logikusan következett az újjáépítés. Helyreállítani a várost, pótolni a veszteségeket, felkészülni a további lépésekre, rendbe tenni a főhadiszállást... senkinek nem volt igénye piti harcokba keveredni az örök ellenféllel. Ez a kölcsönös elfoglaltság azt eredményezte, hogy a két csoport nem ütközött, de a Vörös Klán nem felejtett. Teljesen nyilvánvaló volt mindenki számára, mi történt azon a hegyen. Egy király meghalt, mielőtt a kardja lezuhanhatott volna, és királyt csak király ölhet meg. Egyértelmű volt, ki a gyilkos - és ezáltal az is, hogy ha véget ér a káosz, akkor a konfliktus megint kirobban majd... erre Reisi is felkészült. Az új Vörös Király azonban egészen más képet alkotott a helyzetről.

Az első, és eddig az egyetlen tárgyalásukat a SCEPTER 4 főhadiszállásán tartották. A lányt csak Kusanagi kísérte - valószínűleg pont azért, hogy elkerüljék a friss sebek okozta indulatok elszabadulását. Anna csak tizenkét éves volt, egy gyerek, de mégis a Kék Királyt meglepte, mennyire nem esett nehezére komolyan venni. Volt valami a kisugárzásában -

valami ami nagyon eltért az elődjétől

- ami méltóságteljesnek és furcsán, már-már rémisztően bölcsnek láttatta, miközben bíborvörös szemeivel elemzően vizslatta a férfit. A tárgyalás célja egyértelmű volt. Hivatalos fegyverszünet, amíg a két klán talpra nem áll.

És tárgyaltak. Halkan, intelligensen, egyszer sem felemelve a hangjukat. Ha Reisi elmondta a feltételeit, Anna felpillantott Kusanagira, nyugodtan átadta neki a szót, a férfi pedig racionálisan tolmácsolta az álláspontjukat a Kék Királynak. Néhány kisebb ponton - különösen a shizumei bűncselekmények felügyeletén - ugyan kialakult köztük egy-egy vita, de ekkor is, épphogy egy kis feszültség költözött a hangjukba és a mozdulataikba. Nem volt gúnyolódás, sértett horkantások, szurkálódó megjegyzések, Kusanagi még a cigarettáját is elnyomta a bejárat melletti kukánál. És Reisi pontosan tudta, hogy ezt megnyugtatónak, sőt kellemesnek kéne találnia. Úgy kéne vélnie, minden rendben, végre jutottak valamire a Vörös Klánnal, korrekt szabályokat állítottak fel, ami kezelhetővé tette a klánok viszonyát...

De nem találta annak. Ellenkezőleg. Az egészben volt valami furcsa üresség -

olyan, mint egy repedés egy szemüveg lencséjén

repedés

- valami megmagyarázhatatlan hiányérzet, amelyet meglehetősen hatékonyan rejtett el a tárgyalás alatt, legalábbis Kusanagi előtt. Ő, miután megszületett a megegyezés, felegyenesedett, megköszönte az idejét, és kisétált az ajtón. Az új Vörös Király még néhány pillanatig ülve maradt, aztán felállt, rangra másodikjához hasonlóan ő is kissé meghajolt, és mindentlátónak tűnő, bíborvörös szemeivel a férfire nézett.

- Nem a te bűnöd volt. - Ahhoz képest, hogy mennyire kislányosan vékony volt a hangja, határozott meggyőződés áradt belőle. - Ő döntött így. Én megbocsátok, mint király.

Reisi erre szavakkal nem reagált, ő is felállt, udvariasan meghajtotta a fejét, ami egyszerre volt köszönet a tárgyalásért, és reakció ezekre az utolsó mondatokra, aztán kinyitotta az irodája ajtaját a kislány előtt - két embere vigyázállásban várakozott a lépcső tetején, hogy kikísérjék a küldötteket. Anna még egyszer hátrapillantott a válla felett, elkapta a Kék Király tekintetét, aztán továbbsétált, és kiscipőinek kopogása gyorsan elhalt.

A férfi pontosan tudta, hogy ez a három rövid mondat összetett jelentést hordozott - az első, hogy Anna királyként bocsátott meg. A Vörös Klán lemondott a bosszúról, ezáltal nem kellett arra számolni, hogyha újra megerősödnek csapást mérnek majd rájuk. Mintha egy sakkbábú lekerült volna a tábláról, lezárult egy lehetőség. Ugyanakkor a hivatalos tartalom mellett a kislány hozzá beszélt, négyszemközt, ami egyfajta személyességet is adott a mondanivalójának. Mintha nem akarná, hogy a bocsánatra való igény gondolata -

azt láttassa, hogy gyenge

- bármilyen szinten sértse a büszkeségét. Ezt a jelentést is tudomásul vette, de úgy döntött, nem pazarolhat sem időt, sem energiát arra, hogy mélyebben gondolkozzon akár magukon a szavakon, akár a saját reakcióin. Éppúgy, ahogy a tárgyalás közben rátörő hiányérzetet is tudomásul vette, és nem gondolkozott rajta. Mikor Awashima megjelent az irodájában, és valamilyen a vörösbabpaszta alatt felismerhetetlen sütemény mellett feltette a kérdést, hogy hogy alakult a tárgyalás a Vörös Királlyal Reisi nyugodtan felelt.

- Eredményesnek bizonyult - mondta. - A fegyverszüneti szerződés mindkettőnknek előnyös, kevés kompromisszumra kényszerültünk.

Awashima még pár pillanatig figyelte a királyt, aztán tudomásul véve a választ bólintott és kitöltötte a teát. A fegyverszünet pedig attól a pillanattól kezdve élt, a SCEPTER 4-nak gyakorlatilag teljes kontrollt biztosítva Tokió nagy részén, Shizume szigorú kivételével. A közelmúltig pedig ez teljesen működőképes, és már-már kényelmes megállapodásnak tűnt.

Kopogtak az iroda ajtaján, megszakítva mind a gondolatmenetet a fegyverszüneti egyezségről, és a három gyanúsan hasonló körülmények között támadásról, mind pedig az azzal párhuzamosan furcsa hatékonysággal végzett papírmunkát.

- Jöjjön. - szólt ki a Kék Király, mire az ajtón egy magasabb rangú, de meglehetősen fiatal tiszt sietett be.

- Uram - hajtott fejet, majd beszélni kezdett. - Awashima hadnagy küldött. A Shizumében lezajlott harmadik támadás is visszavonulással végződött. - A férfi hümmögött, egyértelműen beillesztve az információt az eddigi rendszerbe.

- Tudjuk mi az ok?

- Ezúttal igen, Kapitány - bólintott a tiszt. - Megjelent a Vörös Király.

Reisi szemüvegének lencséjén egy pillanatra, kissé fenyegetően átcikázott a függönyök résein beszűrődő napfény. Ismét szinte oda sem nézett, miközben kiemelt egy újabb darabot a kirakós kupacából, és a helyére csúsztatta. Kezdett láthatóvá válni a minta.

***

- Basszus, basszus, basszus! - Yata bevágódott egy kocsi mögé, aminek a riasztója fülsértően visított, miközben belecsapódott egy golyó.

- Minden rendben? - kiáltott oda neki az épület sarkánál meghúzódott Rikio, majd két lövés között meglapulva átlendült Yata mellé.

- Szerinted káromkodnék, ha minden rendben lenne? - csattant fel a fiú. - Rohadt élet... ezeknek sose fogynak el a golyóik?

A fiú összeszorította az öklét, a teste körül pedig felfénylett a vörös ezer egymásba olvadó árnyalatával szikrázó aura. Megragadta a baseball ütőjét, a fél lábát megtámasztotta a gördeszkáján, aztán kilökte magát a védelmező takarásból. Csak egyet hajtott rajta, így lényegében egyenesen átszáguldott a következő autó mögé, de ez pont elég időt nyert, hogy megforgatva az ütőt egy erőteljes tűzcsóvát küldjön a támadók felé, pillanatnyi időt nyerve. Sajnos tényleg csak egy pillanatot, a következőben ugyanis egy újabb golyó repült felé, ami szilánkokra törte az aktuálisan rejtekhelyéül szolgáló kocsi ablakát.

Yata a motorháztető felett újra az ellenfeleikre sandított, és már készült a következő mozdulatra, amikor az egyik mellékutcában felvillant egy másik láng. Kusanagi magas alakja lépett ki az eresz alól, de mielőtt egyáltalán célba vehették volna, felkattintotta az öngyújtóját, és a kicsapó tűzcsóva fedezékében ért oda a fiúhoz. Ő is lehúzta a fejét, és röviden tette fel a kérdést.

- Jól vagytok?

- Megvagyunk - biccentett flegmán Yata, igyekezve az árnyékát is palástolni annak a dühös pániknak, ami korábban elkapta.

- Hányan vannak?

- Nyolcan biztosan.

- Közel kerültetek már hozzájuk?

- Egyszer. Az egyik balfék nagyokat ütött, de elvettem a kedvét a dologtól - egy pillanatra megtorpant. - Anna?

- Mindjárt itt lesz.

Yata arca azonnal elfelhősödött, és komoran pillantott Kusanagira.

- Kusanagi-san... Elintézzük ezeket a rohadékokat, múltkor is szétcsaptunk köztük.

- Múltkor nem volt minimum négyszeres túlerő. És ki tudja, mit csaptok még szét, itt házak vannak.

- Senkinek nem lett ba...

- Még. - Kusanagi szigorúan pillantott a fiúra a napszemüvege mögül. - Bízzuk ezt Annára.

- De Anna...

- Anna... már nem a kis hercegnő, akit távol kellett tartani minden csatától, Yata. Ideje, hogy ezt mind megtanuljuk. - Ennek a kijelentésnek a tónusában is volt valami vitát nem tűrő, amire Yata nem tudott megfelelően reagálni.

A fő utcáról hallatszódott a cipők egyenletes, nyugodt kopogása. A Vörös Király körül vibrált a levegő, a felfelé áramló hő kicsit meglibbentette a haját. A golyók persze őt is célozták - egy pillanatnyi megtorpanás után, amit nyilvánvalóan a kora, és a törékeny külső okozott - de nem sok sikerrel... ahogy találkoztak a vibráló aurával, olvadtan kenődtek szét a macskakövön. Yata nagyot nyelt. Noha most ragyogott a nap, akkor pedig éjszaka volt, mégis, akaratlanul is eszébe jutott Mikoto, évekkel korábban, mikor ugyanígy tűz alá vették őket. Anna elhaladt az autók mellett, és egy pillanatra Yatáék felé nézett - egy halvány mosollyal jelezte, hogy minden rendben. A fiút nem nyugtatta meg, ő az autó oldalának támasztva a gördeszkáját kicsit közelebb húzódott a széléhez, hogy jobban lássa, mi történik.

- Elég volt. - Anna vékony hangja ismét kiváltott egy megtorpanást. - Lépjetek vissza most. Nem akarok több rombolást.

Felajánlás, könyörület, ultimátum egyszerre. Yata felpillantott Kusanagira.

- Nem fognak leállni.

- De megvolt rá a lehetőségük - kontrázott a férfi.

Mikor a következő golyó becsapódott, az már el sem olvadt, hanem úgy tűnt, mintha tökéletesen semmivé vált volna. A fiatal Vörös Király körül kavargó aura felforrósodott, a talpától pedig lángok csaptak fel. Egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha koncentrálna, aztán, ahogy újra kinyitotta, úgy hatott, mintha az íriszén is áttáncolnának ugyanazok a lángok. Széttárta a karját.

A tűz még magasabbra emelkedett, és megindult, mintha csak be akarná keríteni egyfajta pusztító öleléssel a támadókat. Nem hallatszottak rémült üvöltések, vagy sikolyok a másik oldalról, és ez volt a leggyanúsabb... az ellenfél nem esett pánikba. Egyszerűen csak meghátrált, eltűnt az utcákban. A lángok pedig még azelőtt elenyésztek, hogy elérték volna az út másik oldalát. Anna pár pillanatig csak állt egy helyben, és nézett utánuk, és ahogy Kusanagi is felegyenesedett, és közelebb lépett hozzá, az arca egyre gondterheltebb kifejezést öltött.

- És már futnak is. Elég rendesen sikerült a frászt hozni rájuk - Yata vigyorogva ért oda a kislányhoz, aki megfordult, és szelíd mosollyal az arcán, egészen halkan tette fel a kérdést:

- Jól vagytok?

- Persze. Egy-két ilyen marha nem intéz el minket, igaz? - válasz közben bajtársiasan és mintegy nyomatékosítva a kijelentést, hogy mindketten majd' kicsattannak a harc után is, oldalba könyökölte Rikiót... a nagydarab fiú láthatóan nem értékelte a gesztust, de nem akarta cserben hagyni a barátját, úgyhogy nehézkesen, nyögve felelt:

- Ja. Bírjuk mi.

Kusanagi közben elővette az öngyújtóját, beletúrt a zsebébe, és kihúzott egy szálat a cigarettásdobozból, majd a fogai közé illesztve meggyújtotta. Megvakarta a tarkóját, és az utca irányába pillantott, ahol a támadóik távoztak... de nem szólt semmit.

- Izumo - nézett rá Anna, mire aprót bólintott.

- Yata - a fiú felpillantott rá - Rikióval menjetek vissza a bárba. Mi is mindjárt megyünk.

- De ha visszajönnek... - kezdte Yata, de Kusanagi határozottan megrázta a fejét.

- Nem fognak.

A fiú értetlenül pislogott, de végül bólintott, intett a társának, és eltűntek az egyik mellékutcában. Kusanagi szívott egyet a cigarettából, és a Vörös Királyra nézett.

- Csak minket támadnak. Sose volt bajunk a Strainekkel, ők mindig a kékekkel rúgták össze a port - kilégzés, újabb szívás - Hét elején ketten mentek neki, szintén Yatáéknak, és simán megoldották. Aztán volt az a rajtaütés az egyik tapasztalatlanabb csapatunkon, segítséget küldtünk, elintéztük. Most viszont egy teljesen indokolatlanul nagy csoport, olyan területen, ahol gyorsan le kellett zárni az ügyet. Ezek most azt akarták, hogy itt legyél.

- Tudom - bólintott a lány.

- Anna. - Kusanagi esetlenül a fiatal király vállára tette a kezét. - Yatának abban igaza van, hogy nem akarjuk, hogy bajod essen. Nem tudom, miért velünk foglalkoznak, de...

- Minden rendben, Izumo.

- Következőnek nem tudom...

- Értem.

Ahogy Anna felnézett rá, Kusanagiban bennrekedt a szó, és végül csak aprót bólintott. Az a „Minden rendben" nem könnyelmű, vagy flegma kijelentés volt, hanem tudomásulvétel és nyugtatás. A kislány megértette, amit mondott, de jelezte, hogy egyelőre még nem történt baj. A férfi újra és újra kénytelen volt rádöbbenni, hogy az ébredése óta Annában volt valami félelmetes... nem, nem ez a helyes szó. Senki nem félt tőle. Sokkal inkább furcsa. A kislány bár mindig kicsit koravénnek tűnt, jóslatokat suttogott, kiolvasta az igazat az emberek lelkéből, és az üveggolyóiban meglátott szinte bármit, de azért mégis gyerek volt. Hercegnőnek nevezték, mert mindig ott lógott Mikoto karján, őszinte, rajongó szeretettel csodálva a királyukat, aki, ha nem is mondta ki, nyilvánvalóan ugyanígy szerette őt. Anna mindenkinek a kishúga volt kicsit, Kusanagi emlékezett, mennyire figyeltek arra Totsukával, hogy időben lefeküdjön, hogy rendesen egyen, hogy mindig legyen tiszta ruhája... hogy üljön valami kis plüssállat a párnáján, amit magához ölelhet éjszaka. Vigyázni kellett rá, gondoskodni kellett róla, és ők igazából élvezték ezt. De Mikoto már nem volt velük. Anna nem lógott senki karján, ellenkezőleg... most kicsit az ő karján lógott mindenki. És olyan érett bölcsességgel kezelte a felfoghatatlan hatalmat, amiben az előző király csonkig égett, hogy amellett már semmilyen szinten nem lehetett gyerek, akkor sem, ha mindenki, Yata és ő maga is annyira szerették volna, hogy még az legyen. Ha akadt is még a szobájában plüssállat, amit magához ölelt éjszaka, az már magánügynek számított, olyan titkos pillanatnak, amiről senki nem tudhatott. Mert nem hercegnő volt már, hanem király.

És Kusanagi remélte, soha nem válik a szerepe pont olyanná mellette, mint egykor Mikoto mellett. A puszta gondolattól is eléggé iszonyodott ahhoz, hogy tudja, nem bírná elviselni.