Hello, hello! Most egy extra hosszú résszel érkeztem és remélem még mindig érdekel titeket a sztori annak ellenére, hogy ritkán jönnek a részek :) Ha igen, kérlek jelezd egy csillaggal vagy kommentel, hogy mi a véleményed a történetemről.

Nagyon szeretem olvasni a kommentjeiteket, mert így legalább megtudhatom, hogy mit is gondoltok erről az egészről és érdemes-e tovább folytatnom nektek.

JÓ OLVASÁST!

C A S S I E

Nate, Nate, Nate, Nate, Nate, Nate, Nate, Nate...

Egyre csak fújtam ezt a mantrát. Már megint olyan hirtelen kellett elmennie valahová. Igen, biztos a nagynénje rosszul lett valamilyen mágikus vírustól és neki lépnie kell. Aha... nem most jöttem le a falvédőről. Tudom, hogy semmi családi dolog nincs a háttérben, hanem megint kitalált valamit csak, hogy a feladat ne rá háruljon. Bár nem értem, hiszen ő vállalta el, nem? Akkor meg most miért fúj hirtelen visszavonulót? Na, mindegy.

Miután Nate elment, Bruno-val kiválasztottuk a dalomat. Végül Rihanna mellett döntöttem, mivel imádom a stílusát és a dal is illik az én „csodálatos" múltamhoz. Igen, az előbb ironizáltam.

Sajnos a dal eléggé nehézkes még, mivel a hajlításokon, illetve a magasabb hangokon gyakorolnom kell, de szerintem egész jó kis műsort hozhatok össze. Remélem ez nem tűnt nagyképűségnek, egyszerűen csak hiszek magamban és ezt ki is merem jelenteni.

- Bruno, holnap szerinted Nate rá fog érni?- kérdeztem a tanáromat, aki épp egy hosszú kábelt tekert össze.

- Gondolom. Elvállalta, szóval elvárom tőle, hogy megjelenjen- rántotta meg a vállait.

- Neked nem volt fura a mai attrakciója?- próbáltam puhatolózni, hátha kicsit megdönthetem a mérleg egyik oldalát az én felemre, ugyanis Bruno kezdettől fogva odavan Nate-ért meg a nemlétező tehetségéért.

- Miért lett volna az?- nézett rám kérdőn a férfi. – Szerintem előfordul, hogy valakinek a nagynénje megbetegszik.

- Igen, de olyan... hirtelen jött, nem?- próbálkoztam tovább.

Bruno sóhajtva letette az összetekert kábelt.

- Mit akarsz ezzel mondani Cassie? Hogy rúgjam ki, mert egyszer kimentette magát? Te hányszor is késtél el az elmúlt két évben?

- Oké, jár a pont, de nekem akkor is fura- rántottam meg a vállaimat nemtörődömséget színlelve, majd elfordultam a cuccaim felé, hogy azokat a táskába pakoljam. A felsőmet és a cipőmet már átcseréltem, azonban a nadrágot nem akartam, mert tánc után anyával jógázni terveztünk.

Bruno ezen csak kuncogott egyet, majd mindenki ment a maga dolgára. A raktárépület előtt álló Ferrarimról leszedtem a koszos ponyvát, majd betettem egy ládába, hogy, ha esetleg esni kezdene, akkor ne legyen másnap büdös és ázott.

Beszálltam, indítottam és hazahajtottam.

Mikor befordultam a nappaliba, anya épp a jógaoktatóval nyújtott, aki nem mellesleg igen vonzó volt a maga 28 éves korával.

- Sziasztok- köszöntem, majd leterítettem én is egy matracot.

- Szia Kicsim. Milyen volt a tánc?- kérdezte anya miközben előrehajolt és próbálta megérinteni a lábujjait.

- Nem igazán lett belőle sok minden, mert Nate nagynénje valamilyen rejtélyes betegséget kapott el hirtelen, ő pedig lelépett, hogy az unokatesóira vigyázzon- húztam el a számat, majd én is lehajoltam, hogy megérintsem a bokámat. A tánc miatt sokkal hajlékonyabb voltam, mint anya, így nekem könnyebben ment.

- Rendben, akkor most feküdjünk le a matracra háttal és emeljük fel lassan először az egyik, majd a másik lábunkat. Tízet-tízet mindegyikből- mondta Russ, az oktató.

- Köszönjük Russ a napi kiképzést- viccelődtem, majd a hátamra feküdtem és elkezdtem a gyakorlatot. Russ közben mellém guggolt.

- Táncolsz ugye?- kérdezte.

- Aha- mondtam két levegővétel között.

- Akkor szerintem ez neked semmi. És nem parancsolgatok- kacsintott rám, majd felállt, hogy újabb feladatokat adjon. Mikor a hegytartás következett kicsit zavarban voltam, hogy fenékkel a levegőben kell Russ előtt állnom, akit láttam, hogy élvezi a helyzetet.

- Perverz- mormogtam.

- Szóltál Cassie?- kérdezte anya kifulladva.

- Nem, nem, csak épp áldom az égieket, hogy ilyen remek jógaoktatónk van, mint Russ. Legalább nem leszek merev a tánc után.

Igen, direkt kétértelműen fogalmaztam. Tudom, csúnya dolog a jógaoktatómmal flörtölni, főleg anyám előtt, de ő kezdte. Tényleg.

Bár anya nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni a megjegyzésemben a célzást, mégis jót nevetett rajta.

- Igen, nekem is jó, hogy nem az irodában kell ülnöm és hallgatnom, hogy az egyik stylist miért jobb, mint a másik. Néha elég idegesítőek tudnak lenni, no meg persze rámenősek. Elképesztő mit meg nem engednek maguknak néha. Az ügyvédjeikről és menedzsereikről nem is beszélve.

- Szerintem cseréljünk helyet egy napra- mondtam nevetve. – Meg lennél lepve, hogy a suliban mi megy sokszor.

- Hidd el, bátran megtenném, ha lehetne.

Miután még fél óráig nyújtottunk, anya kiment a konyhába egy kis frissítőért, amit mindig felkínál Russ-nak és nekem. Épp a matracokat csavartuk fel, amikor a fiú megszólalt.

- Egyébként remélem nem veszed magadra, ha néha csipkelődünk- mosolygott rám.

- Dehogy, miért venném?

- Csak nem akarom, hogy félreértsd vagy hasonló. Volt már belőle bajom és nem szeretném megismételni. Az a lány elképesztően elkényeztetett volt és képes volt azt hazudni, hogy lefeküdtünk. Kétszer is.

- Megtudhatom, hogy ki volt az?

- Nem idevalósi. Még Los Angelesben dolgoztam és a lány folyamatosan különórákért zaklatott. Persze néha elvállaltam, de nem akartam tőle semmit.

- Ne aggódj, nem veszem magamra. Három fiú unokatesóm van és egy bátyám, szóval tudom a helyzetet kezelni- adtam át neki a matracot mosolyogva.

Oké, Russ tényleg helyes volt és a jógának, illetve a tornász múltjának köszönhetően izommal is rendelkezett, de akkor sem kezdhettem ki vele. Saját magát sodorná veszélybe. Frank Tompson még mindig nem mondott le rólam és szerintem a halála napjáig nem is fog. Bár azt el kell árulnom, hogy egyszer véletlenül majdnem megcsókoltam Russ-t, amikor el akart köszönni és puszit adni az arcomra, de (sajnos, vagy nem) inkább csak egy kellemetlen nevetéssel elintéztük a dolgot.

- Örülök- Russ átvette a matracot, majd a cuccaihoz fordult és kotorászott benne valamit. – Egyébként, ha már múltkor kérdezted azt az önvédelmi dolgot, szereztem az egyik barátomtól egy elérhetőséget. Régen Krav magára járt, szóval szerintem segíthet- nyújtott át egy fehér névjegykártyát.

Elolvastam a nevet, de azonnal vissza is adtam Russ-nak.

- Köszi, de nem.

- Csak nem megijesztett a kártya?- kérdezte nevetve.

- Nem, inkább a rajta szereplő név. Vedd el, kérlek. Nem akarok ettől az embertől semmit- kötöttem az ebet a karóhoz és még mindig Russ felé nyújtottam a kis fehér papírt.

- Ismeritek egymást?

- Igen- sóhajtottam bosszúsan. – Ő az a Nate, akiről beszéltem anyámnak. Nincs kedvem vele edzeni és kész.

- Szerintem nem bánnád meg- csukta rá az ujjaimat a papírra. – Tényleg jó edző és segítene.

- Igen, az biztos. Főleg mikor az embert csak úgy otthagyja és elrohan.

- Oké, te tudod- rántotta meg a vállait a fiú, majd visszavette a névjegykártyát.

- És kész is van- toppant be anya a frissen készített mentás-citromos limonádékkal. Gyorsan levettem egyet a tálcáról, majd az emelet felé indultam.

- Ha szükséged van rám, akkor a szobámban leszek- kiabáltam vissza anyának és eltűntem az ajtóm mögött.

N A T H A N

Egy dologra tudtam csak gondolni. George informátora átvert minket. A robbanás kicsit kiütött, de mikor magamhoz tértem, már összeállt a kép.

- Rose!- kiabáltam, de válasz nem érkezett. – Rose!- próbálkoztam megint, de semmi.

Lassan feltápászkodtam, átkokat szórva mindenkire közben, majd próbáltam felmérni a terepet. A bomba elég nagy volt ahhoz, hogy kirobbantson még az épület falából is egy darabot, de szerencsére nem akkora, hogy megöljön. A kocsiból csak a váz maradt meg, de az is lángokban állt.

Megmozgattam a végtagjaimat, ellenőrizve, hogy nem tört-e el valamim, majd bicegve indultam meg az egyik nagyobb kő- és porhalom felé. Rose fejjel lefelé feküdt a halmon, eszméletlenül. Megpofoztam párszor, hogy térjen magához, de mikor nem reagált, kezdtem aggódni. Előkerestem a telefonomat, aminek a képernyője kettétört, majd tárcsáztam.

- Itt Parks. Átvertek minket. A forrás nem megbízható. Repeszbombával jöttek, ami mindenkit kiütött. Rose nem kel fel, valószínűleg agyrázkódása van. A többieket nem látom- hadartam gyorsan az információkat.

- Kiküldünk két egységet és három mentőt. Kibírja addig?- hallottam a diszpécsert.

- Muszáj lesz- majd kinyomtam. Letelepedtem Rose mellé a halomra. Ma meg is halhattam volna, szóval ezentúl sokkal óvatosabbnak kell lennünk. Nem csak az én életemről van szó, hanem rajtam kívül még hétről. Tompson nem kis játékos és fel kell készülnünk.

Egy idő után meghallottam a mentőautó össze nem téveszthető szirénázását, majd két perc múlva már a halmok között szlalomozott. Három ember pattant ki belőle, hogy a sebesülteket ellássa.

- Neve?- kérdezte egy nagyobb darab, barna bőrű nő.

- Nathan Parks.

- Születési éve?

- Számít az? A társaim megsebesültek és maga itt kérdezget teljesen felesleges adatokról- förmedtem rá a nőre. Tudom, hogy nem az ő hibája a megtörtént dolog és, hogy csak a munkáját végzi, de egyesek még ájultan fekszenek és nekem is eléggé fáj a fejem az ilyen beszélgetésekhez.

- Uram, muszáj felvennünk az adatait, hogy megvizsgálják.

Nagy fújtam.

- 1990. május 3.

- Születési helye?

- Michigan.

- Anyja neve?

- Lisette Stone.

- Az ön neve?

- Ezt már kérdezte- néztem rá bosszúsan.

- Tudom, de ellenőriznem kell, hogy nincs-e emlékezetkiesése.

- Nathan Parks. A társaimmal mi van?

- Az orvosok folyamatosan vizsgálják őket. Köszönöm, mindjárt küldök valakit Önhöz.

Bólintottam mikor távozott. A fejfájásom egyre rosszabb volt. Hátranyúltam, hogy kitapintsam a fájó pontot, de a tenyeremen vért láttam. Ismét megtapogattam azt a pontot, de továbbra is véres volt a kezem.

- Üdvözlöm, dr. Morris vagyok. El tudja mondani mi történt?- állt elém egy piros mentős ruhába öltözött pasas.

- Épp egy bűnözőt akartunk lekapcsolni, amikor is nem figyeltünk és a férfi kezében lévő bomba felrobbant, majd minden elsötétült. Arra ébredtem, hogy rettenetesen fáj a fejem és a társaim össze-vissza fekszenek a földön.

- Értem. Fejsérülése van?

Felmutattam neki a véres kezemet. Megfogta a fejemet, oldalra fordította és alaposabban szemügyre vette.

- Egy kicsit felszakadt a bőr, de nem vészes. Össze tudják varrni a helyszínen is, de ha akarja bevisszük a kórházba.

- Köszönöm.

- Egyéb probléma? Emlékezetkiesés, bármilyen fájdalom a végtagokban, nyomásérzékenység?

- Nem tapasztaltam.

- Rendben. Kibírja, de egy röntgenre jöjjön be velünk.

- Rose hogy van?

- A vörös hajú?

Bólintottam.

- Jelenleg nincs magánál, de az állapota stabil. Már kapott infúziót. Valószínűleg belső vérzése lesz, de itt nem tudom száz százalékosan megállapítani.

- Maga viccel ugye?- pattantam fel. – Orvos és azt mondja, hogy nem tudja megállapítani?!

- Kérem, nyugodjon meg. Minden szükséges lépést megteszünk, hogy ne legyen ennél is nagyobb baja a hölgynek. Az állapotát felmértem, de a ruha és a por miatt nem tudom biztosan.

- Akkor mit áll még itt? Induljon a kórházba!

- Higgye el, mi megteszünk mindent, amit lehet. Épp most akarunk indulni, de előtte meg akartam nézni magát.

- Ne velem törődjön, hanem a sebesültekkel!

- Dr. Morris indulnunk kell!- kiáltott oda az egyik mentős.

- Gyerünk!- túl nagy sebességgel indultam meg, ami miatt egy kicsit megszédültem, de ez nem tántorított el abban, hogy beszálljak a mentőbe és Rose-zal együtt menjek a kórházba.

Ha valami bajom lesz, kinyír, de jelen pillanatban az ő állapota súlyosabb.

Ne felejtsetek el csillagozni vagy kommentelni ;)