Ahoy guys,
Huhh, hát igen. Bele kell húzni az írásba, ugyanis el vagyok/vagyunk maradva, szóval ma sem alszom egyhamar. No meg a LOST-on is dolgozom minden nap.

Ezt a OneShotot még NamJinGotJamsBoii érdemelte ki egy játékban, helyes megfejtőként!
Ne haragudj, hogy sokat késtünk, jó sokat, de nem felejtettünk ám el! ^-^
Reméljük tetszeni fog! ❤

Páros: NamJin (BTS - NamJoon x SeokJin)
Műfaj: boys love, cute
Írók: PlululuGirl and Me

Enjoy!

(Ehh, megsirattam magam. EXO - Cosmic railwayt hallgattam, miközben írtam a végét. Aki picit könnyezni szeretne annak ajánlom közben)

NamJoon

Puha kanapénkon ülve pokrócom igazgatom, bal kezemben kedvenc könyvemet tartva. Egy pillantást vetek a kinti világra ablakunkon keresztül. A frissen esett havon a gyenge napfény erőtlenül, mégis gyönyörűen megcsillan. Hallgatom a kandallónkban égő tűz kellemes ropogását, de fülemmel mégis halkan érzékelem párom könnyed lépéseit, ahogy a konyhában ügyeskedik.
Hirtelen ezen nyugodt állapotot három pár pici láb lépcsőn való rohanása zavarja meg.

- Apa, Apa!- ül egyik combomra legkisebb fiam, a három és fél éves JungKook, másikra pedig középső gyermekem, az öt éves Yoona. Elénk a hét éves és egyben legnagyobb fiam, Jimin tol széket és ül fel rá.

- Mondjátok életeim...- mosolygok rájuk.

- Mi csak kérdezni akarunk valamit...- mondja halkan Yoona drága.

- Tudod... Sose meséltétek Apucival, hogy hogy lettetek szerelmesek.- mondja széles vigyorral Jiminie- Erre vagyunk kíváncsiak!

Mosolyogva kortyolok bele még jó meleg, pár perce készített teámba, melyet életem szerelme, gyermekeim "anyja" hozott nekem.

- Tényleg érdekel titeket?- kérdezem tőlük.

- Ideeen!- mondja gyermekien csillogó szemekkel, aranyos kis beszédhibával Kook.

Könyvemet leteszem a tea mellé.

- Ez egy elég érdekes sztori...- kuncogom el magam.

- Az úgy a legjobb!- mutatja meg bájos mosolyát Yoona.

- Ne cakítsd félbe Apát!- néz rá durcásan Kook.

- Tudjátok, akkor én még egyetemista voltam, 20 éves.- kezdem el mesélni.

-Mi az az egyeteeem?- néz értetlenül Yoona.

- Az egy iskola, te butus, ahol sokkal jobb dolgokat tanulnak, mint mi.- oktatja ki magabiztosan Jimin.
Hiába csak nemrég kezdte az első osztályt, már nem rajong érte. Kifejezetten utálja.
Csak elnevetem magam megnyílvánulásán, majd folytatom.

- Olyan egyetemre jártam, ahol az embereket megtanítják arra, hogy milyen doktor bácsik és nénik legyenek. Épp egy kórházban voltam gyakorolni egy igazi doktornő mellett.
Érkezett egy magas, épphogy idősebb fiú mint én. Megvizsgáltuk. Kiderült, hogy egy nagyon súlyos betegsége van. Mikor ezt elmondtuk neki nagyon szomorú lett, sokat sírt a rendelőben. Kikísértem, próbáltam megnyugtatni, beszélgettem vele. Kiderült, hogy az apukája is ebbe a betegségbe halt bele. Sokat beszélgettünk, meséltünk egymásnak magunkról. Nagyon megkedveltem. Aranyos, vicces, gondoskodó. Egy pillanat alatt beleszerettem. Ezt bevallottam neki, ahogy ő is, hogy ezeket az érzelmeket teljesen viszonozza. Találkozgatni, randizni kezdtünk, majd  pár hónap után vettünk egy közös házat. A betegsége súlyosbodni látszott. Magába zuhant, depressziós lett, úgy gondolta, hogy ezt már nem élheti túl. Megkezdődtek a kezelések. Megígértem neki, hogyha erős lesz, nem veszti el a hitét a gyógyulás felé és ő nyer ebben a harcban, másnap megkérem a kezét és a lehető leghamarabb összeházasodunk. Ez így is történt. Utána pedig magunkhoz vettünk szépen, két év különbségekkel három csodálatos gyermeket.- ölelem magamhoz mind a három csöppséget.

- Atta...- ámul el a legkisebb- És akkoj a beteg fiú Apuci?

- Csak volt beteg fiú. De igen, ő.- simizem meg kobakját.

- Kész az ebéd!- szól ki hangosan a konyhából szerelmem.
Már jópár év eltelt, de még mindig lángoló szerelmet érzek iránta. Akkor és ott annyira magába bolondított, hogy ezt az érzést már soha senki nem veheti el tőlem.

- Megyünk!- mondom, majd bemegyünk.
Az asztal szépen meg van terítve, a leves már a tányérban gőzölög. A gyerekek azonnal nekiesnek az ételnek, én meg csak nézem, ahogy az életem négy értelme táplálkozik. Mosolyogva kezdek el én is enni, s a délutánon gondolkozom, mivel tudnánk a gyerekeket kicsit elfoglalni úgy, hogy ne zavarjanak minket. Mire a másodikat is elfogyasztjuk már megszületik a tökéletes ötlet fejemben. Összeszedem a tányérokat mindenkitől és a mosogatóba teszem. A gyerekek felszaladnak szobájukba, párom pedig mellém lépve akarja átvenni a mosogatást, de nem engedem neki. 

- Mit szólnál, ha a gyerekeket egy kicsit anyukádra bíznánk? Szeret velük foglalkozni - mosolygok kedvesen miközben derekát simogatom.
- Rendben, úgy is rég látta őket - kuncogja el magát és egy puszit ad ajkaimra - Bő fél óra, és itthon leszek - mondja kedvesen és már szalad is a fel a gyerekekhez, hogy szóljon nekik. 
Percekkel később már üres a lakás így nyugodtan tudok nekiállni a meglepetésemnek. Először is elmosogatok és a konyhát majd a nappalit rendbe szedem. Utána pár gyertyát ragadok magamhoz amiket szétszórva itt-ott a nappaliban helyezek el. Az elkészített DVD-t a lejátszóba helyezem, hogy már csak el kelljen indítani. Felteszem a vizet forrni és amíg várok, átöltözök egy kicsit elegánsabb, de azért visszafogott ruhába. Mikor meghallom a sípolást a konyhába sietek és elkészítem szerelmem kedvenc teáját. Körbemegyek a nappaliban és meggyújtom az elhelyezett gyertyákat, majd a teás bögréket egy-egy kistányérra helyezve beviszem őket a nappaliba és leteszem a kisasztalra. A lámpát leoltom, csak a gyetyák és a sarokban lévő hangulatlámpa világítja be a szobát. 

Megszólal a csengő én pedig boldogan megyek ajtót nyitni. Párom lép be rajta, cipőjét leveszi és kérdőn fordul felém.
- Mi ez a sejtelmes mosoly? 
- Majd meglátod. Bízz bennem - lépek mögé és szemeit eltakarom kezeimmel. Óvatosan a nappaliba vezetem őt - Ne nyisd ki a szemed, kérlek - engedem el őt és elindítom a kisfilmet - Oké, most már kinyithatod.
Ismét mögé lépek és átkarolom derekát, államat vállán pihentetem miközben figyelem reakcióját. Szépen lassan könnyek gyűlnek szemébe a sok-sok közös emléket látva, hol lefelé, hol felfelé görbül ajka. Szinte látom, ahogy leperegnek előtte a képsorok, amiket átéltünk az évek során. Nyolc percig állhattunk így, ugyanis a videó pontosan nyolc perces volt. Az utolsó dia után megfordul ölelésemben és könnyezve borul a nyakamba.
- Köszönöm, NamJoon. Nagyon köszönöm.
- Pontosan nyolc éve győzted le a rákot. Ez a nyolc perc pedig az a nyolc év, ami még csak a kezdet. Büszke vagyok rád, hogy ilyen erős vagy. Szeretlek, Kim SeokJin!