Arcsibaba9090 tudom,hogy ezer éve kérted bocsánat,hogy csak ilyenkorra hoztam,de remélem tetszik!

-Mirtil itthon vagy?-hallom legjobb barátom hangját az ajtónkból.Le kell magamról löknöm Ashtont.
-Baby ne csináld már!-mondja dühösen.
-Bocs, ki kell mennem Calulhoz.-mentegetőztem,majd mielőtt bármit is mondhatott volna kiugrottam az ágyból és leszáguldottam a lépcsőn.
-Csakhogy ittvagy!-ugrottam egyből a nyakába és szorosan megöleltem.Azt vettem észre,hogy nem viszonozza az ölelésem.Kérdőn néztem nagy barna szemeibe ami most egészen elsötétedtek a haragtól.
-Itt van?-mutat dühösen Ash bőrdzsekijére.Szemforgatva elléptem tőle.Néha már nevetséges amit csinál.Ashton sem szívleli őt,de nem piszkálja mert megérti,hogy milyen fontos nekem a barátságom Callummal.
-Hood ne légy gyerekes segg!-ordítottam a képébe mire kicsit meghökkent.-Elegem van belőle,hogy oktalanul utálod.Soha egy rossz szót nem mondott rád!-mármint a szemedbe.De ez csak magamnak tettem hozzá,mert nem akartam,hogy jobban beleélje magát ebbe a cirkuszba.
-Igenis van rá okom!-mondta morogva.
-Mi az isten Callum!Legalább egyet mondj!
-Én régebbtól szeretlek mégis vele alszol el esténként!-szinte köpi a szavakat majd sarkon fordul és szó nélkül elmegy.Hagyom.Nem tudnék mit mondani.Hirtelen óriási düh önt el s meg sem állok az emeletig.
-Te tudtad!Tudtad és mégsem mondtad el!
-Miről beszélsz Mirtil?
-Tudtad,hogy Cal szerelmes belém!-kiabálok.Vicces,hogy azok titkolózak előttem akiket elvileg a legjobban ismerek.
-Persze,hogy tudtam!-mondta higgadtam Ashton miközben felült az ágyon.
-Miért nem mondtad el?-éreztem,hogy könnyeim kezdenek előtörni s mint egy kis patak csordogálnak le az arcomon.
-Jaj gondolkozz már!-rázta tehetetlenül a fejét.-Szerinted miért?Mert tudtam,hogy akkor én elmehetnék a picsába mert kettőnk közűl őt választanád!-szavai annyira lesokkoltak,hogy még a sírást is abbahagytam.Hogy mi?Ez igaz?Mi?Igaz.Mi??Dehogy igaz Mirtil az isten szerelmére!Te Ashtont szereted.Callum csak...csak egy barát.Nem.Több.Ő az aki megért és támogat,aki ha hajnalban felhívom,hogy baj vanazonnal átrohan,hogy segítsen.Ő az akiért mindent megtennék,hogy nevetni lássam.Ő az aki...Úristen,szerelmes vagyok a legjobb barátomba.Ráadásul még a pasim is tudja!Francba.
-Mennem kell!Sajnálom.Szeretlek...csak...
-Persze értem Mir!Nyugi tudtam,hogy egyszer rájössz.-Hangja kissé szomorú volt,de láttam,hogy túléli.
-Megleszel?-kérdeztem egy pici mosollyal.
-Persze!Ne agódj értem!-mondta,majd hosszan megölelt.Kiléptema házból majd elindultam Calumék felé.Nem tudtam mit fogok mondaniLehet,hogy véglel elbatáztam az esélyeimet nála.Kicsit kifulladva értem a háza elé,s félve nyomtam meg a csengőt.
-Igen?-nyitott ajtót a félmeztelen Calum bevallom kicsit belezavart a mondandómba.
-Ohm...szia.Szóval szia.Fú...ja.
-Mirtil jó vagy?-Cal aggódó tekintettel figyelte a bénázásomat majd megelégelve az ajtóban ácsorgást behúzott a lakásába.Már nem olyan volt mint aki haragszik rám.Inkább mint aki szégyelné ami történt.
-figyelj Mir...Ami az előbb történt...Szóval annak nem lett volna szabad megtörténnie.Elvesztettem a fejem.Neked barátod van,aki nem én vagyok.Én csak a legjobb barátod vagyok.És mindig is az leszek.Persze ez csak rajtad áll.Én a helyedben nem is beszélgetnék magammal.Nagyon sokat jelentesz nekem és nem akarlak elvszíteni.Már rég elfogadtam,hogy mi csak barátok lehetünk...-és csak mondta,mondta nekem pedig kezdett elegem lenni ebből az egyébként cuki monológból.
-Calum Thomas Hood! Befognád végre?-mondtam és a szájára tapasztottam a számat.
-Máskor is ennyit kell beszénem ha ez ilyen reakciót vált ki belőled!-suttogta ajkaimra majd közelebb húzva magához ismét lecsapott rájuk.Pár perc múlva a csókcsatánk kezdett eldurvulni,Calum kezei már a pólóm aljánál kalandozott.Megszakítottam a csókunkat és kérdőn barna szemeibe néztem.
-Mirtil..-suttogta Cal.
-Calum.-mondtam mosolyogva és elkezdtem a lépcső felé húzni.