Hat hónappal később

 – Suguru, kérlek – nyavalyogta Yu. Kento halványan elmosolyodott. Geto Suguru fáradtan rázta meg a fejét, mintha előre sajnálta volna, hogy beleegyezését adta mind abba, amit Yu kitalált. – Hiszen olyan édesek!

– Nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet – rázta meg a fejét a férfi. – Mondd meg neki, Kento!

– Talán várni kellene még a kutyával – értett egyet Suguru-val Kento. A férfi hálásan felsóhajtott majd fél kézzel magához ölelte Yu-t.

– Majd egyszer, megígérem. Rendben?

Yu mosolyogva bólintott és egy gyors csókot csenve egymástól folytatódott is tovább az ebédük. Mikor Kento megtudta, hogy Yu barátja nem más, mint a munkatársa Geto Suguru először szóhoz sem jutott. Nem értette az összefüggést. Pont ők ketten mégis, hogy találtak volna egymásra? Első látásra ellentétei voltak egymásnak, viszont idővel Kento is meglátta miért működtek olyan jól együtt. Kiegyensúlyozták egymást, nyugalmat és izgalmat csempésztek egymás életébe, olyan mértékkel, hogy ne borítsák fel a gondosan felállított egyensúlyt. Kento néha napján irigyelte őket. A titkos mosolyaikat, az elsuttogott szavakat és a biztonságot, amit egymás életébe belevittek. Sok éven át nem gondolt a szerelemre, de amint meglátta milyen is az egészséges szerelem már bánta, hogy nem tett többet azért, hogy ő is részesüljön belőle.

Egy kósza gondolat erejéig eszébe jutott Gojo-san, de utána menten elvetette azt. Az ominózus randevút követően nem találkoztak többet, ugyan Kento kinyúlt a férfi után, de az üzenetei és a hívásai üres fülekre találtak. Kento pedig feladta, nem látta értelmét egy olyan ember után nyúlnia, aki ennyire egyértelműen nem akart vele lenni. Folytatta az életét. Egy Gojo-san mentes életet. Olyan aprócska ideig fonódott össze az sorsuk, de mégis mély nyomot hagyott benne. A szavai, a viselkedése, az életvitele. Többször gondolt rá, mint azt szerette volna beismerni. Az élete valahogy üresebbnek tűnt a másik jelenléte nélkül. 

Mélyet sóhajtva vezette vissza a tekintetét a barátaira. Yu ragaszkodott hozzá, hogy elmenjenek vacsorázni, valóban rég látták egymást és hiányzott már neki a barátja. Mindketten el voltak havazva a munkájukkal.

– Hogy van Itadori-kun? Rég hallottam felőle – mosolyodott el Yu lenyelve a poharában lötyögő vérvörös folyadékot.

– A hétvégén hívott el magához, elmondása szerint egy új receptet akar bemutatni – nevette el magát Kento. – Kiváló szakács, egyszer neked is meg kell kóstolnod a főztjét! Kicsit anyáéra emlékeztet.

Yu szemei elnyíltak, és gyengéden nyúlt ki a kezeiért.

– Akkor tényleg kivételes szakács lehet, mindenképpen kipróbálnám egyszer a főztjét.

Kellemes beszélgetéssel telt a vacsorájuk és miután elváltak útjaik Kento valahogy nem érezte a hangulatot arra, hogy visszamenjen a lakására. Buzgott még az ereiben az alkohol, és csak egy kicsit kinyújtotta volna az éjszakáját. Szép, enyhe este volt, érződött a levegőn, hogy közelgett a tavasz.

A zsebeibe fúrta a kezét és elindult az egyetlen helyre, ami eszébe jutott. Tokió nyüzsgő utcái talán éjszaka nyíltak fel igazából, de a sürgő-forgó centrumból kivágyott, a természet közelébe, valahova, ahol nem fullasztotta meg a város nyirkos levegője. Így metróra szállt és csendben helyet foglalva figyelte, hogyan zakatolt el mellette a város. Miután leszállt a metróról már csak néhány száz méterre volt tőle az Ootaguro Park. Gyermekkorában sokat látogatták a parkot, egy hagyományos építésű, csendes búvóhely a város nyüzsgésétől.

Egy egyszerű kavicsokkal keretezett tópart, ernyős, rügyező fákkal. Az anyja rejtekhelye volt. Gyengéden a mellkasára fektette a kezét és három mély levegőt vett. Szerette a dobogó szívén érezni a tenyerét, így könnyebben megbizonyosodott arról, hogy még élt. Magába szívta az éjszaka friss levegőjét és csak ment-ment mindaddig míg meg nem látta a vörös kis házakat, és az itt-ott elterülő japán juharfákkal. Főleg ősszel voltak szemgyönyörködtetőek, vörös leveleikkel egy egész piros mezőt varázsoltak a város közepébe. Tovább ment, meg volt a helyük az édesanyjával, pont az egyik juhar tövében, nem messze a tóparttól. Két kavics állt a pad lábainál, Kento az egyikre ráírta a saját nevét a másikra pedig anyjáét. Így biztosította, hogy az a hely mindig is az övék marad. De ahogy megtorpant néhány méterre a padtól rá kellett jönnie, hogy valaki ült azon a padon.

Kento értetlenül kapott a mellkasához. Mert nem lehetett itt. Gojo Satoru nem ülhetett azon a padon, amit ő tervezett el magának. Gojo Satoru nem lehetett pont azon a helyen, ahová az ő szíve húzta. Vörös házak és vörös levelek takarásában mégis egy félreismerhetetlen fehér hajkorona bújt meg.

Közelebb merészkedett és a léptek zajára már a férfi is felkapta a fejét. Kento lélegzetért kapott. Gojo-san nem viselte magán a szemüvegét, nem takarta el a tekintetét fekete lencsékkel és csak akkor látta meg mit rejtegetett eddig a férfi a világ elől. Az egyik szeme kékebb volt a fénylő égboltnál a másik pedig szürkén olvadt az arcára. Ide-oda mozgolódott az írisze. Egyik szemére nem látott.

Rémülten kapott az arcához.

– Ne! – nyúlt érte csendesen. Gojo Satoru pedig hallgatott rá, óvatosan leejtette a tenyerét az arcáról és egy halvány mosollyal üdvözölte. Könnyes volt a tekintete. – Micsoda meglepetés – súgta halkan, nem szerette volna megtörni az éjszaka csendjét. A bogarak zúgását és a távolról beszűrődő autók morajlását. Valahol nem messze zubogott a sinkanszen, a talpuk alatt metró, a fejük felett repülő. Mindenhol zúgott és búgott valami, de Kento úgy érzékelte, hogy minden zaj megszűnt volna létezni. Csak akkor értette meg, hogy Gojo mellett sose kellett aggódnia a körülöttük buzgó világ miatt. Mellette valamiért elengedhette magát. Nyugalmat, biztonságot tartogatott számára. 

– Hogy lehet? – meredt rá Gojo-san. – Nanami-san...

– Kento – javította ki halkan. Gojo-san, vagyis... Satoru meglepetten meredt rá.

– Kento, valóban követsz engem, vagy, hogy lehetséges ez?

– Inkább nekem kéne ezt kérdeznem, mindig azokon a helyeken bukkansz fel, amelyeknek jelentése van az életemben – nevette el magát halkan. Végigsimított a vörösre festett padon. – A pad alatti két kőre két név van felírva.

– Kento és Kumiko, tudom. Hát te írtad oda őket? – kacagott fel a férfi. Zavartan törölte meg a szemeit. – Nem értem. – Kento helyet foglalt mellette, észrevette, hogy az anyja oldalán ült. – Nem értem mit keresel itt – szipogta dühösen a szemeihez nyomva a kezeit. Kento önkéntlenül nyúlt érte, az ujjait a férfi remegő csuklója köré fonta. – Hogy találsz mindig rám? – tört ki belőle zokogva. – Pont mikor a legnagyobb szükségem van rá? Mi ez a kibaszott játék, amit az életemből űznek? Szándékosan nem nyúltam ki érted, azt hittem a kezemben van az irányítás, de-de kurvára nem, Kento. Mondd meg mit keresel itt? Hogy találsz mindig rám?

Kento gyengéden széttárta Satoru ujjait és a nyitott tenyerét a saját mellkasához érintette, pont oda a szíve fölé. Mélyen a szemeibe nézett, az egyik kéklőbe és a másik szürkébe. Az ő szemei is könnyekkel teltek meg, mert akkor megértette, miért talált folyton erre a férfire, hogy kinek a szavait követte ez idáig.

– Érzed? – susogta halkan. Satoru csendesen bólintott. – Aznap a kórházban, amikor először találkoztunk a halott anyámat látogattam.

– Ó Kento!

– Hallgass végig, kérlek. Azt hiszem megértettem mi ez – nézett mélyen a szemeibe. – Amikor meghalt az anyám rád találtam, amikor azt hittem mindent kihúznak a lábam alól, rád találtam, Satoru. Te megfogtad a derekamat, a kezemet és visszahelyeztél a lábamra. Akkor, amikor igazán egyedül éreztem magamat, te megmutattad, hogy nem vagyok egyedül. Azt hiszem akkor is anya vezetett oda hozzád, és azóta- azóta érzem ezt a furcsa érzést a szívembe, mintha taszigálna valamerre, és nekem a saját kezemmel kell megérintenem ezt a láthatatlan fonalat, hogy enyhítsek az érzésen. Különös helyekre húz, olyan helyekre amelyeket évek óta nem látogattam, mégis közel állnak a szívemhez, mert egykoron anyával ugyanitt ültünk. Azt hittem, hogy a nosztalgia vezet, de-de azt hiszem anya vezetett végig feléd Satoru. Most már elhiszed azt, amit Itadori-kun mondott? Mindennek van jelentőssége. Nekünk is van. Érzem, hogy van.

– Aznap azért voltam a kórház előtt, hogy meglátogassam a halott lányomat. Fushiguro nővérét, Tsumikit. Leukémiás volt, esély sem volt arra, hogy túlélje. Úgy éreztem, hogy elbuktam, mint egy apa, hiszen nem segítettem eleget neki, nem adtam meg minden lehetőséget arra, hogy meggyógyuljon, mert mi van ha egy másik kórházban egy másik orvos tudta volna kezelni? De akkor belém botlottál és segítettél kimászni a gödrömből, azt éreztetted velem, hogy mégis vagyok valaki, aki érdemel annyit, hogy ránézzenek, meghallgassák. – Összefonta az ujjaikat. – Meg akartam győzni magamat, hogy az életemet én irányítom, így kiírtalak belőle. De úgy látszik ez a kibaszott Sorsot nem érdekli az, amit én akarok nem? Vagy talán csak én sem akartam azt, amit tettem. Sokat gondoltam rád, Kento. – Mély levegőt vett. – Csak most értettem meg, hogy ismerheted a kedvenc helyeimet – súgta halkan. Morajlott körülöttük a levegő. – Mikor kisebb voltam egy autó balesetben egy szemre megvakultam, gyűlöltem ezt az új világot, de volt ott egy kedves ápoló. Kumiko-sama volt a neve. Pont olyan szép barna szemei voltak, mint neked. Ő volt az én ápolóm, és azt mondta, ha egyszer kijutok a kórházból keressem fel az ő kedvenc helyeit és akkor meglátom milyen szép is az élet. Megígértette velem én pedig tartottam magamat hozzá. Ki gondolta volna, hogy évekkel később pont a fiába botlok bele az ő kedvenc helyein?

Kento a szívéhez kapott. Satoru aggódva nyúlt érte és addigra már ő is sírt.

– Tudod miért aggódtam, Satoru? Hogy bárkit is szeretek meg majd az életem során az anyukám talán sose fogja őt ismerni – szipogta a férfi kezeibe temetve az arcát. – De úgy látszik emiatt nem kell aggódnom, nem igaz? Hiszen már találkoztál vele – súgta. Satoru mosolya édesebb volt a méznél. – Hiszen ő küldött minket egymásnak.

– És még, hogy a romantika halott? – rázta meg a fejét Satoru, majd két keze közé kapva az arcát közelebb vonta magához. – Akkor hát te is érezted nem? – Kento felmutatta a hüvelykujját, Satoru pedig gyengéden az övéhez érintette a sajátját. – Mintha mindig is téged kerestelek volna.

Megcsókolta. A csókja édes volt, szerelmes és meleg.

Miután elváltak egymástól Kento Satoru, Satoru pedig Kento szívére helyezte a tenyerét.

Megtalálták egymást. Nem kellett tovább keresniük a másikat.

Mert egymásnak voltak teremtve, csak nem láthatták, hogy mindvégig egy vörös fonal kötötte össze a sorsukat, ugyanúgy összegabalyodva a hüvelykujjuk körül. 

itt is a vége! 

tudom-tudom kicsit irreális az egész, de amikor ezt írtam szükségem volt arra a lehetetlennek tűnő romantikára, amit ilyen módon megpróbáltam ebbe a történetbe belecsempészni, a kettő legkedvesebb karakteremmel. 

nagyon-nagyon sokat jelentett nekem ez a történet, és örülök, hogy egy kicsit megoszthattam magamból veletek!

kommenteket és csillagokat is szívesen fogadok! 🥳