Három hónappal és egy héttel később

– Nanami-san! – huppant le mellé Itadori-kun. Kento felpillantott a regényéből egyenesen a fiúra. – Nem unja, hogy mindig ugyanazt kéri? – mutatott a tányérjára, ahol valóban egy klasszikus, csokoládés brownie és egy szelet meggyes kalács pihent. A tányér mellett egy félig kiürült üvegpohár, benne a szokásos kardamomos-vaníliás chai latte-ja. Behajtva a könyvét csendesen az asztallapra fektette azt és a fiú felé fordult. Itadori-kun mosolyogva nézett vissza rá, Kento az együtt töltött idejük alatt rájött, hogy a fiú igenis kedvelte a figyelmet.

– Szeretem az ismerős ízeket. – Nem tette hozzá, hogy anno, amikor itt járt az anyával ugyanezt kérte, leszámítva a csokoládés brownie-t. Az ízek az anyjára emlékeztették, a kedves mosolyára és a szeretetére.

– Vannak új sütemények is, Kugisaki anyja sokat dolgozik, hogy frissen tartsa a menüt – húzta ki magát a fiú. Kento egy halvány mosollyal bólintott. – Nanami-san.

– Igen Itadori-kun?

– Izgul a randija előtt? – meredt rá a fiú szégyenlősen. Kento először nem értette mire gondol, viszont, ahogy elnézte a kissé ferde mosolyát és a sokat sejtető ráncot a szemöldökei között, biztos volt benne, hogy Gojo-sanra gondolt és a találkozójukra a hétvégén. Felsóhajtott, már többször is eljátszották ezt a fiúval, de Itadori-kun nem tántorodott vissza, sőt.

– Ahogy mondtam korábban, ez nem egy randevú.

– De igen is az, ha az egyik fél annak gondolja!

– Gojo-san annak gondolja? – pillantott oldalra a fiúra. Itadori-kun megvonta a vállát.

– Maga gondolhatja. – Csendesen elnevette magát majd vett egy újabb falatot a kalácsból. – Én nagyon izgulok. Hétvégén viszem el először Fushiguro-t randira, bár abban nem vagyok egészen biztos, hogy ő is randinak gondolja, de ha én annak veszem akkor az már annak minősül, nem?

– Erről érdemes lenne Fusiguro-kunnal beszélned. A kommunikáció fontos része egy kapcsolatnak, főleg ha egy ilyen témáról van szó. Úgy gondolom sürgős lenne tisztáznotok, hogy milyen intencióval indultok neki az egésznek, ha randevú, ha nem. Ha meg már itt járunk, miért nem próbálsz meg őszinte lenni hozzá az érzéseiddel? – Kento búcsút mondott a regényének. Itadori ingerülten beletúrt a fürtjeibe, majd megvonta a vállát. – Itadori-kun.

– Tudom, Nanami-san! De könnyebb beszélni, mint megtenni – húzta el a száját. – Régóta ismerjük egymást, nem akarom, hogy tönkre menjen a barátságunk amiatt mert én elkezdtem érezni valamit – rántotta meg újból a vállát. Kento elnézte a fiú kissé görnyedt tartását, a lekonyuló száját és sírásra álló szemeit és hirtelen azt kívánta bárcsak az anyja ülne a fiú előtt és nem ő. A nőnek volt egy különös aurája, egy szemvillanás alatt képes volt megnyugtatni az embereket, törődés és szeretet áradt belőle. Ő biztos meg tudta volna vigasztalni a fiút. Az anyja viszont már nem volt közöttük. Kento mélyet sóhajtva dőlt közelebb a fiúhoz, majd nagy nehezen a kezére simította a tenyerét. Itadori-kun szemei felcsillantak és érdeklődve tapadtak az arcára.

– Nem vonhat senki se felelősségre az érzéseid miatt, Itadori-kun. Nem te döntöd el, hogy kibe szeretsz bele, vagy kibe nem. Ha Fushiguro-kun nem viszonozza az érzelmeidet akkor sem vádolhat téged a saját érzéseidért, és te se érezd magadatt felelősnek. Őszinte voltál vele, ami egy igazán nagy kincs, bármi is legyen a tetteid következménye.

– Nem akarom elveszíteni őt, Nanami-san! Inkább el se mondom! – tiltakozott, de Kento megrázta a fejét. Itadori elcsendesült.

– Bízz bennem, Fushiguro nem dobná el a barátságotokat csupán amiatt, mert érzelmeket táplálsz iránta. Nem csak te vagy neki fontos, hanem neki is te. Egy csodálatos fiú vagy, és akárki mellett találod meg a boldogságod szerencsés lesz. – A szavait követően csend telepedett az asztalra, Kento megrémült, hogy esetleg túl sokat jártatta a száját, viszont mikor lenézett a fiú barna szemeire, csak könnyeket látott. – Itadori-kun?

– Köszönöm, Nanami-san! Esetleg megölelhetem? – szipogta halkan.

Kento nem szerette az érintéseket, de mégis széttárta a karjait és mikor a fiú hevesen megölelte nem érezte magát kellemetlenül. Magába itta a fiú kellemes kávés illatát és engedte, hogy átjárja a testét egy kellemes meleg érzés.

– Nekem tudja sohase mondtak ilyet – súgta halkan. Kento összekócolta a fiú tincseit, aki erre csak egy villódzó mosolyt villantott. – Köszönöm. Emlékszik mit mondtam, Nanami-san? Minden találkozásnak jelentőssége van.

Kento sokáig gondolkodott Itadori-kun szavain, még azután is, hogy elhagyta a kávézót. Amikor először találkozott a fiúval, csak úgy meggondolatlanul hagyták el a száját a szavak. Talán úgy gondolod a mi találkozásunknak is jelentőssége van? Nem hitt benne, egy újabb mosolygós fiúnak gondolta Itadori-t, aki egy jelentéktelen szereplőjévé válik az életének, de ahogy egyre több időt töltött a kávézóban, rájött, hogy megszerette a fiút. A mosolyát, a kíváncsiságát és az őszinteségét. Mindig időt szakított arra, hogy helyet foglalhasson a férfi mellett és csupán néhány perc erejéig elbeszélgessenek, olykor tovább olykor rövidebbre nyúlt az idejük, de egy közös volt bennük. Kento boldogabban hagyta el a kávézót. Itadori-kun gondolt rá, meglepte apróságokkal, kikérte a tanácsát és még segítségért is fordult hozzá. Csak később mondta el a fiú, hogy árva volt.

– Nem akarok tolakodónak tűnni, Nanami-san. De tudja nekem nincsenek szüleim, a papámmal éltem egy ideig, de ő is meghalt két éve, eddig árvaházban éltem, most meg lakásról lakásra járok, itt keresem a pénzem és próbálok valahogy ellavírozni az életemben. És sokat segít nekem a jelenléte, olyan-olyan mint egy apa figura! Nem akarom megrémiszteni! Nem gondolom, hogy az apám – nevette el magát zavartan a fiú. – Csak-csak megnyugtat a jelenléte, segítséget kérhetek magától és mindig-mindig ott van és segít és támogat, pedig nem ismerjük egymást régóta! Sokat jelent nekem Nanami-san, de megértem, ha ezek után nem akar velem beszélgetni, csak-csak azt akartam, hogy tudja.

Ha Kento a beszélgetés óta többet járt a kávézóba az már csak az ő ügye volt. Megadta a telefonszámát a fiúnak és engedte, hogy naponta néhányszor meglepje egy-egy üzenettel. A fiú beköltözött az édesanyja régi lakásába, és gőzerővel dolgozik, hogy megfizethesse minden hónap elején a lakbért. Tisztán és rendesen tartja a lakást és mindig tüzetesen kifejezi a háláját Kento-nak.

A lakás ez alatt a rövid idő alatt is teljesen átalakult. Kento-nak először fájt látnia, hogyan homályosodik el az anyja élete és veszi azt át egy másik buzgóbb élet, de ahogy elnézte, azt ahogy Itadori-kun megtöltötte és felpezsdítette az addig magányosan ácsorgó szobákat, már nem bírta tovább sajnálni a döntését. Az anyja is így akarta volna. Gyűlölte, ha egy szoba csak magában ácsorgott, ha valaminek nem használták ki a teljes potenciálját. Így kellett lennie. Kento-nak el kellett engednie a lakást és vele együtt az anyja utolsó nyomát, ami arról árulkodott, hogy egykoron velük volt. A ruhái nagy részét eladományozta, de néhány kedvenc darabját és minden csecsebecsét, ami az anyjára emlékeztette áthelyezte a saját lakásába.

Szerette megérinteni az anyja régi ruháit, rá emlékeztették, azokra a pillanatokra, amikor hordta őket és megelevenítette a darabokat. Ma már magányosan lógtak a gardróbjában.

Egy mély sóhajt követően hajtotta be maga mögött az ajtót. A lakás csendes volt, mint mindig. Felkapcsolta a villanyt, ami egy kellemes meleg fénnyel borította be a helyiséget. Szerette, ha fényesek voltak a szobái. Ezért is szerette meg ezt a lakást. Mikor először belépett ide azonnal megragadták a széles ablakok, amelyek tüzetesen terítették be a szobákat. Az anyja mosolyogva jegyezte meg, hogy ennél fényesebb lakást akarva se találhatott volna.

Azóta feltöltötte az üres szobák, berendezte őket a kedvenc bútoraival, átfestette a falakat és otthont varázsolt egy egykoron fehér helyiségből. Szerette a sötét, mahagónibútorokat és a tiszta fát. Nem volt túlzottan színes a lakása, inkább ugyanazzal a négy színnel próbált meg játszani. A legfontosabb az volt számára, hogy komfortosan érezze magát a falak között. A túlzott, élénk színek csak zavarták volna.

Levette a kabátját, majd a fogasra akasztva a fürdőbe sietett. Bőséges szappannal mosta meg a kezét, szerette a szappanjának enyhe levendulás illatát. Miután megtörölte a kezét a bolyhos törölközőjébe a konyhába sétált.

Várta a hétvégét és ezzel még magát is meglepte. Ezidáig mindig megvolt a saját kis körében, szerette a barátait vendégül látni, főzni nekik. Szeretett eljárni a munkatársaival különböző éttermekbe vagy kocsmákba. De Kento nem ismerkedett idegenekkel. Nem járt randevúkra, nem volt fenn egyetlen online társkeresőn sem, valahogy az egész randizás gondolata kiment a fejéből. Az utolsó kapcsolata nem végződött túl szépen, és az emlékek valahogy megégették a szerelem képét a gondolatai között. Ami egykoron rózsaszín felhők között lebegett, ma már kormos fekete volt.

Viszont Gojo-sannal nem randevúra mentek.

Akarva akaratlanul gondolt a férfira. Munka közben is gyakran kapta magát azon, hogy eszébe jutott a férfi fehér haja, olykor még azon is elmerengett, hogy vajon milyen volt a tapintásuk. Kissé érdesebb, mint az ősz hajszálak, vagy puhák voltak? Felmerült benne a kérdés, hogy vajon milyen színűek voltak a szemei? Kékek, barnák, zöldek? Valahogy nem ért össze a fejében a férfi miért viselte mindig magán a szemüvegét. Vak lehetett? Az feltűnt volna Kentonak. Gojo látott, csak másképp mint ők.

A hétvége elérkeztével pedig Kento is megtapasztalta milyen érzés is volt izgulni.

– Jól nézel ki, Kento – nyavalyogta Shoko a telefonból. Kento elnevette magát. – Jóképű vagy, helyes, biztos odáig lesz érted ez a Gojo-san!

– Ez nem egy randevú, Shoko – forgatta meg a szemeit, de azért egy ideig elidőzött a tekintete a tükörképén. Nem mutatott rosszul, a haját gyengéden hátra söpörte, csak néhány tincs kókadt a homlokára. Egy homokszín rövidujjú ing mellé esett a választása és egy földbarna bőszárú farmerre.

– Ühüm-ühüm. Egyet kell értenem Itadori-kunnal. Ez egy randi! – kapott be egy falatot a szendvicséből. – Már rég láttalak ilyennek. Sagiri volt az utolsó lánynak a neve? Igazi kis picsa.

– Shoko!

– Ó, Kento, ne merd nekem megvédeni őt! Hiszen megcsalt és te még utána olyan kedves voltál vele? Ráborítottam volna az asztalt – mormogta halkan két falat között. – Mindegy. Ez a Gojo-san rendesnek tűnik, mit mondtál van egy fia?

– Nem tudom pontosan milyen a kötelék kettejük között, de Itadori-kun egyszer elszólta magát, annyit tudok, hogy Gojo-san Fushiguro-kun gyámja. – Nem szeretett pletykálni mások életéről, de Shoko vele ellentétben élt-halt a pletykákért.

– Hmm, akkor meg főleg nem lehet egy seggfej, nem? Hiszen valakinek a gyámja!

– Itadori-kun is sokat mesél róla, szereti a férfit – merengett el. Shoko felnevetett a vonal túlvégéről.

– Ó! De rég is láttalak ilyennek, Kento! Annyira örülök – súgta halkabbra véve a hangját. – Randi nem randi, de-de jól nézel ki.

Jobban nézel ki.

Kento a mellkasára szorította a tenyerét és néhány pillanat erejéig a tenyerén érezte a szívverését.

– Köszönöm, Shoko.

– Mennem kell, Kento. Hív a munka, de amint vége a randinak, írj, hívj, bármi! Rendben? Tudod, hogy szeretlek!

– Én is szeretlek – de a vonalat addigra már bontotta a nő.

Kento utoljára végignézett a tükörképén, majd megelégelve a saját érzelmeit, inkább elfordult magától. Mélyet sóhajtva túrt a hajába. Már százszor elmondta, hogy ez nem volt egy randi, de akkor mégis miért viselkedett úgy, mintha az volna? Miért ugrott a torkába a szíve, miért gondolt folyton a másik férfira? Mit látott egyáltalán benne egy olyan férfi, mint Gojo-san? Aki közvetlen volt, jóképű és kedves. Egy igazi mintapéldája a férfi egyednek, mégis megtorpant egy olyan átlagos alak mellett, mint ő.

Kento-nak nem voltak érdekes hobbijai, nem volt érdekes élete. Ő szerette a rutint, a megszokást, az embereket az életében, ő elégedett volt, de Gojo-san nem tűnt ilyennek. Neki pörgés kellett, izgalom és nagy társaságok. Mit láthatott meg benne?

Ha az anyja itt lett volna, talán megigazította volna a gallérját, majd megcirógatva az arcát ellentmondott volna neki minden előbb felsorolt tényben. És talán Kento a végére hitt volna benne egy picit. Ha olyan emberek szerették, mint a barátai, akkor nem lehetett olyan rossz ember, nem?

Kilépve a lakásába, magára kapta a bőrkabátját, majd a kulcsokat a kabátzsebébe csúsztatva el is indult. Izzadtak a tenyerei, és egy furcsa csomót érzett a hasában mikor megérkezett a megbeszélt helyre. Egy pékségszerű kávézó volt. A beléptével felharsant a feje felett egy kis harang. A pult mögött egy mosolygós fekete hajú fiú ált.

– Nanami-san! – Kento a hang irányába kapta a fejét és nem csalódott. Gojo-san vigyorogva integetett felé. Egy halványlila inget viselt, amit egy egyenesszárú, élére vasalt nadrágba tűrt. A szemein ott pihentek az ismerős fekete, kör alakú lencsék.

– Ne haragudj a késésért.

– Ó, ugyan már! Csak pár percet voltam magamban – rántotta meg a vállát a férfi, majd a könyökeire dőlve felmérte a férfit. – Jól nézel ki.

Kento meglepetten kapta fel a fejét, érezte, hogy egy ismeretlen pír kúszott fel az arcára, amit Gojo-san egy széles mosollyal üdvözölt.

– Köszönöm.

– Csakhogy tisztázzuk az elején a dolgokat, ez egy randi, ugye? – vonta fel ívesen az egyik fehér szemöldökét. Kento alig kapott levegőt. Hatalmasat nyelve nézett a kezeire majd újból fel a férfi fekete lencséire.

– Randi?

– Tudod, mikor két ember kedveli egymást és szeretnék jobban megismerni egymást, egy kicsit romantikusabb közegben? – nevette el magát halkan, majd mikor látva Kento rezzenéstelen arcát ő is megkomolyodott. – Mármint, ha jól értelmeztem a jeleket. Jézusom, eszembe se jutott, hogy esetleg hetero vagy! Eh, én is kijöttem már a formámból.

– Nem vagyok heteroszexuális, Gojo-san. Lehet randi, mármint-mármint szeretném, hogy randi legyen – bökte ki végül. Egy ideig csend borult az asztalukra, Gojo-san fekete lencsék mögül figyelte az arcát, majd egy mély sóhajt követően elmosolyodott. Ez a mosolya viszont más volt, mint a többi, egy kicsit laposabb, görbébb, de mégis édesebb. Kento elveszett ebben a mosolyban. Hogy gondolhatta valaha is azt, hogy ez egy nem randi? Miért próbálta olyan hevesen elvágni magától a boldogságot. Megérdemelte, nem? Mindazt követően, amin túl esett. A szívére simította az ujjait és csendben lehajtotta a fejét. – Mi a legjobb fogásuk?

Gojo-san megköszörülte a torkát majd lenézett a menüre.

– Általában egy jeges matchát szoktam kérni, vanília öntettel és tejszínhabbal. De mindenük finom! És a kiszolgálás, Yuuta-kun egy igazi angyal! – nevette el magát halkan. – És milyen tehetséges fiú! Ha látnád milyenek a festményei, minden egyes nappal egyre büszkébb vagyok rá.

Kento elnézte Gojo arcát.

– Tanítasz?

– Ó, még nem is mondtam? Egyetemen tanítok, a képzőművészeti szakon, portré festést, anatómiát, árnyékolást, olaj festészetet és még sok mást. – Hogy nem tűnt fel Kento-nak eddig, hogy Gojo-san egy művész volt? A ruhái visszafogottabbak voltak, nem üvöltött róla a művészet, de a viselkedéséből már sokkal inkább visszatükröződött. – Itadori-kun, Nobara-csan, mind a tanítványaim.

– Rendes gyerekek – mosolyodott el ő is. Gojo-san büszkén kihúzta magát.

– Úgy-úgy! Nem hiába a tanítványaim. Na és mit dolgozol, te? Hadd találgassak? Business? Igazi menedzsernek nézel ki, vagy-vagy építészet!

– Mindig is érdekelt az építészet, de végül nem abba az irányba mentem, talán a rajz készségem miatt. De igen, a business osztályon dolgozom, bár van tapasztalatom kommunikációban is. Szeretném afelé mozdítani a karrieremet. Érdekel a belső kommunikáció – fejezte be halkan és zavartan elnézett a férfitól. Égette a nyelvét a kérdés. Miért hordod mindig a szemüveget? Mit csináltál aznap a kórházban? De csendben maradt, hagyta, hogy a beszélgetés a saját medrében folyjon és miután elfogyasztották a kávéjukat, Gojo-san felajánlotta, hogy sétáljanak egyet a környéken.

Kentonak tetszett a férfi tartása, a beszédtempója. Humoros volt és nem egyszer nevettette meg. Magabiztos kissé csipkelődő, de mindez egy új fajta frissességet csempészett a napjába. Mire észbekaptak már beesteledett.

– Sokat mesélt rólad Itadori-kun. Felnéz rád és tiszteletben tart. Remek srác, nem igaz? – szólalt meg végül Gojo-san. Kento bólintott.

– Folyton eszembe jut az, amit az első találkozásunkkor mondott – tette hozzá Kento. Felnézett a sötét égboltra, majd vissza a férfira.

– Hogy nem véletlen találkoznak össze az emberek? – mosolyodott el Gojo-san. – Nekem is elmondta. A nagyapja mesélt neki egy történetet erről, mélyen megragadt benne. Mit gondolsz róla? Nem hiába botlanak egymásba az emberek?

Kento megvonta a vállát.

– Tudod messzebb élek a kávézótól, és azelőtt is csupán egyszer voltam ott évekkel ezelőtt, de valamiért aznap eszembe jutott és egy furcsa késztetést éreztem arra, hogy menjek el oda. Amikor először találkoztam Itadori-kunnal, akkor az egész teóriát egy kisfiú naivitásának gondoltam – rázta meg a fejét a zsebeibe csúsztatva az ujjait. – De azóta mintha egy másik mederbe folyna az életem. Megismerkedtem új emberekkel, megismertem őt, és-és amekkora változást vittem az életébe ő is ilyen hatással volt az enyémre. Akaratlanul gondolok rá, hogy, vajon igaza volt a nagyapjának?

– Úgy gondolom mi döntjük el, hogy egy találkozásnak lesz e jelentőssége vagy sem. Nem szeretem a sorsomat egy külső erőre bízni – ismerte be Gojo-san. – Szeretem azt hinni én hozom meg az életem felett a döntésemet. Ha találkozom valakivel én döntöm el, szeretnék-e vele kapcsolatot vagy engedem, hogy a semmivé váljon.

– És mit gondolsz a mi találkozásunkról? – kérdezett rá Kento. Gojo-san elnevette magát. – Az első alkalommal úgy döntöttél nem engeded, hogy valamivé váljon ez a kapcsolat, még a második találkozás során se! Csak a harmadik után döntöttél valamilyen ok folytán úgy, hogy teszel is valamit érte. Te döntöd el, hogy mikor kezdesz valamit azzal a lehetőséggel, amit az élet eléd vetett. De az élet eléd veti őket, csak te döntöd el mikor vagy kész arra, hogy el is fogadd őket.

– Talán úgy gondolod, jelentőssége a mi találkozásunknak is? – fordult felé Gojo-san. – Hogy valami felsőbb erő azt akarta egymásra találjunk?

– Már az is, hogy most itt vagyunk ezen a randin, valamilyen jelentőséggel bír az életünkre. Nem grandiózus következményekre gondolok, az aprók is épp olyan fontosak. Azon a napon a kórháznál segítettél nekem. – Kento a szívére simította a tenyerét.

– Te is nekem, Nanami-kun. – Szólalt meg halkan a férfi. – Nehéz napom volt, és a jelenléted kizökkentett a saját siralmas életemből és egy aprócska időre is de úgy éreztem fellélegezhetek.

Mindkettőjük torkán ott égett a kérdés. Mi történt azon a napon? De nem tették fel, tovább sétáltak és mikor aznap éjszaka elváltak egymástól, Gojo-san ujjai megtalálták maguknak az utat Kento arcához. Alig hallhatóan kapott levegőért.

– Ismételjük meg egyszer ezt a kivételes randit.

– Úgy legyen.

Mikor Kento hazaért még hallotta Gojo-san nevetését és érezte a bőrét a bőrén. Aznap este megbánások nélkül feküdt le aludni. 

Itt is a következő fejezet!

Satoru és Kento várva várt randevúja! Imádtam kettejük párbeszédét írni és egy picit jobban elmerülni ezekben a sors vagy szabad akarat kérdésekben. Emlékszem mikor gimiben egyszer filozófia órán volt ilyenekről szó és már akkor is felkeltette az érdeklődésemet. 

Remélem nektek is elnyerte a tetszéseteket és tényel nagyon köszönöm az előző fejezetre érkezett kedves szavakat! nagyon sokat jelentenek :)

puszi kyra!!