Három hónappal később

Kento meglazította a nyakkendőjét és óvatosan a polcra helyezett kép után nyúlt. Az anyja volt rajta és ő. Egy parkban voltak, mindketten vigyorogtak. A nő karjai a nyaka köré fonódtak, kissé előrehajolt így az állát az ő feje búbjára támaszthatta. Emlékezett erre a délutánra. Iskolából jövet az anyja meglepte egy papírsárkánnyal. Vörös volt és széles, magasztosan szállt az égbe akárhányszor eresztette fel a szél szárnyán azt. Az egész délutánját azzal töltötte, hogy az égbolton szárnyaló sárkányt figyelte, futott utána és sikongatva ugrált a magas fűszálak között. Gondtalan volt és boldog. Hiányzott neki az a gyermeki lelkesedés, az a töretlen jókedv és boldogság.

A szívére szorította a tenyerét és figyelte a halkan kalapáló szívét.

Hiányzott neki az anyja.

Késztetést érzett rá, hogy megtalálja őt és megölelje, hogy elmesélje mindazt, ami vele történt ezalatt a három hónap alatt. Néha kisétált a temetőre, a kezében egy frissen fűzött virágcsokorral és figyelte azt a szürke követ.

Nanami Kumiko

1965 szeptember 6. – 2022. szeptember 25.

Ha volt ideje, akkor mesélt neki az életéről, a barátairól, az új receptekről és a hiányról, amit talán sose fog tudni betölteni. Kezdetben gyűlölte a gyászt, legalábbis irtózott tőle, elfordult és szándékosan elkerülte azt, de idővel megtanulta, hogy a gyász igazából csak annak a jelképe volt, hogy szerette az anyját. Az igaz szeretetéről árulkodott mindaz a fájdalom, ami megült benne a halálát követően. Azért hiányzott neki ennyire keservesen, mert túlságosan szerette. Így hát a gyász is szép lett a szemeiben.

Egy keserű mosollyal cirógatta meg a kép keretét, majd feltápászkodva begombolta az ingjének utolsó gombját és elindult az a bejárati ajtó felé. Yu-val egy vacsorát beszéltek meg és semmiképpen se szeretetett volna elkésni, hiszen előtte még beszeretett volna ugrani a közeli virágosboltba. Szerette volna picit felpezsdíteni a lakását.

Kulcsra zárva az ajtót el is indult a lépcsőház irányába. Halkan kopogott a cipője. Mostanában a gondolatai is csendesebbek voltak, a kezdeti őrjöngést felváltotta egy gyengédebb nyugalom. Metróra szállt, majd három megállót követően lelépett a peronról, fel a lépcsőkön, majd balra és abban az utcában találta magát, ahol az édesanyja kedvenc virágosboltja volt. A belváros szívében, egy csendes kis zug tele zöldebbnél zöldebb virágokkal és növényekkel. Miután kinyitotta az ajtót egy halk csengettyű adta a tulajdonos tudtára, hogy újabb vendég lépett be a boltba. A korábbi idős hölgyet most egy talán egyetemista korosztályú lány váltotta fel. Kerek szemüvege volt, és zöld haját egy magas lófarokba kötve hordta.

– Segíthetek valamiben? – mély hangja volt.

– Csak nézelődnék egy kicsit – ismerte be. Volt még ideje a megbeszélt időpont előtt, és szeretett volna elveszni egy picit a zöld növények között. A lány bólintott és vissza is fordította a figyelmét a telefonjára. Viszont a csendet megtörte az újból felharsanó csengő.

Kento éppen egy Monsterra lyukacsos levelét cirógatta, mikor felharsant egy ismerős hang.

– Maki-kun, nem hiszed el mi történt! – Kento szemei megtalálták a kávézóban dolgozó vöröshajú lány tekintetét. Azóta többször is meglátogatta már a helyiséget így nem lepődött meg mikor a lány felismerte őt. – Nanami-san! Hát maga?

– Nanami-san? – bukkant fel egy nagy cserép mögül Itadori. A fiút követte Fushiguro Megumi és a sarkukban pedig nem más ácsorgott, mint Gojo Satoru.

Kento torkán megakadt a levegő. Mégis, hogy lehet? A férfit is meglepte a jelenléte, mert a megszokott mosoly helyett elnyíló ajkak látványa fogadta.

– Nem semmi, Nanami-san! Talán nyomkövetőt helyezett rám, vagy miért futunk össze a legváratlanabb helyszíneken? – nevette el végre magát a férfi. – Növényt vásárol? – bökött a fejével a Monsterra irányába. Kento bambán megrázta a fejét. – Látom-látom. Mit szól ahhoz a foltos fikuszhoz? Megumi-csan szobájában pont egy ilyen növény áll, gyorsan nő, elég könnyű kezelni és igen szép látványt mutat! És ha ennyi még nem lenne elegendő, az egyik legkiválóbb oxigént termelő házinövény!

Kento szemei az emlegetett foltos fikuszra vándoroltak.

– A Feng-shui szerint kerüljük azt, hogy hálószobába helyezzük, ronthatja az alvásminőséget, de annál is jobb a nappaliba vagy dolgozó szobába, mert bizony jó energiákat szabadít fel a munkához! – csörtetett mellé és az egyik széles tenyerével megcirógatta a növény kemény levelét. – Mit szól?

– Gojo-san kérem ne pesztrálja a vásárlóinkat – szólt a pult mögül Maki-san.

– Ó, ugyan már, Maki-csan. Mi Nanami-sannal ismerjük egymást!

Itadori tágra nyílt szemekkel figyelte a kettősüket és Kento-nak okvetlenül jutott eszébe mindaz, amit a fiú mondott nekik az egyik találkozásukkor. Kételkedve nézett Gojo-sanra.

– Vegyem azt? – törte meg végül a csendet. Gojo-san hevesen bólintott egyet. – Meggyőzött.

– Ugye? Talán fel kéne venniük eladónak, több vásárlót vonzanék be mint Maki-kun.

– Hallottam Gojo-san!

Kento nevetve nyúlt a foltos fikusz után.

– Legyen úgy.

A pultra helyezte a növényt, és miután a kártyáját a terminálhoz érintette egy mély zacskóba bújtatta a növényt.

– Nanami-san – szólt utána Gojo-san. – Nem lenne kedve meginni valamikor egy kávét? – Kento megtorpant a mozdulataiban, a növényboltra csend telepedett és Gojo végre mintha egy kis zavar nyomát mutatta volna, hiszen a halvány fényekben vörösre színeződött a bőre. – Tudja, valahogy nem hagy nyugodni a gondolat! Hogy lehet, hogy egy ekkora városban ennyiszer egymásra bukkanunk. – Itadori élesen magába szívta a levegőt. – Lehet a sors próbál valamit rám tuszkolni, és csak én vagyok túl vak ahhoz, hogy meglássam azt?

– Mire gondol, Gojo-san?

– Szeretném megismerni – súgta halkan, csakhogy senki más rajtuk kívül ne hallja a szavakat. – Persze, ha maga is meg szeretne engem ismerni.

– Egy kávé senkinek sem ártott még meg – nevette el magát Kento. – Mikor, merre?

– Adja meg a telefonszámát és megírom.

Így sikerült végül Kento-nak egy telefonszámmal és egy foltos fikusszal elhagynia a növényboltot. Yu kételkedve figyelte a növényt, de nem szólt semmit, manapság többször is meglepte a férfi a viselkedésével. Egy tál, forró ráment ettek mindketten és miután jól megtömték a gyomrukat nem mondtak nemet egy kis szakénak. Kento jobban bírta az alkoholt, de a barátja arca néhány korty után kipirult. Teljes testsúlyával az asztalnak dőlve emelte rá a szemeit.

– Nem hiszed el mi történt, de találkoztam valakivel! – buktak ki a vörösre piruló ajkak mögül a szavak. Kento meglepetten nyelte le az italát. – Tudom-tudom ne nézz már így! De ő másnak tűnik! – Humorosan elnevette magát, de tovább hallgatta a barátja szavait. – Ne nevess már, igazat mondok Kento! Már a harmadik randinkat tervezzük! Olyan figyelmes, és érdeklődő! Mind tudjuk, hogy azért az ilyen férfiakból elég kevés van – sóhajtotta fáradtan. – Azt hiszem kedvelem őt.

– Valóban?

– Valóban, Kento. Így itt érzem – mutatott a mellkasára, valahova odabökte a mutató ujját, ahol a szíve doboghatott. – Tudom, hogy őrültség meg minden, és esküszöm sose ismerném be ezt senkinek, de te más vagy, neked elmerem mondani. Azt hiszem ő-ő lesz nekem az igazi.

– Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? – surrantak ki a szavak a száján. Yu elmosolyodott, majd lehúzta a poharában maradt italt.

– Emlékszel mit mondott mindig anyukád? Vörös fonalról, ami összeköti azokat, akik egymásnak lettek teremtve? Azt hiszem az én fonalam felé mutat – kuncogott bele a poharába. – Tudom mire gondolsz Kento, de valamiért érzem.

Sokáig figyelte Haibara Yu mosolygos arcát, azt az édes kis gödröcskét az arcának bal sarkában. A nevető vonalakat az ajkai szegletében, a kissé hegyes orrát és azokat a hatalmas, elnyíló szemeket, amelyek túl őszinték voltak ehhez a világhoz. Az anyja ezt kedvelte benne leginkább, hogy mindig olyan őszinte volt az érzelmeivel, hogy mert nevetni és mert sírni. Mindig azt mondta, hogy jót tesz neki, hiszen Kento születésétől kezdve visszahúzódóbb volt, magának való. Kento csak később vette észre, hogy az anyjának igaza volt. Kellettek az ilyen emberek az életébe. Valamiért elhitte Yu szavait, hitt abban, hogy akárki is volt ez a férfi, valóban fontos lehetett a barátjának. Egyszer az anyja is mesélt erről a félreismerhetetlen érzésről, ami akkor zengette meg a szívét, amikor először találkozott azzal a férfival, akit egész életében szeretett. Nem az apja volt az. Az előtt élt ez a férfi, aki aztán egy tragikus balesetben életét vesztette. Amikor az anyja elmesélte a történetet akaratlanul szomorodott el, bűntudatot érzett. Hát akkor ő nem szerelemből született? De az anyja megnyugtatta, biztosította a fiút arról, hogy az apját is szerette, csak egy kicsit másképp. Szerette a férfit, de mind tudták, hogy nem ő volt az igaz szerelme.

Vajon Yu most valóban az igaz szerelmére bukkant? Hirtelen késztetést érzett arra, hogy meglássa azt a vörös kis fonalat a barátja hüvelykujján, követni akarta és megbizonyosodni róla, hogy tényleg ahhoz a férfihez vezette-e. Aztán elgondolkozott, vajon a saját fonala kihez fűzi őt. Nőhöz? Férfihoz? Ki lesz az, akit Yu ennyire magabiztosan az igazinak nevezett?

– Legyen úgy – súgta végül. Koccintottak és lenyelve az erős italt elmélázva figyelték a sürgő éttermet.

Mikor aznap este visszatért a lakásába, a fikuszt a nappalijába helyezte, az egyik szekrényére. Szépen megöntözte és megfogadta, hogy holnap vesz egy új cserepet és földet és átülteti a növényt, de mára már nem maradt semmi energiája. Lefürödve, tisztán, a lepedői közé bújva újból a mellkasára szorította az ujjait.

– Hadd álmodjak róla! – súgta bele a néma éjszakába. – Hadd lássam azt, akit nekem teremtettek!

Kento aznap ismeretlen égkék szemekről álmodott. Az egyik szürke volt a másik az égboltnál is kékebb. 

harmadik fejezet!

rövidebbre sikerült, mint az előző kettő, de remélem azért így is elnyeri majd a tetszéseteket! köszönöm az eddigi támogatást, nagyon sokat jelent ❤

puszi Kyra!