A nevem Joyce Hopper.

Már jó néhány éve New Yorkban élek. Azonban nem itt születtem, hanem Sokoviaban. Pár évig ott éltünk a szüleimmel. Nem sok mindenre emlékszem az ott töltött hét évemből, de néhány dolog azért eléggé megmaradt. Sokovia egyik szegényebb negyedében éltünk egy tömbházban. Voltak barátaim, főképp az ott élő gyermekek. Az egy emelettel feljebb élő idős hölgy minden hét valamelyik nap sütött nekünk, a gyerekeknek valamilyen finom süteményt, amit hol az ő lakásában, hol pedig az udvaron ettünk meg. Közben pedig mindig mesélt nekünk. Vagy a régi időkről, magáról, a családjáról, vagy épp valami kedves mesét mondott. Imádtuk hallgatni őt. Nagyon kedves és szeretetreméltó asszony volt. A nevére már nem emlékszem. Sajnos miután elköltöztünk, megszakadtak a kapcsolataink, így nem tudom, most mi lehet vele.

Hirtelenjében költöztünk. A szüleim állást kaptak New Yorkban. Nagyon sokáig szomorú voltam, amiért nem láthattam többet a barátaimat, és amiért nem ehettem azokat a finomabbnál-finomabb sütiket, és nem hallgathattam az idős hölgy történeteit. A szüleim pedig titkolóztak. Akárhányszor rákérdeztem, mégis milyen állást kaptak itt, mindig az volt a válaszuk, hogy még fiatal vagyok ahhoz, hogy elmondják.

Tizenhat éves voltam, amikor autóbalesetben meghaltak és árvaházba kerültem. Nem akartam ott lenni, sokszor elszöktem, ami számomra sose végződött jól. Fiatal voltam, szinte még gyerek. A szüleimet akartam, velük szerettem volna lenni. De már nem lehettem. Időm se volt feldolgozni a halálukat, szinte azonnal az árvaházba kerültem. Nehéz volt. Új környezet, rengeteg gyerek, nevelők. Nem kerestem a társaságot. Sokan próbáltak felém nyitni, de én inkább egyedül maradtam. Olvastam, tanultam, edzésekre jártam. Bármit, csak ne kelljen senkivel se a kelleténél többet beszélnem. Miután elvégeztem az iskolát, azonnal munkát kerestem. És amint lett annyi bevételem, el is költöztem.

Egy panelházban találtam magamnak lakást. Nem volt túl nagy, nekem tökéletesen megfelelt. Konyha, fürdő, egy kis kamra és a nappali, ami egyben hálószobaként és étkezőként is funkcionált. Igyekeztem minél otthonosabbá tenni a lakást, de abból a kis fizetésemből, amit az étteremben kaptam, nem mindig tudtam jól meglenni. Pár utcával feljebb, a város felé helyezkedik el a munkahelyem. Pincérnő vagyok. Szeretem csinálni, aranyosak az odatévedők, de a főnököm miatt agyalok már egy jó ideje, hogy le kéne lépnem. Vérbeli seggfej. El van szállva magától, ugyanis övé a harmadik legjobb külvárosi étterem. Ettől függetlenül kis fizetéssel szúrja ki a szemünket, melyért többet kell dolgoznunk a kelleténél. Emellett csalja a feleségét, ami azért is dühít fel minket, mert sokszor az étteremben szedi fel a lányokat. A felesége nem ezt érdemli, ugyanis egy nagyon is csinos, értelmes és aranyos nőről van szó. Nem is értjük a csajokkal, miért van még egyáltalán vele.

Lassan három éve dolgozom itt - igen, ennyire nem találok jobb állást - és a főnököt meg néhány tapló, rámenős vendéget leszámítva, élvezem. Nem csak pincérnők, hanem biztonsági őrök is vagyunk egyben. Nem egyszer fordult már elő, hogy ki kellett valakit dobnunk az étteremből, mert zaklatta az egyikünket. Nem véletlenül járunk el edzeni a lányokkal. Van, aki többet, van, aki kevesebbet. De hát meg kell védenünk magunkat valahogy. Pláne, ha az egyetlen fiú felszolgálónk éppen szabadságon van. Az esetek többségében nyugodt napjaink vannak. De ez a mai, kifejezetten érdekesre sikerült.

Délután kettő körül bejött az étterembe egy férfi. Drága színes lencséjű napszemüveg és még drágább öltöny van rajta. Barna haj és körszakáll. Mivel én épp a pultban vagyok, egy pillantásnál többet nem is fecsérlek rá. Az egyik munkatársnőm megy oda hozzá, hogy egy asztalhoz vezesse, majd pedig egy étlapot ad neki.

-Azt kérte, hogy te menj oda hozzá felvenni a rendelést - lép mellém Lucy.

-Miért? - teszem le a rongyot a kezemből, amivel eddig a pultot takarítottam. Vetek egy gyors pillantást az iroda felé. A főnökünk az ajtóban áll és le se veszi a tekintetét az újonnan érkezett vendégről.

-Azt nem említette – von vállat a lány. - De ha balhézni akar, csak jelezz. - Bólintok majd elindulok az asztal felé.

-Sikerült választania? - kérdezem kedvesen kezemben egy jegyzetfüzettel és tollal.

-Joycehoz van szerencsém? - veszi le a méreg drága napszemüvegét.

-Attól függ, ki kérdezi - nézek most már a szemébe.

-Nem ismer fel, kedvesem?

-Dehogynem - bólintok egy aprót. Most komolyan, ki ne ismerné fel ezt a faszit? - Csak szerettem volna hallani - elneveti magát. - Ahogy az is érdekelne, hogy honnan tudja a nevem.

-Tony Stark vagyok - mutatkozik be. - És állást szeretnék neked ajánlani - most én nevetem el magam.

-Már meg ne haragudjon Mr. Stark, de itt is eleget takarítok.

-Tegezz nyugodtan - mosolyodik el. - És nem takarítónőt keresek - veszi komolyabbra.

-Akkor? - vonom fel kérdőn a szemöldököm.

-Azt csak akkor tudod meg, ha elvállalod - néz végig rajtam.

-Nem tűnik valami biztonságosnak úgy elvállalni egy munkát, hogy nem tudok róla semmit - fintorodom el.

-De biztosíthatom, hogy ennél a helynél csak jobb lehet - ebben igaza van. Bárhol jobb lenne, mint itt. Régóta keresek valami jobb állást, most pedig hülye lennék nem elfogadni. Végül is a toronyban csak nem ilyen a helyzet és a főnökség, mint itt. Vetek egy pillantást a főnökömre, akinek majd kiesik a szeme a helyéről, úgy figyel bennünket. Mivel nem válaszolok Starknak, így ismét magához veszi a szót. - Holnap érted küldök valakit - tekintetünk újra találkozik. - Megnézed a helyet, eltöltesz ott mondjuk egy hetet - von vállat. - Ha nem tetszik, elintézem, hogy vissza tudj ide jönni - mosolyra kanyarodik a szája, majd megkérdi: Benne vagy?

-Kicsit még mindig furcsállom, hogy személyesen jött el ide ezért. De oké - bólintok.

-Nem fogod megbánni - azzal fel is áll az asztaltól és betolja maga után a széket. - A részletekről pedig majd később beszélünk, most sietek.

-Rendben.

-Holnap reggel érted küldöm Bartont - azzal visszahelyezi a napszemüvegét. Clint Barton, azaz Sólyomszem. Nem mutatom meglepettségemet, hogy ismét egy Boszúállóval kell majd egy levegőt szívnom.- Viszlát holnap Ms. Hopper.

-Viszlát!

Azzal távozik. Egy perc erejéig még ott állok az asztal mellett. Tony Stark. A Stark vállalat tulajdonosa, aki egyben Vasember is, elhívott a Bosszúállók tornyába Kíváncsi leszek, milyen munkát szeretne nekem adni. Igaz, ha takarítónő leszek, még azt is elvállalnám, csak ne itt legyek. Bár van egy olyan érzésem, hogy itt másról lesz szó. De azt még mindig nem értem, hogy mi a fenéért én! Nincs bennem semmi különleges, csak egy átlagos felszolgáló vagyok. Ráadásul pár hete volt az az incidensük Sokoviában. Lehet pont emiatt keresett fel, mert sokoviai vagyok?

-Helyes férfi - összerezzenek Lucy hangjára, majd megfordulok. - Legalább elhívott randizni? - pimaszkodik, mint mindig. Elnevetem magam.

-A kicsivel fiatalabbakra bukom, mint Stark - ha ezt most hallotta volna!

-Annyira azért nem öreg - mosolyodik el.

-Hopper! - azzal már mellettünk is terem a főnökünk. - Mi volt ez? Miért nem rendelt semmit, Mr. Stark? Mit rontottál el? - és megint a vádaskodás, gyanúsítás. De örülök, hogy elmegyek innen. Bár sajnálom, hogy a lányokat itt kell hagynom ezzel a faszkalappal.

-Munkát ajánlott - egyszerre kerekedik el Lucy és a főnökünk Arthur szeme, az utóbbinak még a szája is tátva marad. - Amit természetesen elfogadtam - azzal elindulok a pult mögé, közben kioldom a kötényem csomóját. Fekete kiegészítőmet beakasztom a pult alá, ahol tárolni szoktuk őket, majd kiveszem a táskámat.

-Munkát? - horkan fel a főnök. - Ugyan már, Hopper! - itt már elneveti magát. Látja, ahogy a vállamra kapom a táskám és elindulok az ajtó felé. - Ha most elmész, nem foglak visszafogadni, bárhogy is könyörögsz majd!- megállok vele szembe, szemei villámokat szórnak.

-Ne törd az agyad ilyeneken, megterhelő lehet! - megölelem Lucyt, aki próbálja vissza fojtani a feltörni akaró nevetését. - Majd hívlak - súgom a fülébe. Azzal elindulok az ajtó felé.

-Hopper! - emeli fel a hangját Arthur, de én már ott se vagyok.