- Hova is megyünk pontosan, kincsem? - kérdezi rettegve Tony. Ma azzal indítottam nála, hogy nem dolgozhat, hanem jön és kikapcsolódik picit. Természetesen nem fogadtam el nemleges választ. Brucet is hívtam volna, de Natasha már lestoppolta a délelőttre a tudóst. Tony teljes mértékben retteg szerintem. Ami amúgy nagyon vicces. Nem közöltem vele, hova megyünk. Mindössze annyit mondtam neki, hogy öltözzön fel és legyen a liftnél a megadott időpontban. Már egy buszon ülünk, de egészen idáig folyton azt kérdezgette, hova megyünk, mit fogunk csinálni, meg akarom-e ölni. Jókat szórakozok rajta.

- Ne aggódj már! - nevetek fel halkan. - Azért hoztalak el kicsit a toronyból a felhalmozott papír váratokból, hogy ne forogjon annyit az agyad. Úgyhogy ne agyalj, lazíts picit - kinézek az ablakon, azonban Tony közelebb hajol hozzám. Halkan beszél, szinte én is alig hallom.

- Ez aranyos tőled! - mosolyodik el. - De ha elfelejtetted volna, egy démont üldözünk, és...

- Nem felejtettem el - vágok a szavába mosolyogva. - De pihenned is kell néha. Mást se látni, csak hogy folyamatosan a papírokat, könyveket és az internetet bújjátok. Hol csak ketten, hol segítő kezekkel. Ne terheld túl magad - hangom aggodalmat tükröz. - Pár óráról van csak szó!

- Joyce - sóhajt fel.

- Tony, elhiszem, hogy aggódtok. Én is - vallom be. - De tudod jól, hogy igazam van abban, amit csináltok. Nem egészséges. Kimerítitek magatokat és ha hirtelen kell mennünk, akkor nem lesztek ott teljesen a harcban. Nem azt mondom, hogy nap közben, ne keresgéljetek - ráncolom fel féltőn a szemöldököm. - Csak azt, hogy este aludjatok is! - Tony idegesen megnyalja alsó ajkát. Azonban a szemén látom, hogy tudja, hogy igazat beszélek. - Minden rendben fog menni! Visszaküldjük a börtönvilágba, mindenki épségben megússza, aztán pedig csapunk egy nagy bulit - vigyorodom el.

- Rendben - neveti el magát Stark. Pár percre csönd borul kettőnk közé. A milliárdos az ablakon kibámulva szemléli a várost. Bevallom, nem gondoltam volna, hogy ezzel le is rendeztük az ügyet. Veszekedésre számítottam. Bár magában biztos nem engedi el a dolgot, és amíg bírja, dolgozni fog azon, hogy Merlin előtt meglegyen a szentély. De igyekszem figyelni majd rájuk. - Ugye tudod, hogy a hangárban nem egy autó áll? - fordul felém. Elnevetem magam. - Jöhettünk volna az egyikkel.

- Tudom - rázom meg a fejem mosolyogva. - De úgy voltam vele, hogy addig is pihensz, míg buszozunk. Mikor ültél te utoljára tömegközlekedési eszközön?

- Soha - horkan fel. - Legalábbis nem emlékszem.

- Na látod, erre fogsz - kinézek és konstatálom, hogy a következő megállónál le kell szállnunk. Ezt közlöm is a mellett ülő férfival, így felálunk és az ajtóhoz sétálunk. Valaki már megnyomta a gombot, így azt nem nekünk kell. Leszállva sétálunk két utcát, majd beinvitálom Tonyt egy kávézóba. Helyet foglalunk majd pedig miután választottunk italt, rendelünk.

- Jó eldugott helyen van - jegyzi meg Tony, majd szemügyre veszi a helyet. Kis kávézóról van szó, de nagyon otthonos, az itt dolgozók pedig mind kedvesek.

- Sokat jártam ide régebben - vallom be, majd halvány mosollyal körbe nézek én is. Szinte semmit sem változott. Tony hallgat, kíváncsian várja a folytatást. - A szüleimmel. Persze akkor én csak forrócsokit ittam - nevetek fel halkan. - Miután elvesztettem őket, is visszajártam - találkozik a tekintetünk. - Utána már csak az évfordulójukon jöttem. A kedvenc helyünk volt.

- Sajnálom - mondja halkan. Szomorúan elmosolyodom.

- Nem kell. Mindenkivel történnek rossz dolgok.

- Na és hogy érzed magad nálunk? - tereli a témát Tony, amiért nagyon hálás vagyok. A szeme csillog, vagyis nagyon reméli, hogy jót mondok majd, tényleg érdekli, hogy vagyok. Végül is fenekestől felfordult az életem, miután meglátogatott az étteremben.

- Jól - válaszolom, mire úgy néz rám, hogy nem válaszolhatok neki erre a komoly kérdésre egy szóban. Halkan felnevetek. - Tényleg! Az elején nem voltam biztos a dolgomban, nagyon sokat agyaltam azon, hogy el kellene mennem. Viszont az étterembe és a lakásomba nem akartam visszamenni. Nem éreztem jól magam addig, amíg fel nem fogtam, mit adtál, adtatok nekem - mosolyodom el a mondat végén.

- Na és mit adtunk? - kérdezi boldogan.

- Egy új lehetőséget - sütöm le egy pillanatra a tekintetem. - Nagyon rég változtatni akartam már az életemen, de sose volt hozzá elég pénzem, hogy elköltözzek. De te megadtad a lehetőséget.

- Ez most lehet gonosz lesz, de én örülök, hogy nem jött össze a költözés - felkacagok.

-Így könnyebb volt megtalálnotok? - összemosolygunk.

- Nem, egyáltalán nem - a pincér leteszi elénk a rendelt kávénkat, amit megköszönünk. - Így is elég nehéz volt. Bár szinte egyikünk sem tudta, hogy miért is kell megkeresnünk téged.

- Fury nem mondta el? - döbbenek le.

- Nem - rázza meg a fejét Tony, majd belekortyol az italába. - Csak miután már a toronyban voltál.

- Mondjuk én nem értem, hogy ennyi év elteltével, miért pont most kerestetett fel - vonom össze a szemöldököm. - És hogy miért is kellett ezt megtennie. Hiszen annak ellenére, hogy tudtam a fagyásokról, az erőmről nem csináltam semmit, amivel magamra vontam volna a figyelmet.

- Lehet a bűntudat vezérelte - kavarja meg a kávéját Tony, én pedig megkóstolom az enyémet. Isteni finom. - Hiszen a szüleid neki is dolgoztak. Lehet csak gondodat akarta viselni, jó helyen szeretett volna tudni.

- Végül is nagyon biztonságos, hogy egy démonnal állunk szemben - nevetek fel. Tony szomorúan elmosolyodik, majd gondolkodóba esik. Piszkálja a kanalat, ami néha odacsörren a pohár széléhez. Nyomja valami a lelkét, és ez a valami most nem a Merlin körül forgó problémánk. - Mi a baj? - kérdezem meg egy kis hallgatás után.

- Azt mondtad, hogyha megvizsgáltunk és megtanultad irányítani a képességeidet, akkor majd elválik, hogy maradsz-e vagy sem - tekintete szomorúságot tükröz. Megfeszül az állkapcsom. Az érdekli, hogy maradok-e vagy elmegyek. Még ő mondta azt nekem, hogy bármikor kiszállhatok. Igazából erre már egy jó ideje nem is gondoltam. Eszembe se jutott elmenni. Nagyon megszerettem a csapatot, mindenkivel nagyon jól kijövök. Nehéz lenne otthagynom őket. Mélyen belül tudtam, hogy ez lesz, de az elején elhitettem magammal, hogy nem. Vannak barátaim, ugyan kevés, de vannak. Azonban a csapat más. Befogadtak, nyitottak felém. Nem hagytak magamra! Pedig a Pokol konyhás ügyemben megtehették volna, hogy lemondanak rólam. És amikor onnan hazaértem, mindenki arcán láttam, hogy aggódtak, és azt, hogy megnyugodtak, mikor megláttak. Talán azért is tartanak így össze, jönnek ki ilyen jól, mert nagyon különbözőek vagyunk. Különlegesek vagyunk és valahol - igazából nagyon is sok helyen - ezt nem tűrnék el. Kirekesztenének bennünket. Sőt, lehet még rosszabb. Találkozik a tekintetünk.

- Ha most tényleg arra vagy kíváncsi, hogy...

- Még mindig áll az az ajánlatom, hogy akkor mész el, amikor szeretnél - vág a szavamba. Hangja szomorú. - Ha nem szeretnél ebben a Merlines dologban benne lenni, elmehetsz. Nem vagy hozzánk kötve, nem kényszerítünk semmire. Lehet azt a partit is elhamarkodtam - horkan fel. Haragszik magára. - Nem akarom, hogy amiatt azt érezd, hogy maradnod kell.

- Tony én maradni szeretnék - döbbenet ül ki az arcára. Halványan rámosolygok.

- Tényleg? - kérdezi hitetlenül.

- Igen - nevetek fel halkan. - Megszerettem a bolond fejeteket - együtt nevetünk. Látni rajta, hogy megkönnyebbült és hogy örül a döntésemnek. Azonban próbálja leplezni, mennyire is boldog. Visszafogja a mosolyát. Viszont nekem nagyon jól esik a reakciója, és hogy ennyire figyelmes. Miután befejezzük a kávénkat, fizetünk és elindulunk ki. Az ajtóban azonban megszédülök, így meg kell kapaszkodnom a kilincsbe. Lehajtom a fejem és próbálok az egyik lépcsőfok közepére fókuszálni. Forog a világ.

- Joyce, jól vagy? - kap a karom után Stark. Aggódva fürkészi az arcomat. Egy pillanatra elhomályosul a látásom. Megrázom a fejem és összeszorítom a szemhéjaim. Remegés fut végig a testemen. - Szólok Pietronak, ő gyorsabban ideér, mint a Quinjet! - mondja idegesen hadarva, majd szabad kezével a zsebébe nyúl, hogy elővegye a telefonját.

- Nem kell - emelem fel a fejem. Tony megáll a mozdulat közben és rám néz. - Már jól vagyok - egyik szemöldöke felszalad és végigmér. Felsóhajtok. Nem hisz nekem. - Tényleg! Csak megszédültem - elengedem az ajtó kilincset és lelépek a lépcsőfokról a járdára. Tony elenged, de azért még előre nyújtva tartja a kezét, ha hirtelen felém kellene kapnia. - Jól vagyok! - mondom kimérten. Tony habozik, de bólint és visszacsúsztatja a mobilját a farmerja zsebébe.

- Gyakran fordul elő az ilyen? - kérdezi. Nem tudom eldönteni, hogy most dühös vagy aggódik. Tényleg csak egy perc volt az egész. Az előbb nem hazudtam Tonynak, már jól vagyok. Bár tény, hogy ilyen még nem fordult elő velem. Igyekszem nem túl reagálni, hiszen bárkivel előfordulhat, hogy megszédül egy kicsit. Például, ha hirtelen feláll. Bár nálam nem ekkor történt. Mondjuk a remegés és a homályos látás már nem nyugtató. Tony viszont nem tudja, hogy más is történt a szédülésemen kívül.

- Igen - hazudom. Nem akarom, hogy feleslegesen aggódjon. Van elég baja így is. Közben elindulunk a közeli park felé, mivel azt terveztem, hogy kávézás után kiülünk kicsit beszélgetni, és talán megeszünk egy hot- dogot is. Ha ismét előfordul, akkor viszont már beszámolok neki róla részletesen. - A kimerültség lehet az oka - Tony gyanakvón felém pillant. - Jól vagyok! - nyomatékosítok sóhajtva.

- Rendben - bólint. A parkba érve veszünk magunknak egy-egy forró kutyát, ugyanis Tony is megéhezett. Majd keresünk egy padot, ahol egymással szemben foglalunk helyet. Időközben elhagytuk a témát és teljesen másról beszélgetünk. A hangulat is jobb már közöttünk. Végre van időnk kicsit jobban megismerkedni. Tony is mesél magáról, a múltjáról. Megtudom azt is, hogy Pepperrel egyre jobb a kapcsolatuk, jól elvannak. Azonban ritkán találkoznak mostanában ugyanis Pepper vezeti most a Stark céget. Így ő is, ahogy Tony is, eléggé elfoglalt mostanában. Viszont a partin, ami a hétvégén esedékes, esélyem lesz megismerkedni vele. Stark érdeklődve tesz fel kérdéseket velem és a múltammal kapcsolatban és nagyon figyelmesen hallgat. Jól érzi magát, ez leolvasható az arcáról. Sokat nevetünk.

X

Ütés éri az arcomat, azonban a következőt kivédem. Kontrázok. Harmadik alkalommal sikerül eltalálnom a bordáit, melynek hatására felszisszen. Nem tetszése jeléül bemozdul, azonban ez csak egy csel, így másik kezét lendítve felkaron üt. Majd megpördülve tengelye körül arcon rúg. Hassal a matracra csapódom. Bal arcom ég és fáj, le merem fogadni, hogy már piros is. Amikor földet érek, az összes levegő kiszorul a tüdőmből, így hátamra fordulok és szaporán kezdem venni a levegőt. Natasha mosolyogva fölém hajol. Véres fogsorommal fájdalmasan rá vigyorgok.

- Ilyenekre számíts élesben is - nyújtja felém a kezét, majd felsegít. - Ha sikerül bevinned egy jól irányzott erős ütést, akkor felhúzhatod vele az ellenfeledet - most itt arra gondol, mikor sikerült jól bordán ütnöm. - Felmehet az emberben a pumpa és még elszántabban és őrültebben neked eshet.

- De te visszafogtad magad - törlöm le a számról a vért a pulcsim ujjával. Ennek a pulóveremnek már úgyis mindegy. Még anno, mikor a szórakozóhelyen dolgoztam, leöntöttek borral, majd vér is került rá. Természetesen nem bírtam kiszedni belőle, így úgy voltam, hogy a Natashával való közelharchoz tökéletes lesz.

- Vissza - neveti el magát.

- Meg tudom érteni Samet - ráncolom fel az orrom fájdalmamban, ugyanis megmozgatom a karomat. - Nem könnyű veled - piszkálódom.

- Szeretnéd, hogy ne fogjam vissza magam? - pillant rám szúrósan Romanoff.

- Felejtsd el, amiket az előbb mondtam - mosolyodom el ártatlanul, majd mivel Nat felveszi a kezdő pozíciót, így én is így cselekszem. Támadásba lendül. Ütéseket ütések követnek. Hol sikerül kivédenünk a másik csapását, hol nem. Bár én többet kapok, mint amennyit adni tudok. Natasha az elején figyelmeztetett - még az első közös edzésünk előtt -, hogy ez természetes. Hiszen eddig magamat tanítottam, a biztonságom érdekében. Azzal a kis tudásommal tökéletesen meg is voltam. Az elég volt a szórakozóhelyekre és az étterembe. De ez most másabb, nehezebb és összetettebb. Élvezem, hogy ismét kihívás elé vagyok állítva, hogy esélyt kapok tanulni és fejlődni. Nat szerint jobban haladok, mint ahogy azt képzelte. Kapok egy gyomrost, mire ő egy állast. Kinyílik a terem ajtaja, amin Tony lép be. Ami azért is különös, mivel ő nem nagyon jár le edzeni. Inkább a páncéljaival foglalkozik. Javítja vagy épp fejleszti őket. Stevevel áll meg váltani pár szót.

Lendületet veszek, majd oldalba rúgom Natashát. Megtántorodik, majd meglepődve néz rám. Mosolyogva vállat vonok, majd kivédem következő ütéseit. Amikor tudok, visszavágok. Mikor ismét messzebb kerülünk egymástól, újra rúgni készülök. Azonban most elkapja a lábamat. Megemel, majd csavar rajtam egyet. Megpördülök a levegőben, majd hátra érkezem. Azonban nem hagyom ennyiben a dolgot. Eszembe jut egy jó kis ötlet! Tenyereimet a fejem mellé helyezem, majd térdemet felhúzva lendületet veszek és talpra lököm magam. Nat hangtalanul elneveti magát, és készül ismét lesújtani. Azonban én a kulacs felé fordítom az egyik kezemet. Abból kihúzva a vizet megpörgetem magam körül, majd előre csapok vele, mintha valami ostor lenne. Azonban nem történik semmi. Natashának pedig sikerül bemosnia egyet, amitől földet fogok. Azonban gyorsan felállok, de Nat nem támad. Ijedten néz rám, pont ahogy én a kezeimre. Majd ezzel a tekintettel megtalálom Tonyét, aki sápadtan figyel. Látott mindent, tudja, mi történt.

Odasiet hozzám, csuklón ragad és maga után húzva kivisz a teremből. A folyosón Tony majdnem elgázolja Thort és Pietrot. A Maximoff fiú zavartan rám pillant, és amint meglátja könnyes tekintetem, ledermed. Thor és Steve is utánunk kiabál, azonban Tony nem válaszol. Senki sem kérdezi meg, mégis hova megyünk. Mindannyian tudják.

*Pietro szemszöge*

- Mi történt? - fordulok a terem ajtajában állók felé. Joycenak könnyes és rémült volt a szeme. Tonyt pedig idegesnek hatott. Egyikük sem válaszolt Steve kérdésére, miszerint, mit akar most csinálni a milliárdos. Joyce tekintete azonban megijesztett. Baj van.

- Nem tudta használni az erejét - válaszolja Nat, miközben idegesen dörzsöli a felkarját. Steve az ajtófélfának támaszkodik, míg Thor a folyosó irányába pillant. Megfeszül az állkapcsom a válasz hallatán.

- De kiderítik, mi történt - szólal fel Steve. - Banner érti a dolgát - tekintete találkozik Natasháéval. A nő szeme semmi pozitivitást nem sugall. Thor kérdezősködni kezd, ugyanis ő még kicsit le van maradva e téren. Ha Joyce nem tudta használni a képességét, akkor nagy baj van. Nem régiben mondták neki, hogy a szervezetében lévő sejtek, melyek az anyja képességeit hordozzák, kezdenek eltűnni. És egyértelmű, hogy a víz manipulálásával van baj. A teleportálás múltkor nagyon jól ment neki, és azzal kapcsolatban nem fedeztek fel semmiféle rendellenességet. Stevevel találkozik a tekintetünk. Ott kellene lennem vele! Natasha igyekszik Thor minden kérdésére a legjobb tudása szerint válaszolni. Azonban Thor következő kérdése kiránt a gondolataimból:

- Nem fog belehalni? - mindannyian lefagyunk és meredten bámuljuk az istent. Izmaim megfeszülnek. Nem! Erős lány, nem halhat bele abba, hogy elveszíti a képességét! Arcunkat látva Thor hozzáteszi: Hallottunk már olyanról Asgardban, hogy ha egy mágiával bíró személy elveszíti a képességét, abba bele is halhat. Persze vannak tünetei, így tudja, hogy baj van és próbálja megoldani - próbál nyugtatni minket. - De ha nem sikerül neki, akkor... - nem kell befejeznie a mondatot, mindannyian tudjuk, mire céloz. Steve felém fordul, de már nem talál maga mellett.

*Joyce szemszöge*

- Banner - szólítja a tudóst, miután berúgja a labor kétszárnyú ajtaját. - Banner! - ordítja el magát.

- Itt vagyok, ne ordibálj már - lép ki az egyik konzol mögül Bruce. Arcunkat látva azonnal megáll. - Mi történt?

- Nem tudta használni az erejét! - sziszegi Tony dühösen. Még mindig fogj a csuklómat. De nem zavar. Úgy érzem, ha elenged összeesem. - Nem lehet, hogy... - elakad a szava, félve rám pillant, azonban én a padlót bámulom. - Hogy elkéstünk? - fejezi be kérdését. Elindul az egyik asztal felé, odaérve pedig segít ráülni a székre. Végül lassan elengedi a kezem. Bruce zavartan megvakarja a tarkóját, gondolkodik. Tony ez idő alatt előkap egy laptopot és bekapcsolja.

- Joyce - lép elém Bruce. Ráemelem könnyes tekintetem. - Tudom, hogy nem szereted, de vért kellene vennünk tőled, hogy lássuk, mi a helyzet - beleegyezésem jeléül csak bólintok. Bruce gyorsan rám mosolyog, majd idehozza a szükséges eszközöket. Tony a billentyűzetet püföli, miközben Banner enyhén elszorítja a felkarom, hogy kiduzzadjon az erem. Ekkor ismét kicsapódik a labor ajtaja. Nem reagálok, csak figyelem, ahogy az idősebb férfi készül belém döfni egy tűt. Tony felpillant, azonban nem szól semmit. Előbb a kezet érzem a hátamon, majd lágy hangja simogatja meg a lelkem.

- Mi történt? - hangja halk, viszont érzem, hogy ideges. Mellém lép, de kezét nem veszi le a hátamról. Megrázom a fejem, majd legördül egy könnycsepp az arcomon. Bruce a kezébe veszi a tűt, majd felnéz a fehérhajú férfira.

- Megtennéd, hogy megfogod a kezét - még ha Pietro meg is lepődik Banner kérését hallva, nem adja jelét. Ahogy én sem. Biztos arra számított, hogy elküldik. - Nem szereti a vérvételt, feszült, ami nem épp a legjobb ilyenkor - nevet fel keserűen. Maximoff elengedi a hátamat, azonban még érzem az érintését. Bal oldalamra sétál, ahol nem lesz útban Brucenak. Lepillant az ölemben fekvő kezemre, majd óvatosan a tenyerembe csúsztatja az övét. Lassan mozog, figyeli a reakciómat. De hagyom neki, nem ellenkezem. Jól esik az érintése, hogy itt van most mellettem. Ujjaink összekulcsolódnak. - Utána előfordul, hogy rosszul van - teszi még hozzá. Pietro az arcomat fürkészi, hátha reagálok bármire is. De néma maradok. Tudom, hogyha megpróbálnék megszólalni, elsírnám magam. A torkomat iszonyatosan marja a feltörni készülő sírás. Nem akarom elveszíteni az erőmet! - Amint levettem a vért - szemével jelez, hogy szúrni fog. Lehunyom az enyéim. Pietro hüvelykujját mozgatva elkezdi simogatni a kezem. - Oda kell vinnem Tonynak, hogy azonnal meg tudjuk vizsgálni - már folyik is a vérem. - Így jó lenne, ha itt maradnál vele, nehogy leessen a székről rosszullétében - a két férfi tekintete egy pillanatra összeakad. Pietro bólint. Hosszú perceknek érzem azt a pár másodpercet, míg bennem van a tű. Pietro gyengéden megszorítja a kezemet, mire végre ráemelem a tekintetem. Szomorú és halvány mosolyra kanyarodik az ajka, arcomat látva. Biztosra veszem, hogy Natasha utolsó ütésének már látszik a nyoma. Emellé még jön a könnyes szemem, sápadt és fájdalmat tükröző arcom. Bruce a következő pillanatban óvatosan befejezi a műveletet és Tonyhoz siet. Azonnal vizsgálni kezdik.

Pietro már teljesen elém lép, kezemet nem engedi el. Ismét lefolyik egy könnycsepp az arcomon és akadozva sóhajtok egyet. Ujjai kicsúsznak az enyéim szorításából. Közelebb lép, magához húz és jó szorosan átölel. Arcomat a hasába mélyeszem és szorosan átölelem a derekát. Mivel én ülök, ő pedig áll, csak így tud megölelni. De nekem ez is tökéletesen elég. Borzasztóan jó érzés, hogy ölel, hogy óv. Hiszen senki sem kérte meg, hogy jöjjön ide. Magától jött, mert aggódott.

- Joyce - szólít meg finoman Tony. Elengedem Pietrot, ő pedig félre lép előlem, hogy láthassuk egymást a két tudóssal. A férfi keze ismét a hátamra kerül. - Van jó, és rossz hírünk is - próbálja minél finomabban közölni velem.

- Hallgatlak - szólalok meg most először, hogy kijöttünk a teremből. Hangom remeg és rekedtes.

- A jó hír az, hogy még képes vagy használni az erődet - kezd bele Bruce.

- Akkor az imént, miért nem sikerült? - könnybe lábadnak a szemeim.

- Ez összeköthető a rossz hírrel - süti le egy pillanatra szemeit Banner. A két férfi összenéz.

- Gyengültél - veszi át a szót Tony. - Ismét tűnt el a szervezetedből mutáns gén - megfeszül az állkapcsom. - Ami egyelőre még annyit jelent, hogy tudod használni a képességedet. De ő dönti el, hogy mikor. Nagy valószínűséggel, mikor erősebb, akkor elő tudod hívni.

- És ha gyengül? - vetem oda a kérdést.

- Akkor nem fogod tudni használni - pillant rám Banner. - És veszélyes, ha pont akkor nem fogod tudni használni, mikor szükséged lenne rá.

- Értem - bólintok, majd leszállok a székről. Pietro keze már a derekamon van. Óvatos, figyel, nehogy rosszul legyek. Kicsit émelygek a vérvétel miatt, de ez megszokott nálam. Elindulok ki a laborból. Pihenni szeretnék.

- Nem lehet, hogy ami ma történt, annak köze lehet... - ráncolja gondolkodva a homlokát Stark. Megfeszülnek az izmaim, ugyanis kérdésével sikerül feldühítenie. Megállok és visszafordulok feléjük.

- Nem - vágok a szavába már ijesztő nyugodtsággal. - De ha ez megnyugtat, akkor, ha lesz még egy ilyen eset, szólok - Tony arca megfeszül, de bólint. Leesett neki, hogy nincs most hangulatom ezzel foglalkozni. Hiszen az emberre bármikor rájöhet a rosszullét. Nem akarok a délelőtti esetről beszélni. Jól vagyok!

- Pihend ki magad - szól utánam aggódva. Pietro az ölébe kap, majd a következő pillanatban már a szobámban vagyunk. Az ágyamhoz sétál és gyöngéden letesz elé. Miután elenged, felemelem a takarót és befekszem. Leül az ágy szélére. Az oldalamra fordulok és a nyakamig felhúzom a takarót.

- Miről beszélt Stark? - kérdezi meg hosszas hallgatást követően. Sejtettem, hogy meg fogja kérdezni. Lehunyom a szemeimet és próbálom nem elsírni magam. Nem a kérdést hallva, hanem a történtek miatt. Lehet igaza van Tonynak és van összefüggés a rosszullétem és aközött, hogy nem tudtam használni a képességem.

- Ma mikor vele voltam, rosszul lettem - felpillantok rá.

- Mit kell ez alatt értenem?

- Szédülés - kezdek bele, majd elharapom a mondat folytatását. Tonynak akkor nem mondtam többet, de most mondjak? Pietro türelmesen vár. Megfogja a takaró alól kilógó kezemet, mire halványan elmosolyodom. - A többiről Tony nem tud - kérdő pillantást kapok. - Remegtem, homályosan láttam és szédültem - látom, ahogy Pietro összeszorítja fogait. - Meg kellett kapaszkodnom. Tony szólni akart neked, mivel te gyorsabban odaértél volna. De nem hagytam neki.

- Mégis miért? - ideges.

- Mert nem tartott tovább az egész fél percnél - sóhajtom. - Azt hittem, nem lesz más baj.

- De lett!

- Igen, de ha akkor haza is hozol, sem tehettek volna már semmit - ugyan halkan beszélek, de szavaimnak élét kihallani. - Nem tudjuk megállítani, hogy elveszítsem a képességemet. Ezt el kell fogadnom - Pietro idegesen megnyalja alsó ajkát, majd az ajtó felé pillant. Gyengéden megszorítom a kezét. Van egy olyan érzésem, hogy nem amiatt ideges, mert nem mondtam el Tonynak részletesen, mi történt.

- Thor a fülembe ültetett valamit - mondja, de még mindig nem néz rám. A hátamra fordulok, majd felülök. Azonban kezem nem engedi el az övét.

- Mit mondott? - végig nézek a férfin. Testtartása merev, mélyeket lélegzik.

- Mesélt nekünk az asgardi mágia hordozókról - itt már visszafordul. - Azt mondta, hogyha ott valaki elveszíti a képességét, akkor abba bele is halhat.

- De én nem vagyok asgadi, Pi - horkanok fel.

- Ezt mindannyian tudjuk - még mindig nem nyugodott meg, hangja azonban halk. - De mondta azt is, hogy van jele annak, ha valaki el fogja veszíteni az erejét - már értem min kattog a feje. Idegesen megrázom a fejem és félre is pillantok. - Tünetek jelentkeznek.

- Nem fogok belehalni Pietro! - tekintetünk újra összefonódik. Lesüti a tekintetét.

- Csak aggódom.

- Tudom.

- Ígérd meg, ha bármikor is rosszul leszel, szólsz - szórítja meg a kezemet. Égkék szeme az arcomat fürkészi, a reakciómra és a válaszomra vár. Tudom, hogy aggódnak és csak jót szeretnének. Mégis azt érzem, hogy ez már kicsit sok. Belehalni ebbe? Ugyan már! Thor rosszkor mesélte el újabb asgardi történetét. Ennyi az egész. És azt is említette, hogy nem mindenki hal bele, annyi a közös, hogy van előjele az egésznek. Semmi közöm az asgardiakhoz! Szépen eltávozik a szervezetemből és kész! Nem lesz többé. Lesütöm a tekintetem, mely könnybe lábadt a gondolataimtól. A sós folyadék legördül az arcomon és a takarómon landol. - Joyce - olyan halkan és lágyan szólít meg, hogy szinte alig hallom. Szabad kezével az állam alá nyúl és felemeli. Mikor kinyitom a szememet ismét megszökik egy könnycsepp. - Nem lesz baj - leheli, majd közelebb ül és magához húz.

- Tudom - szipogom. - De most kicsit rám ijesztettél - nevetek fel halkan.

- Sajnálom - szorít jobban. - Thor hibája - ismét felnevetek, Pietro pedig elmosolyodik.

- De megígérem - válaszolok végül kérésére. Egy kis ideig csöndben marad, semmi reakciót nem ad szavaimat hallva. Végül megmozdul és eltol magától. Kék és barna íriszeink találkoznak. - Szólni fogok! - erősítem meg.

- Rendben - bólint aprót. Tekintete elidőzik előbb az arcomon, majd az ajkamon. Aztán megmozdul, közelebb hajol. Nyakam megfeszül közelségére, gyomrom görcsbe rándul. Végül nyom egy gyöngéd csókot az arcomra. Miután hátrébb húzódik, összemosolygunk és feláll. - Aludj egy kicsit! Nekem segítenem kell előkészülni a partira - bólintok, azzal magamra hagy.