*Pietro szemszög*

Arra leszek figyelmes, hogy Joyce feje szépen lassan a mellkasomra dől. Abbahagyom az olvasást és próbálok úgy nyújtózkodni, hogy láthassam az arcát. Szemei lehunyva és a kis mozdulatomra sem ébredt fel. Elaludt. Halvány mosolyra kanyarodik az ajkam. Becsukom a könyvet és lehelyezem az éjjeliszekrényre. Igyekszem minél lassabban, finomabban és óvatosabban mozogni, nehogy felkeltsem, miközben próbálok kibújni alóla. Óvatosan a párnára fektetem a fejét, kisöpröm az arcából gyönyörű kék haját, majd még jobban betakarom. Nyomok egy apró puszit a halántékára. Épp, hogy hozzáér az ajkam a bőréhez. Leoltom a lámpát, majd a sötétben kisétálok a szobájából. Hagyom pihenni, ami nekem sem ártana.

*Joyce szemszöge*

- Jó reggelt, Nat! - köszönök a konyhában álló vöröshajú nőnek. Aki megpördül és a szája elé kapja mutató ujját, jelezve, hogy halkabban legyek. Értetlenül összevonom a szemöldököm. Mikor a nappaliba érek, meglátom az okát. Tony és Banner a kanapén alszanak, körülöttünk papírok és könyvek, az asztalon pedig két laptop. Nemtetszésem jeléül megrázom a fejem. - Túl sokat dolgoznak - suttogom a konyhába érve.

- Már mondtam nekik, hogy fogják vissza magukat - válaszol úgyszint halkan Romanoff. Nem akarjuk felkelteni őket, hadd pihenjenek. Ki tudja, meddig voltak fent az este. Ami pedig a múlt éjjelt illeti, fogalmam sincs, mikor aludhattam el. Még arra sem ébredtem fel, hogy Pietro kiügyeskedte magát alólam. Pedig elég éber alvó vagyok. Lehet ez annak a jele, hogy eléggé kimerült vagyok az utóbbi hetekben. Túl sokat edzettem az erőmmel és ez mentálisan kivett. - De nem nagyon hallgattak rám, ahogy látod - pillant át a válla felett a két alvó férfira.

- Nem lesz ez sokáig jó - húzom a számat. - Értem én, hogy Merlin előtt akarják megtalálni a szentélyt. De ez nem tesz jót az egészségüknek.

- Beszélj Starkkal - pillant rám Natasha, mire én meglepődve nézek vissza rá. - Rád hátha hallgat.

- Nem is tudom - ráncolom a homlokom. Miért hallgatna pont rám Tony? Nem rég jöttem csak ide, ennél azért több kell szerintem, hogy hathassak rá.

- Egy próbát megér - kacsint rám. - Van ott rántotta - bök a fejével a pult másik végébe, ahol egy nagy tányér rántotta gőzölög. Bőven meg tudna belőle reggelizni a csapat. - De ha vársz kicsit, lesz még hozzá bundás kenyér is.

- Ennyire sokat eszik Thor? - kérdezem nevetve. Ugyanis még mielőtt ide jött volna az istenség, nem készítettünk ennyi ételt. Igazából poénnak szántam, de Nat nem javít ki.

- Ha tudnád - vigyorodik el.

- Én most kihagyom, azért köszi - mosolygok rá. - Most inkább csak kávézom - bólint, én pedig neki állok megcsinálni az italomat. Miközben ügyködök, csippan a lift. Nem fordulok meg, hogy vajon kik jöhettek, de nem is kell, mert egy másodperc után megérzem a széllökést. Pietro mellettem terem és átkarolja a nyakam.

- Jót aludtál, csipkerózsika? - pimaszkodik, mire halkan felnevetek.

- Ami azt illeti, igen - nézek fel rá, majd kiöltöm a nyelvem. - Ügyesen lopakodsz - teszem hozzá halkan, hogy csak mi ketten halljuk. Nem akarom, hogy a többiek másra gondoljanak, mint ami történt.

- Igyekeztem - vigyorodik el, majd elenged és lop egy bundás kenyeret a tányérról, amire Natasha a kész ételt pakolja.

- Mi finomat csinálsz? - áll meg a pultnál Steve, majd rátámaszkodik. Pietro lassú volt, így Nat még rá tud csapni a kezére, de sikerül elcsennie egyet. Azonnal bele is harap.

- Bundás kenyér készül és rántotta is van - válaszolja Romanoff.

- Finom - sétál Steve mellé Pietro, majd felé nyújtja a már megkezdett kenyeret. - Kérsz?

- Majd szerzek magamnak - fintorodik el Rogers, Pietro pedig felnevet.

- Remélem jó okotok van arra, hogy így ordibáltok - szól ide nekünk Tony. Ezek szerint sikerült felébresztenünk őket. Bruce ásít egy nagyot, majd megdörzsöli a szemét. Tony a kanapén fekszik még, de feje lelóg a kéztámláról, így ugyan fejjel lefelé, de szúrós pillantásokkal méreget minket.

- Kész a reggeli - emeli fel a villáját Nat, de tekintetét nem veszi le a serpenyőről.

- Ez jó ok - áll talpra Banner, majd megindul a konyha felé.

- Jössz Maximoff? - löki el magát a pulttól Steve. Pietro bólint, majd követi Kapitányt. Egy pillanatra még találkozik a tekintetünk, majd eltűnnek a liftben. Bruce szed magának reggelit, majd vissza csoszog a kanapéhoz és lehuppan rá. Tony visszahúzza a fejét, így már nem lóg le és lehunyja a szemét. A tudós bekapcsolja a tévét és a csatornák között ugrálva keres valamit, ami a tetszésére lehet. Időközben elkészültem a kávémmal, így megfordulok és a pultnak dőlve nézek át a nappaliba. Tekintetemmel a tévét figyelem, amit Bruce még mindig kapcsolgat.

- Még nem láttam ilyennek Pietrot - lép a mellettem lévő mosogatóhoz Nat. Megjegyzésére rákapom a tekintetem, ő pedig csak mosolyog, miközben a piszkos tányérokat a csap alá pakolja.

- Milyennek? - vonom össze a szemöldököm zavartan.

- Ennyire boldognak - egy pillanatra rám néz. - Mikor kilépett a liftből és meglátott, azonnal elmosolyodott és idejött hozzád - elfordulok, ezzel próbálva leplezni, hogy vér szökik az arcomba. Idegesen harapdálni kezdem az ajkam.

- Csak jóba lettünk - vonok vállat.

- Velem is jóba van, mégsem mosolyodik el ennyire, amikor meglát - tekintetünk találkozik. Natasha arcán sokat mondó mosoly ül. Fejrázva megforgatom a szemem. Nat elneveti magát. Végig ügyelt arra, hogy ne beszéljen hangosan, nehogy meghallják a fiúk a nappaliban.

- Most mit mosolyogsz ennyire? - fordítom félre a fejem, majd belekortyolok a kávémba.

- Én aztán nem - nevet fel ismét. - Csak aranyos - von vállat.

- Eddig úgy voltam, hogy segítek neked elmosogatni - nézek a mosogatóban álló szennyes edényekre. - De most már inkább csak gonoszan elsétálok - Nat kiölti rám a nyelvét, amit viszonzok és ellököm magam a pulttól.

- Joyce - szól utánam Natasha. Arca már komoly, aminek láttán megfeszül az állkapcsom. Halkan folytatja. - Jó hatással vagy rá! - egy pillanatra lefagyok, de végül bólintok egyet és tovább indulok. Kisétálok az erkélyre. Mélyen beszívom a frissnek nevezhető, még kicsit hűvösebb reggeli levegőt. Elsétálok a korlátig, majd neki támaszkodom és a várost kezdem el pásztázni. Még nem láttam ilyennek Pietrot. Jó hatással vagy rá! Natasha ezen mondatai visszhangoznak a fejemben. Miért lennék rá jó hatással? Megváltozott volna, mióta itt vagyok? Nem ismertem előtte, így nem tudom pontosan, mit jelenthetnek Natasha szavai. Ennyire boldognak. Erre talán tudom a választ. Hiszen nem volt meseszép életük, a múltjuk borzalmas. Nem tudok sokat, de azért Pietro mesélt már ezt-azt. Fiatalon veszették el a szüleiket, ezt követően csak egymásra számíthattak Wandával. Előbb a Hydrában bíztak meg, majd pedig Ultronban. Egyik sem volt jó döntés. A sokoviai harc pedig nagyon nehéz lehetett a számukra. Én csak a hírekben láttam, mi történt a szülőföldemmel. De emlékszem, hogy másnap nem is mentem dolgozni. Igazából ezeket átgondolva érthető, hogy Pietro nem volt mindig a legboldogabb.

- Szervusz, Kicsi! - lép mellém Barton. Összerezzenek, mivel nem hallottam, hogy kijött volna bárki is. Felnevet.

- Szia - mosolygok rá.

- Délután edzés - megforgatom a szemem. Kicsit kezd sok lenni. Barton a reakciómat látva elvigyorodik, ami bevallom, kicsit megrémít. Készül valamire. - Nem a szokásos helyen leszel.

- Leszek? - rázom meg a fejem, hogy jól hallottam-e, amit mondott. - Csak én? És hol?

- A csarnokba gyere majd, ha szólok - kacsint rám, majd még mielőtt elindulna hozzáteszi. - Velem és Natashával leszel.

- Húha - fújom ki a levegőt. - Nem szeretnél jobban beavatni?

- Nem - neveti el magát, majd bemegy. Hát sikerült rám hoznia a frászt. Nem tudom, mire számítsak tőlük. Natasha közelharcban elég kemény. Mióta itt vagyok, egyszer követtem el azt a hibát, hogy kiálltam ellene. Azóta is még látszik a zöld folt az oldalamon. Bár már csak egy kicsit. De biztos vagyok benne, hogy lesz még olyan, hogy vele kell verekednem. Azonban mind a ketten nagyon jól céloznak. Lehet lőni akarnak velem? Végül is azt se árt megtanulnom jobban. Tudom kezelni a fegyvert. A biztonság kedvéért a régi lakásomban tartottam is egyet, ami most is a szobámban lapul az egyik fiókban.

X

A csarnok, ahova Barton hívott hatalmas és bútorozatlan. Mindössze egy-két tartóoszlop szakítja meg a teret. Illetve az, amivel Natasha és Clint készültek. Mellkasom előtt összefont karokkal és értetlen tekintettel nézek körbe. A fapadlóra fehér ragasztó csíkokat helyeztek le, ezzel kisebb-nagyobb négyzetekre felosztva a teret. Illetve minden ilyen kis négyzetben található egy-egy tábla, rajta számokkal. Nem sorban vannak lerakva, gondolom ezzel is nehezíteni akarják majd a dolgomat. A helyet látva, már tudom, hogy mire akarnak edzeni és jobban örültem volna, ha inkább a célzást tanulom.

- Na? - lép mellém vigyorogva Barton. - Hogy tetszik? Tudod már, mit fogunk itt csinálni?

- Sajnos igen - horkanok fel.

- Mi az, hogy sajnos? - biggyeszti le alsó ajkát a mellettem álló férfi. Lassan szembe fordulok vele, tekintetünk találkozik. Időközben Natasha is mellénk lép.

- Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet - húzom a szám. - Múltkor sem sült el a legjobban - amint kimondom ezt a mondatot, megrohamoznak az emlékek. A hideg, sötét sikátor és benne a két nagydarab tetovált férfi. A kés, ahogy felém száguld. Majd a férfi mellkasából kiálló jégcsap és a róla csöpögő vér. Ökölbe szorul a kezem.

- Tudjuk - érinti meg a felkarom Clint, amellyel visszaránt a valóságba. - Ezért lesz a kezedben ez - adja át nekem az apró kerek tárgyat. - Nyomkövető. Amint gyakorlás közben elhagyod a torony területét, bejelez a számítógépeken.

- Mi pedig megyünk érted - mosolyog rám bátorítóan Nat. Találkozik a tekintetem a vöröshajú nővel, majd Bartonéval. Bizonytalanul bólintok. - Legalábbis abban az esetben, ha nem tudsz visszajönni magadtól.

- Rendben.

- De azért maradj a Földön, Kicsi - poénkodik az íjász.

- Megígérem neked, ha eljutok a Marsra, akkor visszajövök érted és ott hagylak - gúnyos mosoly terül el az arcomon.

- Áúcs! - csapja drámaian a tenyerét a szívére.

- Megérdemelted - nevet fel Romanoff, majd elindul az ajtó felé. A férfi a másik irányba. - Feleslegesen ne idegesítsd fel! Így is izgul - emeli fel a hangját, hogy biztosan halljam.

- Nem is kicsit! - ráncolom a homlokom. Nat az ajtó előtt megáll és felém fordul. Barton nemsokára elér a csarnok másik felébe, onnan fog majd számokat kiabálni. - Sőt, inkább azt mondanám, hogy rettegek - horkanok fel.

- Menni fog - biztat Clint. Már a fal mellett ál a terem túlvégében, így konkrétan kiabálni kell. - Állj a piros ikszre! - szétnézek a földön a kiinduló pontot keresve. Meg is van!

- Csak idézd fel, amit Wanda tanított neked - kérdő pillantás a válaszom. - Nem csak a víz fodrozásához kell a mentális erő! Itt is erősen koncentrálnod kell a helyre, ahova menni szeretnél.

- El kéne jönnöd a medencéhez velünk, nem csak fodrozni tudom a vizet - forgatom meg a szemem, azonban közben mosolygok. Tudom, hogy csak piszkálódni akart. Ezzel is kicsit más felé terelni a gondolataimat. Nem pedig arra, hogy mi mehet félre akkor, ha rossz helyre teleportálok.

- Teleportáltál már, így nem lesz ismeretlen az érzés! - száll be a túloldalról Barton. A piros ikszet kezdem el tanulmányozni. Ismét elfogott az idegesség.

- Csak lazulj el - fogja nyugodtabbra és halkabbra Nat. - Koncentrálj a megadott számra és ennyi. Ügyes leszel, menni fog!

- Nem hallom, amit mond, de biztos úgy van! - kiabálja Clint, mire felé fordulok és elnevetem magam. - Mehet?

- Mehet! - válaszolom még mindig vigyorogva. Lezárom a kezemet és a lábaimat. Megmozgatom a nyakamat, majd pedig veszek egy mély levegőt. Úgy fordulok, hogy egyikőjükkel se legyek szemben, így nem tudják elterelni a figyelmem. Persze nem is szeretnék, de könnyebb úgy koncentrálnom, hogy a falat látom. Kisebb terpeszállásban állok, kezeim mellettem lógnak. Még jobban kihúzom magam, államat pedig leszegem. Mély levegő. Lassan lecsukódnak a személyeim is. Mély levegő! Hosszan be, megtart kicsit, aztán hosszan ki.

- Huszonkettő! - kiabálja Natasha, hogy Barton is jól hallja. Azonnal kipattan a szemem, körbe fordulok a számot keresve. Mikor megtalálom lehunyom a szemem. Mikor újra elém tárul a csarnok már nem a piros ikszen állok. Hanem a huszonkettes tábla mellett. Megkönnyebbülten kifújom a levegőt. Boldogság önt el, ami kiül az arcomra is mosoly formájában.

- Szép! - dicsér meg Clint. - Ötven! - vágja rá pár másodperc szünet után. Ismét körbe nézek, mikor megtalálom érzem, hogy zsibbad a lábam. Mintha hangyák lennének a bőröm alatt és vadul fogócskáznának. A következő pillanatban már a Clint által mondott szám mellett állok. Megint sikerült! Nem teleportáltam ki a toronyból! Igazából alig akarok hinni a szememnek. Hatalmas kő esik le a szívemről. Ezt valahogy egyszerűbb elsajátítanom, mint anya képességét. Lehet ennek köze van ahhoz, hogy kevés a testemben a kék pötty - ahogy a tudós duó nevezte. Nincs időm ennél tovább agyalni, mert Nat ismét bekiabál egy számot.

- Négy! - és már ott is vagyok. Mosolyogva pillantok előbb a fal mellett álló Clintre, majd az ajtó előtti vörös nőre. - Ügyes! Most viszont kicsit nehezítünk! - már kicsivel több magabiztossággal bólintok.

- Harmincegy! - kiáltja Barton. Azonban amint a talpam újra talajt fog Nat már kiabál is. Gyorsítanak. Ravasz!

- Tizenhat! - Natasha.

- Negyvenhét.

- Negyvenöt!

- Tizennyolc!

- Barton! - kiabálja vigyorogva Nat. Nem agyalok sokáig rajta, máris Clint hátán vagyok. Felkiált, majd mivel nem számított rám előre esünk. Elterülünk a fapadlón és nevetésben törünk ki. Eltelik egy perc és a lámpáknak köszönhetően árnyék vetül az arcomra. Levéve a mellettem fekvő és röhögő férfiról a tekintetem, felpillantok.

- Szia, Nat! - köszönök nevetve, mire ő megrázza a fejét. Azonban kiszúrom a kis mosolyt a szája szélénél. Felállok és felsegítem Clintet is. - Ennyi? - kérdezem annak reményében, hogy igenlő választ kapok. Félreértés ne essék, nagyon is élvezem. Sőt, így, hogy már tudom irányítani - oké, azért még van min finomítani -, így már nagyon is jól érzem magam.

- Még egy utolsó - mondja Barton. Bólintok és várom, hogy mondják a számot. Felkészülök, hogy lesz benne valami csavar. Például, hogy egyszerre mondanak két különböző helyen lévő táblát.

- Nappali - ejti ki a szót Romanoff, mire ledermedek. Elkerekedett és zavart pillantást vetek rájuk.

- Mi? - hagyja el keserű nevetés a torkomat.

- Egyszer már sikerült olyan helyre teleportálnod, amit még csak nem is láttál - itt a Pokol Konyhájára gondol. - Most is menni fog. Tudod, hogy néz ki, és hogy hol helyezkedik el a nappalink. Biztos pont.

- Eddig is jól ment - bök a fejével Clint a mögöttünk elnyúló csarnokra. Bólintok, majd lehunyom a szememet. Elképzelem a két szinttel felettünk elterülő lakóövezetet. A nappali nagyságát és formáját. A nagy ablakokat, a könyvespolcot, a kanapét és az asztalt. A puha szőnyeget a lábam alatt. Fojtott kiáltásra felpattannak a szemhéjaim. Nem csak elképzeltem a puha anyagot, hanem már ott is állok. A nappaliban vagyok az asztal és a kanapé között. Amin most egy riadt, levegő után kapkodó Sam ücsörög mellkasra szorított kézzel.

- Ugye erre nem fogsz rászokni? - kérdezi, miközben végig mutat rajtam.

- Nem - nevetem el magam. - Csak edzésem volt Nattel és Bartonnal.

- Ha én is tudnék teleportálni, sose lennék edzéseken - nevet fel, majd elveszi az asztalról a popcornos tálat. Még jó, hogy nem volt a kezében, mikor megjelentem itt. Mert akkor biztos a magasba hajítja és most szedhetnénk össze a kukoricát. Leülök mellé a kanapéra.

- Most megsértettél Wilson - a lift felé kapjuk a fejünket, amiből most lépnek ki Natasháék.

- De elismeri, hogy kemény ellenfél vagy, és hogy inkább menekülne - kacag fel Barton, majd a konyha felé veszi az irányt.

- Ezt így konkrétan nem mondtam ki - védekezik Sam.

- De - mondjuk egyszerre Natashával. - Csak burkoltan - teszem hozzá. Sam sértett arcát látva felnevetünk. - Na, mit akarsz nézni durcis? - kérdezem pimaszkodva.

- Micimackót!