A lépcsőházban baktatok felfelé, miközben a kulcsomat próbálom megtalálni a táskámban. Természetesen a legaljára keveredett le. Mikor felérek a kívánt emeletre, megállok az ajtóm előtt. Már épp behelyezném a kulcsot a helyére, amikor feltűnik, hogy az ajtóm résnyire nyitva van. Megtorpanok. Úgy emlékszem, még mielőtt lementem volna a terembe, bezártam. Benyúlok a résen és a cipősszekrény oldalára erősített pisztolyomat keresem. Nincs a helyén. Lerakom a táskámat az ajtó elé, előveszem a bicskámat, majd belököm az ajtót. Semmi. Lassan elkezdek beljebb lépkedni a lakásomba. Éles fegyveremet rejtve tartom magam mögött.

-Nem gondoltam volna, hogy egy pincérnőnek szüksége van pisztolyra - lép ki a fürdőszobából Clint Barton. Ijedtemben magam elé kapom a késemet, védekező állásba állok. Amikor viszont meglátom, ki az, leeresztem a fegyveremet. - Szép! - dicséri meg a bicskám.

-Kösz! - azzal összecsukom, és a zsebembe süllyesztem. - Miért is tört be?

-Nem voltál itthon, gondoltam beinvitálom magam - leteszi a pisztolyomat a pultra, majd nekitámaszkodik. - Tegezz nyugodtan! - bólintok. - Clint vagyok!

-Joyce! - mutatkozom be én is, de ezzel biztosan tisztában van. - Mióta vagy itt?

-Fél órája - meglepettség ül ki az arcomra. - Stark nem közölte veled tegnap, hogy mikorra jövök?

-Nem sok információt adott a tudtomra - forgatom meg a szemem.

-Hát persze, hogy nem. Összepakoltál?

-Nagyjából.

-Ne hagyj itt semmit! - azzal elindul az ajtó felé. Mellém érve megáll és a szemembe néz. - Lent várlak - bólintok, jelezve, hogy megértettem. Rám kacsint, majd elindul lefelé.

X

Clinttel belépünk a liftbe, majd megnyomja a kívánt emelet gombját. Egyébként nagyon kedves Barton, jól elbeszélgettünk idefelé. Igaz, nehezen oldódtam fel, de sikerült párszor mosolyt csalnia az arcomra. Mesélt a többiekről, hogy ki milyen a csapatban. Nagyjából tisztában voltam vele, kik a Bosszúállók, de jól esett, hogy Clint kicsit többet mesélt róluk. Így talán majd hamarabb megtalálom velük a közös hangot.

Mikor arról kezdtem el faggatni, hogy miért akarja annyira Tony, hogy nekik dolgozzak, csak hallgatott. Persze nem hagytam annyiban, próbáltam kicsit többet megtudni erről az egészről. Végül csak annyit mondott, hogy nem ő fog beavatni. Meg, hogy legyek türelmes, mindennek oka van. A takarítónős kérdésemnél jót nevetett. Azonnal mondta, hogy nem erről lesz szó. Ezzel természetesen belém tette a gyomor ideget, illetve még nagyobb kíváncsiság fogott el.

A lift megáll, majd csippan egyet, ezzel jelezve, hogy megérkeztünk. Barton segíteni akar a táskával, amit magammal hoztam, de intettem neki, hogy hagyja. Nem mintha olyan nehéz lenne, hiszen nem sok mindent hoztam magammal. Ha tényleg olyan munkát kapok, ami tetszik is és maradhatok, akkor majd elhozom a többi holmim. De egyelőre csak azt hoztam magammal, amire biztos, hogy szükségem lesz. Ruhák, pár könyv, illetve a laptopom. A vállamra kapva a sporttáskámat, kilépek a liftből Barton pedig utánam. Azt se tudom, hova nézzek előszőr. Körbe vesznek a hősök. A Bosszúállók.

Tőlem balra áll Bruce Banner, mellette Amerika csillagos hőse. Majd egy férfi, akit nem ismerek. Stark, Romanoff, egy barna hajú nő, tőle balra pedig egy különleges férfi, kővel a homlokán. Tőlem jobbra a konyhában pedig egy fehérhajú férfi. Égkék tekintete végig siklik rajtam, majd mikor a szemembe néz, Barton felé fordulok inkább.

-Mi van Barton, félig sikerült csak megszabadítanod a ruhájától? - poénkodik a milliárdos, mire vetek rá egy nem túl kedves pillantást. Edzés után találkoztam Clinttel, így nem volt időm átöltözni. Passzos rövidnadrág és atléta van rajtam.

-Ne legyél már udvariatlan, Stark! - sétál elém Amerika Kapitány. Felém nyújtja a kezét, amit elfogadok. - Steve Rogers - mutatkozik be.

-Joyce Hopper - mosolyodom el halványan, majd tekintetem ismét megtalálja Starkot. - Neki legalább félig sikerült - vetem oda gúnyosan. Stark meglepetten felráncolja a homlokát, míg a fehérhajú férfi félre nyeli az italát és köhögni kezd.

-Emberedre akadtál Stark - neveti el magát a vöröshajú nő. - Ennél gondolom kedvesebb fogadtatásra számítottál - sétál ő is közelebb. - Natasha.

-Joyce.

-Ne haragudj Joyce, de nekünk most dolgunk van - szólal fel Tony. - Nat megmutatja hol a szobád, rendezkedj be, érezd magad otthon! - azzal mindenki elindul a dolgára.

-Nem szeretnél beavatni? - fordulok a milliárdos felé, aki mellett most már ott van Banner, illetve a barnahajú nő. Felém fordulnak.

-Az még ráér kedvesem.

-Hát persze - mosolyodom el gúnyosan.

-Gyere! - int maga után Romanoff. Némán sétálunk egymás mellett, próbálom megjegyezni az útvonalat a szobákig. - Itt is lennénk - kinyitja előttem a barna, faajtót, ezzel elém tárva az új szobámat. Belépek és majdnem tátva marad a szám. Sokkal másabb, mint a lakásom vagy épp az árvaházban lévő szobák. Az ajtóval szemben van egy üvegfal, amely gyönyörű kilátást biztosít New Yorkra. Jobb oldalt helyezkedik el az üvegfal és a fal találkozásánál egy franciaágy, mellette egy éjjeli szekrény. A baloldali fal mentén húzódik egy jókora szekrénysor, rajta egy tv-vel. Előtte egy dohányzó asztal, illetve egy kanapé. Az ajtó mögött pedig egy íróasztal és hozzá egy szék. Ami még a tágas jól berendezett szobánál is jobban meglep, hogy van külön fürdőszoba is, amely az ajtótól jobbra található. Gondolom, minden szobához tartozik egy. Hát, nem kellett volna meglepődnöm ennyire, hiszen a Bosszúállókról és Tony Starkról van szó, de mégis összejött. Se függöny, se szőnyeg a falak pedig fehérek. Ez azért is jó, mert így a saját ízlésemnek megfélően fejezhetem be a szobámat.

-Megfelel? - lép mellém Romanoff, arcán halvány mosoly.

-Attól függ, mit szeretne majd tőlem Stark - nézek a szemébe. Natasha nem reagál, ezzel szinte elárulva nekem a fel nem tett kérdésemre a választ. - Ezek szerint te sem mondhatsz semmit - dobom le a vállamról a táskát, majd beljebb lépek a szobába.

-Sajnos nem - rázza meg a fejét. Miután körbe járom a szobát, felveszem a táskám és az ágyra helyezem, hogy könnyebb legyen kipakolnom. - Van két utcával lejjebb egy nagyon jó lakberendezési üzlet - támaszkodik a kanapénak Natasha. - Oda nyugodtan lemehetsz majd vásárolni. Elég azt mondanod, hogy Stark számlájára írják a vásárlásod - itt felnevetek.

-Köszönöm a segítséget - mosolyodom el.

-Festék boltot is találsz - néz a falakra. - Engem kikészítenek a fehér falak. Rossz emlékeket idéz.

-Bennem is - vágom rá gondolkodás nélkül, amit azonnal meg is bánok. Nem nézek Natra, de érzem, hogy engem fürkész a tekintete. Szerencsére nem kérdez rá. - Szóval biztos oda is el fogok látogatni.

-Szívesen segítünk majd, ha kell - ajánlkozik. - Wanda segített nekem is újra festeni a szobámat.

-Wanda? - fordulok szembe vele.

-A barnahajú nő - bólintok, jelezve, hogy megvan, kire gondol. - A fehérhajú férfi pedig az ikertestvére, Pietro.

-A másik két férfi? - kérdezem.

-Sam Wilson és Vízió - bólintok és próbálom memorizálni a nevüket. - De vannak még, akik ma nem tudtak eljönni. Őket majd később ismered meg - nem válaszolok, csak visszafordulok a táskámhoz és folytatom a kipakolását. Első körben mindent kirakok az ágyra, majd, ha ezzel kész leszek bepakolom a ruhákat a szekrénybe, a könyveket felteszem az íróasztal fölött húzódó könyvespolcra, a laptopomat pedig az asztalra. A kezembe akad egy fénykép. Megállok a pakolásban és egy kicsit elidőzők rajta. A szüleimmel vagyok rajta. Az utolsó közös képünk. Az éjjeliszekrényemre helyezem. Natasha követi a mozdulatom. - Mesélnél kicsit magadról, Joyce? - megmosolygom a kérdését.

-Nem túl vidám a történetem - fordulok ismét szembe vele.

-Azt valahogy sejtettem - biztató mosoly. - Ahogy azt is, hogy nehezen nyílsz meg. Gondoltam segítek ezen egy kicsit - nem válaszolok azonnal. Gondolkodóba esem. Meséljek magamról egy Bosszúállónak? Végül is, ha itt maradok, akkor előbb-utóbb mindenki megismer. De ha lelépek, akkor viszont jobb lenne, ha senki se ismerne a kelleténél jobban. Összeakad Nattel a tekintetünk. Miért van egy olyan érzésem, hogy meg akar ismerni? Hogy meg kell ismernie? Talán ő húzta a rövidebbet, hogy feltűnés nélkül faggasson ki? Vagy tényleg csak meg szeretne ismerni? Bárhogy is legyen, egy kicsit mesélek. A többit majd később. Veszek egy mély levegőt, majd belekezdek.

-Sokoviában születtem - ezzel az egy mondattal már meg is lepem Romanoffot. De nem szól semmit. - A szüleim állást kaptak New Yorkban, így ide költöztünk. Miután meghaltak, árvaházban nevelkedtem, amíg el nem értem a kort, hogy kitegyenek. Azóta pincérnőként dolgozom.

-Az árvaházban - kezd bele Natasha, de félbeszakítom.

-Arról nem szeretnék beszélni - feszül meg az állkapcsom.

-Rendben - bólint. - Részvétem a szüleid miatt.

-Köszönöm!

-Azt megkérdezhetem, hogy hívták őket? - teszi fel finom hangvételben a kérdést.

-Sue és Scott Hopper - válaszolok egy rövid hallgatás után. De ezzel biztosan tisztában vannak. Van egy olyan érzésem, hogy nem az erkélyen állva szúrtak ki, miközben az utcán sétálgattam. Tudják jól, hogy ki vagyok és kik voltak a szüleim. Biztos azzal is tisztában vannak, mit dolgoztak, amit én még mindig nem tudok. Nem tudták már elmondani nekem. Csönd telepedik a szobára, amit a vöröshajú nő szakít félbe.

-Biztos, hogy nem ismered az ikreket? - rákapom a tekintetem. Mégis miért kellene őket ismernem? - Ők is sokoviaiak - felráncolom a homlokom.

-Mi a család nevük? - érdeklődöm annak reményében, hogy ezzel többre jutok.

-Maximoff - gondolkodva összevonom a szemöldököm a tekintetem pedig a fapadlót pásztázza. Maximoff. Meglepő, hogy ők is sokoviaiak. Pár hete volt ott összetűzése a csapatnak, az egész világot gyorsan bejárta a hír. Biztos akkor csatlakoztak. Lehet akkor tényleg nem véletlen, hogy itt vagyok? A származásom lenne a kulcs?

-Nem - adok végül választ Özvegynek. - Nem ismerős a nevük. Nem is éltünk ott olyan sokáig, hogy a környék gyerekein kívül másokat is megismerhessek.

-Jó fejek. Idővel mindenkivel megismerkedsz majd, ne félj senkitől - azzal ellöki magát a kanapétól. - És ahogy Tony mondta, érezd otthon magad. Bármire szükséged van, nyugodtan szólj!

-Köszönöm! - azzal egyedül hagy a gondolataimmal. Az ajtóhoz megyek és becsukom Natasha után. Neki vetem a hátam a fának. Jól esett, hogy Natasha próbált velem megismerkedni, de egyben régi sebeket is feltépett bennem.

Míg a szüleim éltek, rengeteg iskolában megfordultam. Mindig egy általam okozott baleset miatt kellett tovább állnom. Persze nem direkt csináltam. Az egyik ilyen eset az volt, amikor a nyár közeledtével történelemórán ülve elkezdtem fázni. Már a leheletemet is láttam. Körbe néztem, a többi gyerek nem remegett, senki sem fázott, csak én. Ezt a tanárnőm is észrevette. Odajött, hogy megnézze nem-e lázam van. Azonban amikor hozzáért a homlokomhoz, fájdalmas sikoly hagyta el a száját. Megijedtem látva, hogy a keze megfagyott. Azonnal hívták a mentőket, értem pedig Nick bácsi jött el az iskolába. Mikor a szüleim dolgoztak, sokszor ő vigyázott rám. A munkatársuk volt. Mondanom sem kell, hogy a következő hetet már egy másik iskolában kezdtem. Nick bácsi csak annyit mondott, hogy egy igen veszélyes influenza volt ennek az oka, ami erős, de hamar lefolyik. Így pár nap múlva már ismét mehettem tanulni. Nem egyszer fordult elő ehhez hasonló eset, de mindig valami betegségre hivatkoztak. Próbáltak nyugtatni, hogy semmi bajom sincs, rendbe fogok jönni. De ahogy idősödtem, leesett, hogy ez nem betegség. Ez a valami bennem van.

Ekkor leesik a dolog. Emiatt vagyok itt? Tudják, mire vagyok képes? Még a szüleimnek sem mondtam el. Lenézek a tenyereimre, ismét elfog a remegés, végig fut rajtam a hideg. Kifújom a levegőt, látom a leheletem.

Nyugalom. Kordában tudod tartani! Mély levegő!

Kopognak az ajtómon, amire nem számítok, így összerezzenek. Gyorsan ajtót nyitok.

-Ez gyors volt - mosolyog rám Steve.

-Épp a közelben voltam - hazudom.

-Csak szólni szerettem volna, hogy holnap reggel várunk az edzésen.

-Edzés? - vonom fel kérdőn a szemöldököm.

-Ha időnk engedi, igyekszünk együtt edzeni - válaszolja. - Benne vagy?

-Persze - válaszolom.

-Akkor reggel érted jövök - bólintok, mire Steve elmosolyodik és továbbáll. Ez kezd egyre különösebb lenni.

*Natasha szemszöge*

Joycetól az utam egyenesen a tárgyalóba vezet. Belépve az ajtón a hosszú tárgyalóasztal másik végében ott áll Nick Fury karba tett kézzel.

-Nos?

-Ő az. Megtaláltuk!