~ A múlt ~

A Batmobil végigszáguldott pár romon.

A fém-ötvözetből készült jármű sok mindent kibírt már, de ilyen támadásokra koránt sem volt felkészülve. Ahogyan befordult Metropolis most inkább hadtérre emlékeztető utcájában hangosan felnyögtek a kerekek, szikrázva.

A kocsi hátsó fele letarolt egy halom idegent, melyek felordítva vágódtak el a földön.

A Sötét lovag ugyanebben a pillanatban ugrott ki a kocsiból, amit automatikára tett.

A robot pilóta pedig a mellékutcába vitte a kocsit mely száguldozva letarolt minden idegent, s a végén nekiment a szemközti épület falának egy hangos csattanással.

Batman felállt a földről. Komoran nézett a közeledő kék idegenekre, akik fegyverükkel éppen őt célozták be.

Nem úgy nézett ki mint aki éppen megijedt. Gonosz mosoly húzódott végig az arcán.

Az idegenek tüzet eresztettek rá. És ekkor a denevérember eltűnt: a füst szinte mindent belepett.

Kiabálva közeledtek a vélt helyéhez, de nem volt ott senki... aztán hirtelen sokkolós gránátok robbantak és az ellenség fél perc alatt a földre került.

Bruce a legutolsót kigáncsolta,majd mikor a földre esett megrúgta azt. A következő pillanatban azonban ha lehet még jobban felgyorsultak az események.

A katonaság nem bírta ki hogy ne avatkozzon be, s az érkező idegen leszállóegységeket kezdték el lőni.

Rom darabok estek a városra, az egyik éppen Batman elé. A férfi reflex-szerűen maga elé kapta a palástot. A füst köd szerűen lepte be Metropolist.

Akárhogyan is Batman ebben a füstben most a liga tagjait kereste. A batcompjuter nem adott szignált már kilenc órája...

Ahogyan előre ment mégis, egy épület tetejére a drótkötél-vető segítségével megpillantott valami ismerőset: a levegőben lebegett egy pillanatig, majd leszállt.

- Thelissa. - Suttogta maga elé komoran. - Te meg mit csinálsz itt? - Villámlott és dörgött.

Batman hunyorogva nézett maga elé,mikor a lány eltűnt. Pillantása szinte Metropolis minden zegzugát látta onnan felülről, de abban a pillanatban lélegzetvisszafojtva figyelt: társai után kutakodott.

A fél éjszakát – ha nem – az egészet végigharcolta, civileket mentve. A Liga egymásra képtelen volt azonban figyelni, s ez most tűnt fel neki.

Akkor azonban, ahogyan a kétségbeesés szele egyre jobban megérintette őt is észre vett valamit: egy alakot ahogyan az emlékmű mellett nem sokkal megjelenik.

S ez az egyetlen mozzanat volt az ami aztán teljesen beindította a továbbiakat. Bruce nekifutásból indult meg előre, majd drótkötelet lőtt a másik épületre s átlendült oda.

A következő pillanatban már az emlékmű tér másik oldalán volt, egy bukfenccel érkezett le.

Eljött az amitől talán a legjobban tartott: Superman megpróbál majd beszélni a lényekkel.

Bruce – habár önfejűen egyedül kutakodott gyakran – rájött hogy az idegenek stratégiája hogy kiprovokálják azt hogy a legerősebbet túlerővel szembe állítják.Elterelik a gondolatait hogy csapdába essen, hogy fel se tűnt neki.

És aztán egy egyszerű lövedékkel semlegesítik a legfenyegetőbb elemet... sajnos Bruce-nak ez csak akkor tűnt fel azonban már amikor késő volt. Superman nem vette észre hogy a háta mögött álló rátartja a pisztolyát.Egyenesen rácéloz és...

Nem. Ezt nem engedhette. Bruce is tudta, hogyha valaki nem menti meg Supermant a remény elvész. És az a valaki aznap ő volt.... teljes erejéből futni kezdett ahogyan csak bírt.

Az eső zuhogott, a vihar dúlt.

És az utolsó pillanatban, ő nekirugaszkodott, és felugrott.

Testén keresztülcikázott a narancssárga fényáradat ugyanebben a pillanatban, majd egy pillanattal később már le is esett a földre ájultan.

Nem tudta mi történt ez után... éles fájdalom cikázott testében mindenhol...halovány képeket látott melyeket elképzelni sem tudott hogy álom-e vagy valóság,elhomályosodó, távoli alakok és egy éles hang ahogyan valaki kiabálja:

" Ezért meg fogtok fizetni!"- Majd csönd... sötét hideg, hosszantartó csönd.

És csak remélhette hogy amit tett nemvolt hiába való.

*

Csak azt tudta figyelni hogy mi történik a városban.

Néhány hónap alatt Maximilian Yovel elnök elérte azt amit ő soha nem tudott: rend volt Gothamben. A szürke hétköznapok szürke, unalmas hétköznapok lettek végre mindenkinek.

Lehetett közlekedni az utcákon, anélkül hogy az ember mindenkire gyanakodott volna. A bűnesetek a Metropoliszi csata után a felére estek.

Talán az emberek végre megtanulták becsülni a másikat? Talán végre megtanulták mi az élet értéke? Talán végre feleszméltek hogyan másszanak ki a saját mocskukból? 

Ezeket a kérdéseket tette fel magában. A magánkórház szűk kis ketrecnek bizonyult Bruce Wayne számára.

Hol a plafont bámulta éppen ezért hol az ablakot amin keresztül szinte vágyakozva nézte a külvilágot.

" Hol rontottam el? " -Gondolta magában. Álmaiban újra meg újra visszatért az a nap a szemei elé amikor harcoltak az idegenek ellen.

Vajon cselekedhetett volna másképp? Vajon meg tudta volna akadályozni, hogy rákényszerüljön arra az útra ami miatt talán még ebben a hónapban meg fog halni?

Nyomasztó kérdések voltak ezek, még nyomasztóbb lehetőségekkel.  És a végén, mindannyiszor visszagondolt a lehetőségekre és a választásokra ő egyvalamire jutott:

" Nem ilyen halált érdemlek. "- Persze ezen gondolatait senkivel nem osztotta meg.

Akik a barátai voltak vagy meghaltak már vagy eltűntek. Benjamin maradt meg neki egyedül... de a fiúval nem akart halálról beszélni.

Tudta hogy abból csak vita lenne és belefáradt már a folytonos veszekedésekbe. Bruce nem akart vitatkozni. Csak annyit akart hogy valaki meghallgassa őt- persze a pillanat soha nem jött el.

Így inkább elvonult, hogy ne legyen fia terhére. Nem akart Benji terhére lenni... mostanában így is elég sokat vitatkoztak és úgy érezte csak megnehezít mindent a jelenléte.

Fogta magát, s otthagyva a Wayne kastélyt, bevonult a magánkórházba. És az volt az a nap amikor reggel lett megint. Ő csak ült, és várta hogy mondjanak valamit.

Hiába volt ez a város legnívósabb magánkórháza, senki sem tudta megmondani Bruce-nak hogy tulajdonképpen mi is a baja.

Amióta az idegenek fegyvere eltalálta azóta szokatlan betegsége volt, és ez főleg a szívére hatott.

Persze ettől független nem hagyott abba semmit sem, sőt ha lehet még keményebben edzett hogy nehogy bárki is gyengének lássa... de az utóbbi pár évben minden egyre rosszabb lett.

Már nem volt a régi. És az elmúlt négy hónapban már el sem ment éjszakánként megmenteni az embereket.

Borongós gondolataiban ült az ágyon,felöltözve egy fekete kabátba: csak várta hogy rábólintsanak hogy kimehet sétálni. Ennyit akart csak azon a napon. Hogy valami elfeledtesse vele hogy lehet ma fog meghalni. Régen nem volt már ilyen szomorú mint akkor...

Ekkor azonban, gondolatait teljesen megzavarva fegyver ropogást hallott. Bruce lassan pillantott az ajtó felé, s felfogta: valami nincsen rendben.

Felállt, s olyan könnyedséggel,mintha semmi baja nem lett volna az ég világon, az ajtóhoz lépett halkan, fülét nekitámasztotta annak majd hallgatott.

Odakintről érkezett a fegyverropogás.

- Tehát nem hallucináltam. - Mondta ki nagyon halkan a szavakat. Kinyitotta az ajtót egy résnyire, majd előre indult szinte lopakodva.

Balra, majd jobbra pillantott s a kanyarnál megállt. Az egyik nővérkét rántotta félre épp.

- Shh... errefele jönnek... Bújjon el. - Tanácsolta a nőnek s közben agya már valami egészen máson agyalt...

talán mégsem ma fog meghalni. Megint hallotta a fegyver ropogást...

" A francba is.. nem ma fogok visszavonulni.. " - Agya folyamatosan kattogott valamilyen terven közben, s mikor kifele pillantott a kanyarban megint eszébe jutott valami: a telefonja és a kastély kompjúter rendszere. Még mindig összeköttetésben volt... hamiskás mosoly jelent meg rajta mikor a Batwingre gondolt.

Hiába kapta meg mára az orvosaitól hogy ma fog meghalni: ő nem érezte magát egészen egyszerűen halottnak.

*

Az ajtó betört s nagyot csattanva esett le a földre.

" Hát a semminél egy fokkal jobb ha száz kilós a társad. "- Gondolta cinikusan Johanne. Bár Mawellre pillantva az is megfordult a fejében hogy a férfi minimum kétszáz, legalább is abban a golyóálló mellényben.

 - Hölgyeké az elsőbbség. - Motyogta a dagadt férfi. Johanne szemforgatva indult előre.

- De hősies valaki... - Sóhajtott.

- Castiel benn vannak? Vétel, itt 10-12-es. - Szólalt meg a rádió halkan.

- Itt Castiel. Behatoltunk az épületbe. Owery kapitányt egyenlőre nem látjuk, vége. - Szétkapcsolta a rádiót.

A tűzlépcsőn keresztül indultak meg, szépen lassan. Johanna saját magát igyekezett közben nyugtatni: valahogy nem a kórházban akarta szitává lövetni magát.

Ekkor fegyver ropogást hallottak.

- Évek óta nem volt ilyen. Miért pont most?