Johanne Castiel az égre nézett.

Nyolc óra volt. Nyolc óra hat perc. És Május...El se hitte volna hogy így telt az idő.

Társa valahol kávét ivott, de ő még mindig a helyszínt vizsgálta. Újonnal kapott Nikon kamerájával megállás nélkül csak fotózott.

Nem sok bűnözés történt a városba. 

Amióta Maximilian Yovel volt az elnök a bűnözések száma drasztikálisan lecsökkent.

Gotham soha nem volt még ennyire tiszta, szép és szinte makulátlan.

Soha. Éppen ezért kevesebb rendőrre is volt szükség.

Johanne tökéletesen értette a problémát: bármikor kirúghatják. Hiába volt két nyelvi diplomája, hiába végzett frissen a Metropolis-i fősulin.

Jóformán senkit sem érdekelte ez. Tudomány, és tapasztalat, csillivilli diploma: itt sajnos senkit nem érdekelt, semmi. Jóformán. Johanne Castielt viszont az átlagos emberekkel ellentétben elég sok dolog érdekelte.

Hobbijai közt volt a jóga, az úszás, szeretett lovagolni, zenét hallgatni, és szeretett kutakodni egy rejtélyes igazságosztó után akit úgy hívtak Batman.

Mások csak helyi rejtélynek vélték,egy szellemnek aki régebben az elesetteket védte a bűnözők ellen, mások szerint viszont létezett s koránt sem volt legenda.

Johanne anyagokat gyűjtött róla. De néha nagyon furcsa dolgokat!

Leveleket is képes volt beletenni a füzetébe, vagy egy darab szét taposott fűszálat.

Senki se értette a lány kellemetlenül furcsa viselkedését, bár igaz hogy meg se nagyon kérdezték tőle mit miért csinál...

Johanne pedig imádta a Batman történeteket.

Úgy gondolt Batmanre mint egy önbíráskodóra, és szerette volna megtudni hogy ő kicsoda és miért teszi amit tesz...

Johanne most Owen Maxell nevezetű társára nézett. A nőt ki tudta idegelni a pasas.

Utóbbi akkora volt mint egy ház és hol evett hol éhes volt.

" Nem elég hogy támadni, de még védekezni sem lehet vele" – Gondolta a nő rágyújtva egy szál jó minőségű cigarettára.

Társa éppen fánkot evett...azon a nap már harmadjára.

- Esni fog ma... - Jegyezte meg Johanne, rá se pillantva Maxwellre.

- Háh?

- Semmi. - Amint beültek a kocsiba már indultak. Újabb eseménytelen nap...már a harmadik volt. Egyesek örültek neki, mások már kevésbé.

Két fajtaképp lehetett felfogni egyébként ezt a munkát is: vagy csinálta az ember vagy nem csinálta.

A különbség azonban az volt Gotham elfuserált rendőrkapitánysága és Metropolis közt, hogy míg Metropolisban ha nem dolgoztál kirúgtak, ebben a városban viszont nem lehetett  tudni kit fognak kirúgni és mikor. Meg ott volt a nagy kérdés: hogy miért? Mert valaki jól tette a munkáját, vagy mert nem tette jól? Örökös kérdések voltak ezek. És bizonytalanságot okoztak: nem csak benne.. mindenkiben.

Johanne pedig imádta a rendőrséget, de egy baja volt vele: semmit nem tudott gyűlölni jobban az igazságtalanságnál és a tehetetlenségnél.

Amint végig gurultak a Song street-en Johanne barna szemei az utat figyelték. 

A szegénynegyedben voltak... errefelé az embereken látszódott a nincstelenség. Metropolisban soha nem értették meg az ilyet. Ott is voltak szegények, de akik ott annak számítottak, azok ebben a városban a középosztály boldog tagjai lehettek volna... nem volt éhezés. Vagy koldulás.

Johanne irigyelte éppen ezért azt a várost ahhol a remény volt az úr.

A nő letekerte az ablakot, és kinézett rajta keresztül ... mintha keresett volna valamit.. vagy valakit. A mellette ülő vörös sapkás fickó csak a fánkját ette.

Lassan gördült végig a rendőr autó...

- Mi van már megint apucit keresed? - Morogta oda végül a férfi amikor már vagy hat perce síri csend volt. Johanne gondolataiban valahol éppen elkalandozott és hosszú hosszú percekig meg se szólalt. Nem emlékezett apjára. Se arra a napra hogy hogyan menekült meg az égő házból, akkor amikor utoljára találkozott vele... nagyon kicsi volt még és nagyon zavarodott.

Azóta is élt benne a kép ahogyan valaki megmentette őt, ahogyan egy ismeretlen férfi kiválasztottnak hívta őt... zavaros, régi, kiskori emlékképek voltak ezek, melyeket nem tudott összerakni még mindig, élete eddigi 24 éve alatt, azóta sem. Bekapcsolta a rádiót hogy terelje a gondolatait, majd szigorúan előre pillantott s az utat figyelte, s ezek után végre válaszolt:

- Mindig. - Rövid hallgatás után megint megszólalt a társa, ezúton halkabban.

- Ühm, Arra nem gondoltál hogy meghalt... nézd, sajnálom Johi, de az apád... tudod...aki ennyi ideje eltűnik az nem jelenthet jót...egy kicsit sem. És nem mellesleg bizonyított tény hogy a gyermeki fantázia sok mindent elhitet az agyaddal.. de komolyan.. az Echo televison-ban is volt erről egy műsor...

Johanna ezeken a szavakon elgondolkodott. Sok ideje eltűnt már az apja.. de Batman is.

Fantázia lett volna hogy valaki megmentette őt a tűzből? Hogy az a valaki az apja volt, és hogy ő hitt abban hogy az apja életben van? 

Senki sem látta őt, már nagyon nagyon sok ideje... talán meghalt ő is , és Batman is?

- Nem hiszem.... - Válaszolta végül a nő.

- Nem.. mi? Mi az hogy nem hiszed?!

- Ha apa meghalt volna, arról tudnék. Nem tudom miért, de akárhányszor visszagondolok erre elfog egy gondolat hogy nem halt meg. Hogy még él, csak olyan dolgot tett ami miatt el kellett mennie.

- Ezek gyermeki álmok. Amikor faterom elment kocsmába, akkor kocsmába ment és kész. Mondhattam volna azt is hogy kávéházba megy az öreg, de senki sem volt olyan hülye hogy ezt elhiggye.

- Nem vagyok hülye csak, tudom. Tudom és kész. 

- Nem azt mondtam hogy hülye vagy Johi...., de hinni olyanba ami hazugság az egyszerűen nem jó. Csak bemesélnéd magadnak a valótlant.

- Inkább fogd be... áh... jó lenne inni egy kávét...

- Vagy egy teát. És enni valamit. - Johanne lassan nézett rá a férfire.

"Csak egy átlagos nap " - Gondolta magára. Pillantásából minden lenéző érzelmét sikerült kiközvetítenie a férfira.  Maxwell megint éhes, nagy az unalom, ő pedig filozófálgat egy olyan életen amit nem élhetett meg. És a hab a tortára: járőrözniük kell majd.

Már megint.... órákon át...

" Nagyszerű " - Gondolta magában. Megállt és felvette a napszemüvegét.

- Dugó....- jelentette ki csevegő hangon  bekapva egy darab rágót. Lassan szopogatni kezdte azt először.

Ahogyan a menthol lassan szétolvadt a szájában felreccsent a rádiót.

Mindketten ugrottak egy ültükbe. Nagyon régen nem szólalt meg ilyen hanggal a rádió:

- Vészhelyzet a St Margaret magánkórházban. Minden fegyveres egység haladéktalanul jöjjön a

kórházhoz. Emberi életek vannak veszélybe, ez nem gyakorlat! - Aztán abbamaradt.

- Úr isten! - Tört ki Maxwellből, éppen úgy mintha azt mondták volna be hogy kitört a háború.

- Ne hálálkodj. Lesz még jobb is... remélem. - Mosolyodott el a nő vidámabban, mintha csak erre várt volna.- Kapaszkodj.

*

~ A múlt ~

Egy sikkantást hallatott amint lecsúsztak a lejtőről.

Johanne kapaszkodott ahogyan csak tudott, apró kezeivel a fekete köpenyes férfiba.

Nem is mert lenézni. Nem tudta felfogni sem hogy mi történt... az egyik pillanatban még otthon volt, s a másikban már odakint, ezzel az ismeretlennel.

Az épület darabkái mind égtek körülöttük, s körbe is a fű e miatt. A robbanás messzire fújta a parazsat és hamut, de a nyolc éves kislány sértetlen maradt.

- Jól vagy? - Kérdezte tőle a Sötét lovag. A férfi letette a földre a kislányt, s letérdelt elé hogy a szemeibe tudjon nézni.

- J-jól... - Válaszolta Johanne aki ijedten pillantott rá. Félt tőle... tágra nyílt barna szemei hol a köpenyre hol a szemeibe néztek. - Apát akarom...

- Az most lehetetlen.. sajnálom.. - Válaszolta. Batman a ház felé nézett. Minden lángolt... egy ilyet képtelenség lett volna túlélni. A földre nézett, és egy rég nem érzett érzés éledt fel benne újra. Egy kisfiú, és a szülei.. egy sikátor.. a veszteség elfeledhetetlen érzése, ami aztán betöltött és szép lassan megkeserített mindent később is. Ahogyan Johanne halkan sirdogállt és a lángok szépen lassan ellepték a házat egyszerűen nem tudott felnézni a gyerekre és a szemeibe mondani hogy : apád meghalt. Nem lett volna képes rá.. de pillanatról pillanatra, egyre jobban azt érezte hogy menniük kell...A gondolatokat elhessegetve felállt és a kezét nyújtotta.

- El kell mennünk innen. - Jelentette ki határozottan. Merev volt, mint akinek csak egy púp a hátán ez a gyerek, és ha tehette, kerülte a tekintetét.

- Miért? - Tört ki Johanne-ből. - Az apukámat akarom! Te nem vagy, nem vagy az apukám! Te egy ijesztő lovag vagy ! Hagyál békén! Az apukámat akarom! Soha nem fogok rád hallgatni! - Fogta a kislány és megdobta a férfit egy kővel aki csak ott állt, rezzenéstelen arccal. 

- Ide figyelj!- Emelte rá a tekintetét hirtelen.-  Ha nem megyünk el innen, még csúnyábbak jönnek. Azt akarod? - Johanne erre már egy szót sem szolt. Csöndben lenézett a földre és a fejét ingatta. 

Mintha egy rémálomban lett volna...Felállt. Rájött hogy nem tud alkudozni tovább. Vagy megy, vagy itt marad a lángoló háznál. Bár félt, és hisztizett egy tétova lépéssel közelebb húzódott a fekete alakhoz.

- Gyere...- Batman felkapta a gyereket és ellentmondást nem tűrően beültek a Batmobil-ba.

- Apám bízott meg hogy vigyázz rám?- Törölgette a könnyeit a kislány, pöttyös ruhácskája újjával a kocsiban.

- Mondhatni. - Érkezett a halk válasz. A Sötét lovag merev volt és alig mutatott érzelmeket a gyerekkel kapcsolatban. Ez kimondottan zavarta a kislányt hisz ő egész végig zokogott, és elvárta volna hogy a férfi is legalább olyan legyen mint amilyenek az emberek voltak körülötte: kedvesek.

- Hol van apa?! - Tört ki Johanne-ből megint. A megmentője erre jelentőségteljesen ránézett, s beletaposott a gázba.

Nagy sebességgel lódultak meg a következő pillanatban és Johanne lehunyta a szemeit. Felsikkantott ahogyan egy bukkanó felett átlendültek, majd nekikoccantak egy konténernek.

- Apád nem tér vissza... sajnálom... de téged biztonságba kell vinnem... - Johanne megremegett. Könnyek törtek fel belőle és a kislány halkan elsírta magát.

Biztos volt benne akkor hogy a lovag hazudik, és elrabolta őt és szörnyen hiányzott neki az apja, az a kedves férfi akit csak pár napja ismert meg.

- Te fogsz vigyázni rám?!

- Egy darabig... ameddig szükséges...

- És aztán?

- Aztán jobb életed lesz. Ígérem. - Dörmögte válasznak.

- Nem hiszek neked! Vigyél haza! Vigyél haza most! - Nekivágta a plüss mackóját. Johanne valamiért még fel se fogta hogy az otthon amit ismert megsemmisült. Hogy az otthon amiben eddig olyan jól érezte magát, nincs többé.  A lovag karjáról a maci visszapattant s puhán esett le valahova alulra, a kislány lábához.A gyerek követte a barna szemeivel a maci zuhanó repülését, nem úgy mint a férfi aki erre csak összeszorította az állkapcsát.

- Kapaszkodj.

*

- Johanne ? .. Johanne?!-

 Mi? - Pillantott Maxwell-re a nő. Az egyenes úton álltak: a dugóban. Még mindig. Mawell már harmadszorra próbálta kimondani a nevét, de Johanne mintha elaludt volna nyitott szemekkel, egyszerűen nem reagált.

- Csak szóltam hogy előre mehetünk..öhm, egy centit kábé... Jól vagy?

- Jah igen. Persze.. kösz. - előre indult szinte araszolva. Majd lefékezett megint.

-" Mi a fene van velem? Álmodtam vagy az.. a valóság volt? " - Gondolta magában. Zavarták a gondolatok, a hirtelen előtörő emlékképek melyek mintha egycsapásra kezdtek volna előkerülni oly régóta. Összezavarták, és zsongani kezdett a feje. A homlokára tette a kezét, lassan kifújta a levegőt.

- Lehet tényleg kellett volna az a kávé... basszus... - Motyogta. Nem tudta hogyan, de mintha a hatodik érzéke azt súgta volna hogy a nap folyamán még baj lesz. Valamit érzett a levegőbe. És nem a jó szelét.

- Közben a rádió is éles volt és ekkor fel is reccsent. Ha fél év alatt eddig egyszer sem hallották a hangját, hát azon a napon egyfolytában. Nyílt csatornába tették, így folyamatosan hallhatták a többi kocsi jelentéseit a központba.

- Nem látom hogy kik a lövöldözők, de pár beteg megsérült. Most érkeztek a jelentések. - Szólalt fel az egyik férfi recsegve.

- 544 es maradjanak a hátsó ajtónál. Ha megérkezik az erősítés bemehetnek, de előbb megpróbálunk kommunikálni a terroristákkal. Ez az egyetlen út ahhoz hogy kivigyük a bent rekedteket. Nem akarok vérfürdőt. Vége. - Válaszolta Owery kapitány.

- A rendőrkapitány is ott van... - Suttogta Johanne megsemmisülten.

Mindenki ott volt, igen. Csak ők nem. Ők a helyett hogy elindultak volna, totyogtak a túlzsofolt út közepén. Johanne egyre idegesebbé vált.

Hátra söpörte lófarokba fogott haját a válláról a hátára, előre dőlt, mintha szemei kerestek volna valami kis egérutat miközben fújtatott és dobolt a kormányon.

- Mi lesz már....- Morogta.

- Sziréna? - Szólalt fel ekkor a társa.

- Sziréna bakker! Akkor sem tudnának hova állni nagyokos. A fél útszakasz le van zárva. - Morogta a nő.

- De talán igen...

- Örök optimista...Jah.. muszáj lesz valamit kitalálni vagy szétrúgom a seggüket... - nem bírta a tehetetlenséget, egyszerűen érezte hogy tennie kellene valamit, és Maxwell is tudta hogy hamarosan Johanne ki fog borulni.

És így is történt. Egy ideig álltak. A csöndben csak a nő egyenletes dobolását lehetett hallani a kormányon, b ár néha ugyan pár szitokszó kijött belőle. Majd.. bummm!

Johanne beletaposott a pedálba. Beindult a sziréna, és a rendőr autó ráhajtott egyenesen a járdára.

Gyalogosok ugrottak el balra-és jobbra... semmi sem tarthatta fel a nőt legelső és egyben legveszélyesebb akciójára.