Jimin szemszöge

Három napja annak, hogy szép temetést szerveztünk Junkooknak. De én nem mentem el rá. Már ezerszer megbántam, de képtelen voltam. Így eldöntöttem, hogy ma kimegyek hozzá, még ha fel is szakadnak a sebek. 

Lassan lépkedtem a sírja felé, majd könnyes szemekkel guggoltam le, és simogatni kezdtem a követ az ujjaimmal. 

-Sajnálom, hogy nem jöttem el a temetésedre. -Nyeltem le a mardosó könnyeimet. -De képtelen voltam rá. Mert nem érzem magam élőnek nélküled...Mindenről te jutsz az eszembe, és kezdek beleőrülni a hiányodba, és még csak most hagytál el engem. Túlságosan szeretlek, hogy betartsam az ígéretemet...Utánad fogok menni. 

Fel álltam a sírtól, majd utoljára szomorúan visszatekintettem rá, és hazafelé vettem az irányt. Nem volt halasztani való időm, így nagyon siettem. Egyedül voltam otthon, így nem kellett arra ügyeljek, hogy talán Hoseok észre vesz valamit. Bementem a szobába, majd lehalásztam az éjjeliszekrényről a közös képünket, majd leraktam az ágyra magam elé. Egy percre sem gondoltam arra, hogy rossz az amit csinálok, vagy önzőség. Annyira elszánt voltam, hogy semmi, és senki sem tudott volna visszatartani attól, amire készülők. Hajthatatlan voltam. Kikapartam az ágy alól a Whiskyt, majd a több üveg nyugtatót. Viszont egy valamiben, biztos voltam. Rettegek a haláltól. Kibontottam az alkoholt, majd a pár gyógyszert is a kezembe véve, bekaptam, majd leöblítettem az édes, alkohollal. És ezt a folyamatot addig folytattam, míg egy üveg gyógyszer sem maradt. 

Remegő végtagokkal feküdtem le az ágyba, majd magamhoz öleltem a képet. A gyógyszer hatása alatt voltam, és eléggé émelyegni kezdtem. Csak is Junkookra gondoltam. A mellkasomra fogtam a fájdalomtól, majd egy könnycsepp gördült le az arcomon. Éreztem, hogy éget belülről a testem a hiányától. Mindenhol éreztem az illatát, ami még inkább hiányt keltett bennem. Abba az időkbe tekintettem vissza, amikor még felhőtlenül szerethettük egymást, és nem szólt bele a kegyetlen élet, a szerelmünkbe. Szelíden elmosolyodtam az emlékre, de amikor az elillanni látszott, újra a borzalmas fájdalom fogadott. Olyan kábának éreztem magam, mint még soha, aligha tudtam nyitva tartani a szemeimet, így pilláim leragadtak. Éreztem, hogy lélegzetvételen akaratlanul is lassulni kezd, ami megrémített, így kapkodni kezdtem utána, de idővel annyira elálmosodtam, hogy nem tudtam erre figyelni. Kezeim maguktól engedték el a képet, a tüdőmnek, többé nem volt szüksége a tápláló oxigénre, így egy ideig csak a csendet hallottam.

Lassan nyitogatni kezdtem a pilláimat, mire könnyek szöktek a szemembe. Értelmetlen volt a próbálkozásom, életben maradtam. Hangosan felzokogtam, majd felülve, a térdeimre hajtottam a fejemet, így eltakarva az arcomat. De el akadt a lélegzetem, amikor realizálódott bennem, hogy hol is vagyok. A fű, kedvesen cirógatta a testemet, amiben ültem. Minden csendes, és nyugodt volt. Egy valamiben biztos voltam, az az, hogy nem a szobában vagyok. Felálltam, majd értetlenül pillantgattam körbe-körbe, mikor tudatosul bennem, mi is történik körülöttem. Emlékszem Hoseok bugyuta képzelgésére, miszerint létezik egy világ, ahová a természetfeletti lények jutnak. Újabb könnyek szöktek a szemembe, de ezek az öröm könnyei voltak. Fogalmam sem volt hogy hová, de futni kezdtem. Nem voltam gyors, sőt biztos voltam benne, hogy nem vagyok többé vámpír. Amikor kiértem a füves részről, egy városhoz hasonló helyen találtam magamat, nem voltam egyedül, a város tömve volt emberekkel. Kíváncsian mértem fel mindent, mikor meg akadt a tekintetem egy ponton. Ajkaim remegni kezdtek, és éreztem, hogy a szívem hevesebben dobban. Kezemet szám elé kaptam. Igen... Ott állt ő, kifejezéstelen arccal, zsebre dugott kezekkel, a virágzó barackfa alatt, és a felkelő napot tanulmányozta. Olyan volt mint régen, egészséges, ami boldoggá tett. Mintha megéreztem volna hogy nézi valaki, lassan felém fordította a tekintetét. Elsőnek, mintha csak fel sem fogná hogy ott állok, majd amikor hitt a szemének, neki is könnyek szöktek a szemébe. Fájdalomtól összeráncolt szemöldökkel kezdett felém sietni, és én is rohanni kezdtem. Nem akartam elhinni, hogy tényleg őt ölelhetem át. Olyan szorosan szorított, hogy már fájt, de jól esett. Lassan elvált tőlem, majd remegő kezeivel, arcomra fogott. 

-Hogy kerülsz ide, te buta? -Mondta két hatalmas csók között. El tudtam veszni a szemeiben, alig tudtam megszólalni a gombóctól a torkomban. 

-Belehaltam a hiányodba! -Nem tudtam visszatartani. Zokogni kezdtem, ez egy boldog pillanat, de ennyit bírtam. 

-Nem hiszed el, mennyire hiányoztál! mégis, féltem attól hogy idejössz, azt akartam hogy élj! 

-De nélküled nem tudtam! -Zokogtam fel, mire a körülöttünk mászkáló emberek, ránk kapták a tekintetüket, de egyáltalán nem érdekeltek. 

-Valahogy...Ezt akartam hallani. 

Egymásra találtak, azon a helyen, ahol többé nem kell titkok között élniük. A vágyuk beteljesedett, emberként élhetnek, egy békés világban. Többé nincs harc, csak a szerelmük, ami végre kibontakozhat. Végre együtt lehetnek, egy valós, mégis szürreális világban. 

Namjoon szemszöge

Amióta Jimin is itt hagyott minket, képtelen vagyok megnyugodni. Mind a kettejüknek, szörnyű életük volt, majd végül azt is elvesztették. Bele őrültem volna, ha nem teszek semmit, és élem tovább a mindennapi életemet. Kutakodni kezdtem...Minden egyes helyet bejártam, hogy rájöjjek valamire. És megtaláltam. Létezik a világon, egy távolibb ponton egy bizonyos virág, ami képes halottakat feltámasztani, biztos sikerrel. 

Ezért elindultam hogy felkutassam az a virágot, és már közel vagyok hozzá. 

Vége

Sziasztok! remélem tetszett az utolsó rész, és nem okoztam vele csalódást. Nagyon szívesen várom a vég gondolataitokat erről a ficiről. Csinálni fogok a köszönet/tény részt, majd valamikor kirakom, hogy végleg elbúcsúzhassatok tőletek, avagy leírjak pár tényt a ficimmel kapcsolatban, amit nem hoztam nyilvánosságra. Nagyon köszönöm hogy elolvastad, és velem tartottál. <3