Szótlanul álltam, és néztem a legnagyobb ellenségem testét, amiből kiszállt a lélek. Nagyot nyeltem, majd letöröltem egy kósza könnycseppet az arcomról. Joan rázott ki engem a sajnálkozásból. Elindult a test felé, majd hirtelen ötlettől vezérelve megfogta a tört, ami a szívében éktelenkedett. 

-Csak elaludt...-Nyögte ki halkan, mire belefagytak a könnyek a szemembe. Abbamaradt minden, és csak gondolkodtam, mit is akar ez jelenteni. 

-Ezt hogy érted? -Kérdeztem, mire kihúzta felőle a tört. Nagy szemekkel figyeltem, majd kiáltozni kezdtem. -Miért teszed ezt?! fel fog ébredni!

-Nem fog! -Nézett rám, majd megfogatta a kezében. -Érzem, hogy nem fog. Csak elaludt...

-Honnan veszed ezt a badarságot? -Húztam fel egyik szemöldököm.

-Boszorkány vagyok Junkook, érzem az ilyen dolgokat, és értek is hozzá. Ez a tőr csak elaltat, vámpírokat. Pár hónapig aludni fog. 

-Akkor most mit tegyünk? -Gyűltek újabb könnyek a szemembe. Nem akarok vele harcolni, de azt sem akarom hogy meghaljon, és azt sem, hogy felébredjen. Összezavarodtam! 

-Tudok egy jó helyet. -Bólogatott. -El kell vinnünk oda. 

Joannal egy régi barlangba vittük őt, ahová senki sem jár. Elméletileg ez egy templom volt régen, de mára már csak romok maradtak belőle. Bevittük őt, majd lefektettük egy kőre. 

-És most? -Kérdeztem, de nem válaszolt, csak koncentrálni kezdett, majd duruzsolni kezdett valamit. Eltátottam a számat, mikor észrevettem hogy Namjoon teste kezd eltűnni. Összeráncoltam a szemöldökömet, majd szám elé kaptam a kezem. Azt hittem már mindenhez hozzá vagyok szokva. De úgy tűnik ahhoz nem, ha látok egy embert a semmivé tűnni, egy varázslat miatt. 

-Így nem érheti őt baj. -Lépett el tőle. -Egy varázslatot használtam arra, hogy senki se találjon rá. Így lesz a legjobb. 

-Köszönöm. -Hajtottam le a fejem. 

-Ugyan, úgy is visszafizeted. -Lökött játékosan oldalba, mire halványan elmosolyodtam. 

Már alkonyat felé járt az idő, mikor elindultam egymagad a város temetője felé. Joan úgy gondolta körülnéz a városban, ezért úgy gondoltam eljövök, hogy egy kis nyugalmat kaphassak végre. 

Narrátor szemszöge

Junkook az érzelmeivel küzd, napról napra. Fogalma sincs mi a helyes út, és merre tovább, ha mindig zsákutcába hajt. Állandóan Jiminre gondol, megállhatatlanul hisz nem tudja merre találja őt. És ez belülről mardossa. Ami a leginkább fáj neki, az az, hogy a fiú akibe beleszeretett, nem emlékszik rá. Attól tart, hogy ameddig neki minden este hiányzott, ő nem gondol rá. Minden este zokogott miatta, ő pedig addig élte a nyugalmas életét, fájdalmak nélkül. Amikor erre gondol, képes lenne végezni magával. De nem teszi! mert hajtja a remény, hogy egyszer minden olyan lesz mint volt. Láthatja a legjobb barátját Hoseokot, aki tiszta szívéből szereti ugyanúgy Junkookot. Akiért ő is tűzbe tenné a kezét. Mindenki hiányzik neki. 

Már alkonyat volt, amikor kiért a temetőbe. A nap narancssárgásra rajzolta a tájat, miközben a hó lassan esni kezdett, mindent fehérré varázsolva körülötte. A látvány eszményi volt, csak gyönyörködött a tájban, ahogy a friss hó, puhán hullik le a sírkövekre. De egy helyen megakadt a szeme. Megtorpant, majd hirtelen ötlettől vezérelve elbújt egy fa mögé. A szívéhez nyúlt, majd halványan elmosolyodott. Amikor erőt vett magán, előbujt rejtekéből, majd a fiún állapodott meg a szeme, aki egy sírkőt rugdosott mérgesen. A sírkőn pedig a Jeon Jungkook név állt.

-Úgy utállak! -Kiáltotta torka szakadtából a fiú a sírkőre, nem érdekelte egyáltalán hogy ki hallja meg. Csak ki akarta adni a fájdalmát. -Soha nem foglak többé újra látni, soha! mert elhagytál engem! azt, aki úgy szeret! -Azzal a kezében tartott fehér rózsát, erősen a földhöz csapta. A virág szirmai, pedig szanaszét hullott. -Én emlékszem rád...-Sírt fel keservesen. -Végre emlékszem! minden egyes rohadt pillanatra...De te megmérgezted ezeket a pillanatokat azzal, hogy leléptél. Kereshettél volna. -Azzal letörölte a könnyeit, majd lépett volna el a kőtől, de Junkook erőt vett magán, és megszólította a fiút. 

-Én örökké keresni foglak...-Hangja lágy volt, és lehetett rajta hallani, hogy ő is a zokogás szélén áll. -Annyira utállak...-Váltott át mérgessé. -Mert te nem emlékeztél rám! nem emlékeztél rám, pedig én minden nap rád gondoltam, és érted harcoltam! úgy érzetem belülről hogy meghaltam, amikor nem lehettem melletted...Nélküled egy senki vagyok érted? 

Mondta, mire elejtett egy könnycseppet. Nem akarta hogy gyengének lássa, ezért letörölte azt a nyamvadt cseppet, majd rá nézett. A fiú, még mindig háttal volt. De lassan felé fordult. Az arca könnyekkel áztatott volt, a szemei vörösek a sírástól. Olyan fájdalmas látványt, még sosem nyújtott mint most. Junkooknak meghasadt a szíve. Gyengeség ide vagy oda, zokogni kezdett. Habozva, de kitárta a karját, és várta hogy a fiú mikor öleli meg. De ő meg sem mozdult, csak úgy nézte Junkookot, mintha egy mesebeli idol lenne, akihez fél hozzáérni, különben eltörik. 

-A fenébe már! -Kiáltott fel Junkook, majd odasietett Jiminhez, és olyan szorosan ölelte magához, hogy a fiú halkan felnyikkant. Egymás karjaiba omlottak, és csak a halk szipogást lehetett hallani. Végre érezhette az illatát, a melegét, az érzelmeit, magát a fiút, akibe beleszeretett vámpír létére. Boldog volt hogy újra ember lett, mert tudta hogy úgy nem boldog. Még ha csak az örökké szó csak az ő szótárában létezik, akkor is addig lesznek együtt boldogok, ameddig csak lehet! 

Így álltak perceken keresztül a hóesésben, szótlanul egymást ölelve. Ezt a pillanatot várták hónapok óta. És most megkapták. 

Sziasztok! remélem tetszett a rész, és nem okoztam csalódást. Még nem igazán írtam így írói szemszögből, de remélem bejött. Nos, a következő részig is PÁPÁ! :3