Nehézkesen nyitottam ki a szemeimet. Minden homályos volt, hiába pislogtam, vagy dörgöltem meg a szememet, a látásom piszkosul rossz volt. Fel ültem, majd lassan letettem a lábaimat a földre. Zsibbadtak, és nem éreztem bennük az erőt. Idegesen túrtam a hajamba, majd éreztem, hogy nem a megszokott puha tapintású, hanem olyan mint egy szúrós pokróc az ősz hajszálaktól.

-Jó reggelt. Hogy vagy? -Kelt fel Jimin, majd mellém ült álmosan.

-Neked is. Jól köszönöm. -Hazudtam, borzasztóan éreztem magamat. Még a beszéd is nehezemre esett. Épp fel akartam állni hogy a mosdóba induljak, de összecsuklottak a lábaim, és a földre rogytam.

-Várj, had segítsek. -Állt fel, majd segített nekem a mosdóba menni. Lehajtott fejjel meredtem magam elé. Én tényleg nem akarom hogy így lássanak...Segített levennem az ingemet, majd megeresztette a vizet.

-Odakint leszek, ha szükséged van rám, csak szólj. -Bólintottam, majd nagy nehezen beléptem a kádba, és nyakig elmerültem benne. Homályosan láttam mindent, még az érzékeim is elromlottak. Halkan szipogni kezdtem, majd letöröltem a könnyeimet, és arra koncentráltam, hogyan tudnék elbúcsúzni tőlük.

Amikor végeztem, komótosan lépkedtem le a nappaliba, ahol már mindenki ott volt. Hoseok szomorúan meredt rám, még csak nem is köszönt. Ezért mellé ültem, majd viccesen belebokszoltam a vállába.

-Na, nem érdemlem meg, hogy köszönj? -Mosolyodtam el, az ő arcára is azt csalva.

-Jól van na. -Adta be a derekát.

-Srácok! -Kiáltottam fel, mire mindenki rám nézett. -Ma szeretnék tartani egy búcsú vacsorát.

-Egy micsodát? -Nézett rám Jimin hitetlenkedve. -Még nincs vége semminek, ne most búcsúzkodjunk kérlek.

Jimin képtelen felfogni azt, hogy milyen állapotban vagyok. Még levegőt venni is nehezemre esik, nekem is nehéz elfogadnom, de ha nekem egy kicsit sikerült belenyugodnom, neki is fel kell fognia.

-Ez a kívánságom. -Mondtam halkan, mire mindenki bólintott egyet. Legalább ők meg tudják érteni, még ha fáj is.

Késő este volt, mikor kivittünk a kertbe néhány széket, és a közösen összedobott kaja mellett ültünk, ami persze csak én tudtam elfogyasztani. Mindenki komoly arccal meredt előre, én nem így akarom látni őket utoljára, hanem mosolyogva.

-Srácok. Szeretnék köszönetet mondani mindenkinek azért, hogy segített nekem. Amiért a barátaim voltatok, és önzetlenül álltatok mindig mellettem. -Fogtam meg a sörös üvegemet, majd felemeltem, hogy koccinthassak velük.

-Te is mindenkinek segítettél. -Mondta könnyes szemekkel hoseok. -Te vagy közülünk a legönzetlenebb.

-Sajnálom, hogy nem vettem hamarabb észre, milyen jó ember vagy Junkook. Hamarabb kibékülhettünk volna. -Hajtotta le a fejét Yoongi.

Jimin szótlanul nézett engem, azt vártam ő is mondani fog pár szót, de ehelyett közelebb ült mellém, majd a fülemhez hajolt.

-Szeretlek. -Súgta, ezzel mosolyt csalva az arcomra. Erősen megszorítottam a kezét. Miért kell elengednem őt?

-Én, mint a testvéred, szeretnék mondani neked pár szót. -Szólalt fel Junkook. -Ugyan már nem hasonlítunk egymásra, biztosra állítom, hogy még így is sármos vagy! -Nevetett fel, mire mindenki kuncogni kezdett, kivéve engem.

-Köszönöm, a bókot, de értettem benne az iróniát. -Forgattam szemet, mosolyogva.

Úgy éreztem magam, mintha még tennem kéne valamit. Nem tudom szavakba önteni azt az érzést, amikor érzed hogy vége, és nem tudsz ellene tenni. Mindenkit itt fogok hagyni, de én ezt nem akarom. Még nem is éltem, még nem szerettem Jimint igazán, és még Hoseoknak is lenne mit meghálálnom, ahogy a többieknek is. Láttam mindenkinek a szemében, a szomorúság csillogását. Jimin puha keze, egy pillanatra sem akarta elengedni az enyémeket, ezért erőszakkal vettem el, majd nagy nehezen felálltam. Odasétáltam Hoseokhoz, majd szorosan megöleltem őt, aki a tettemtől rögvest sírva fakadt. Körbe néztem a többieken, majd hátat fordítottam.

-Azt hiszem, elmegyek sétálni egyet. -Mondtam, majd elindultam.

-Megyünk veled! -Kiáltotta utánam, Jimin.

-Nem, egyedül akarok lenni, nemsokára jövök. -Biztattam.

Komótosan sétáltam, a közeli kilátóhoz, és közben megállhatatlanul pörgött az agyam. Jobb lett volna, ha úgy megyek el ha velük vagyok? nem...Nem akarom hogy miattam sírjanak, és én lássam, hogy fáj nekik. Hamar oda értem, majd felsétáltam a hosszú lépcső soron. A nap, már lassan kezdett éledezni, zöldes lilás színekkel jelezve az égbolt alján, hogy nemsokára bizony felkel. A kilátó, egy meredek kis sziklán helyezkedett el. Bizonytalanul sétáltam a szikla széléhez, majd megpillantottam az első napsugarakat. Könnyes szemekkel néztem a távolba, ahogy közeledik a vég, annál inkább vágyom arra, hogy tovább éljek.

-Nem akarom. -Súgtam magam elé, és Jimin arca jutott az eszembe. Akaratomon kívül mosolyt csalt az arcomra, ahogy a közös múltunkra gondoltam. Halkan elkuncogtam magam, amikor az emberi énjére gondoltam. Olyan szelíd volt. A kapcsolatunk annyira mesébe illő volt... -Nem akarom!

A nap, már lassan cirógatni kezdte a bőrömet, rám nyugalmat hozva. Szerettem a napsütést, de ameddig még kiélvezhettem volna, nem tettem. Most már mindegy arra gondolni, mit tehettem volna, és mit nem. Kinyitottam a szemeimet, majd egy lépést tettem előre. Vettem egy mély levegőt, majd még egyet léptem, de nem estem le. Valaki elkapta a karomat. Könnyes szemmel néztem az illetőre.

-Könyörgöm! ne! -Vont szorosan magához Jimin. -Ne tedd ezt!

-Jimin. -Mosolyodtam el.

-Ne tedd ezt velem! nem engedhetlek el! velem kell maradnod, érted?! -Borult ki. -Junkook, én nem tudlak elengedni! maradj velem, had szerethesselek.

-Junkook. -Hallottam meg Hoseok hangját, mire rá néztem.

-Gyere ide te is. -Intettem neki, mire habozás nélkül ölelt át ős is. Aztán egyre több kart éreztem meg magamon, mire arra eszméltem fel, hogy mindenki megölelt. Lassan ereszkedtem le a földre, majd leültem. Jimin tovább ölelt a karjaiban tartva. Lélegzet vételem lassult, de nem éreztem fájdalmat, sőt, nagyon nyugodt voltam.

-Hé, hé! -Kiáltott fel Jimin. -Lélegezz te őrült! -Kezdett el rángatni. Remegő kezekkel nyúltam az arca után, majd utolsó erőmmel, ajkaimra húztam őt. Tekintetem a gyönyörű színes égboltra vándorolt, és csak gyönyörködtem a színekben. Halványan mosolyodtam, láttam a madarakat szállni az égen, és a nap fénycsóváit is. Rakoncátlanul mart bele a szél a hajamba, majd megjelent előttem, egy meseszép álomkép, szinte illúziónak hatott, mégis valóságnak képzeltem.

-Hoseok, igazad volt. Látom azt a helyet, amiről beszéltél. -Mosolyodtam el, miközben Jimin könnyezve nézett le rám. Bárcsak megvigasztalhatnám, de nem jön ki több szó a számon.

Jimin szemszöge

Hüppögve figyeltem az arcát, amit a könnyeim leptek be. Világi nagy fájdalom hasított a mellkasomba, mikor meghallottam hogy leáll a lélegzete, és pupillái kitágulnak. Eleinte meg sem tudtam szólalni, belső harcot vívtam az érzéseimmel, a dühvel, és szomorúsággal. Ajkaim kiszáradtak, és amikor felébredtem a kegyetlen valóságba, remegő kezeimmel kezdtem el rázni őt.

-Junkook! -Szorítottam a vállait, de nem kaptam választ. -Junkook...Junkook!

Megállhatatlanul folytak a könnyeim, nem kaptam levegőt, szinte fuldokoltam. Nem akartam felemészteni a tényt, hogy Junkook a karjaimban halt meg, mert ez nem lehet igaz! nem élhetek nélküle, biztosan csak álmodom. Az élet nem lehet végül olyan kegyetlen, hogy elveszi tőlem. Junkook már rengeteget szenvedett, miért nem kaphatott egy szép életet mellettem? ez...Kegyetlenség.

-Könyörgöm! szólalj meg...-Zokogtam fel olyan hangosan, hogy még a saját fülemet is sértette. -Nem élhetek nélküled...Nem akarom elhinni. Ne akarj megríkatni engem, kérlek kelj fel. -Kezdtem el ringatni őt.

-Jimin! azt hiszem Junkook...-Szólalt fel Namjoon.

-Nem! ne mond ki! ne hazudj. -Kiáltotta rá, mire megszeppenve nézett rám. Nyelt egy hatalmasat, majd leguggolt mellém.

-Gyere, majd Junkookal elintézzük őt, szép temetése lesz. Ezt garantálom. -Mondta, de nekem a tekintetem Junkookra siklott. Azonnal magába kerített a hatalmas düh. Éreztem hogy a szemeim feketévé változnak, majd előbújnak szemfogaim. Vicsorítva álltam fel a szerelmem mellől, majd Junkook felé kezdtem közeledni.

-Takarodj a szemem elől! tűnj el, vagy kinyírlak! nem nézhetsz ki úgy mint ő. -Meglepetten nézett rám, kikerekedett szemekkel.

-Menj most el. -Mondta Namjoon nyugodt hangnemben, mire a srác egy pillanat alatt tűnt el a látókeretemből.

-Azt hiszem, egyedül kell megoldanom...Hoseok, kérlek vidd haza, teljesen kiborult. -Mondta, de Hoseok is egy helyben állt, mint aki meg sem hallotta amit az imént mondtak neki. Úgy tört ki belőle a zokogás, mintha a vulkán törne ki. Őt még csak most rázta meg a dolog, még csak most értette meg, mi történt. Nekem pedig kezdett kitisztulni a fejem, és már csak kósza könnyek folytak a szememből. Egy utolsó pillantást vetettem Junkookra, majd karon fogtam Hosoekot, és elindultam vele haza. Nem akartam vissza nézni.

Éreztem az illatát a szobában, a konyhában, a fürdőszobában, mindenhol. Kifejezéstelen arccal meredtem magam elé, se hangokat, semmit sem éreztem a rettenetes bánaton kívül. Ha épp nem aludtam, ő jutott az eszembe. De ha próbáltam pihenni, az álmaimban is ő jelent meg. Még hallottam a csilingelő hangját, amit eszem ágában sem akartam kiverni a fejemből, csak ez maradt meg nekem róla. Épp feküdtem volna be az ágyba, mikor a tekintetem az éjjeliszekrényre vándorolt. Bár ne tettem volna...Megpillantottam egy nagyon régi közös képet. Junkook váratlanul toppant be hozzám, és csináltunk egy közös képet. Olyan boldogok voltunk rajta, kisimult volt az arca, itt még nem volt beteg. Én egy pizsamában pózolok benne, hiába volt cikis az a pizsi, Junkook imádta rajtam. Szorosan magamhoz öleltem a kis képet, majd az oldalamra fordultam, ahol mindig ő feküdt. Láttam a lelki szemeim előtt, ahogy felé fordul majd elmosolyodik, és arcomért nyúl, hogy számra lehelhessen egy lágy csókot, de mielőtt megtörtént volna, felébredtem az illúziómból. Folyton róla képzelegtem újra és újra, amíg végre el nem fogott az álom.

Sziasztok! eljött ez a rész is, ami az UTOLSÓ ELŐTTI. Nemsokára hozom az utolsó részt, ami nagyon elszomorít, mert a szívemhez nőtt a sztori. Nos, várjátok az utolsó részt, addig is PÁPÁ! :3