Megérkeztek a motelszobába. Zeta ledobta a bőröndöt, és kiroppantotta a gerincét. Hazel ugyan így tett, majd izgatottan körbejárta a szobát.

- Itt fogunk lakni?

Zeta a tévé melletti szekrényre helyezte a bőröndöt.

- Egy ideig.

A szoba kicsi volt, egy ággyal, és még annál is kisebb fürdőszoba kabinnal. A szúrós, barna szőnyegpadlón foltok éktelenkedtek, amiről nem lehetett megállapítani, hogy minta, vagy piszok.

- Kicsit igényesebb helyre számítottam. – Motyogta Zeta, a lány arcát fürkészve. A szobákhoz képest, amikhez szokott, akár ötcsillagos szállodának is elmehetett volna. Hazel miatt idegeskedett.

A lány kíváncsian körbenézett, a tekintete pedig a plafonon, egy penészes repedésen állapodott meg.

- Miért a főnököd foglalt neked szobát? – Nem látszott rajta, hogy zavarnák a körülmények.

- Mert ez fizetett szabadság. – Dörmögte Zeta, és kibújt a cipőjéből. – Nincs beleszólásom, de legalább oda mehetek, ahova akarok.

Irattartóval a kezében leült Hazel mellé az ágyra. Kihúzott egy papírt, és csendben átfutotta a szemével. A célpont irodában dolgozott. Olyan információhoz jutott hozzá, titkosított génmódosításról, ami nem lenne szerencsés, ha kiszivárogtatna. A hallgatásért cserébe jelentős összeget kért, ami azt jelentette, hogy el kell tenni láb alól.

- Van is ötletem, hogy hol kezdjük. – Dörmögte.

Hazel izgatottan a vállának dőlt, és ő is szemügyre vette a papírt.

- Már alig várom. – Mondta. – Még sosem voltam vakáción!

- Hm. – Zeta kivett egy képet az irattartóból. Egy kövér férfit ábrázolt, kusza fekete hajjal, és bajusszal az orra alatt. A gyermeteg mosollyal az arcán egyáltalán nem tűnt veszélyesnek. Persze a látszat sokszor csal.

- Azért nem fogsz a szünet alatt is dolgozni, ugye? – Kérdezte Hazel, és kivette a kezéből a lapot.

Zeta felsóhajtott.

- Nem. – A papírért nyúlt, majd visszacsúsztatta az irattartóba. - Ez egy régi ügy. – Maga mellé, az éjjeli szekrényre rakta. – Mit szólnál, ha holnap állatkertbe mennénk?

Hazel szeme felcsillant, és olyan visítás szakadt ki a torkából, amiről Zeta nem gondolta volna, hogy lehetséges.

- Igen! Igen! Igen! – Az ágyon ugrálva tapsolt, aztán visszahuppant a helyére. – Már alig várom!

Zeta halványan elmosolyodott.

- Rendben. Akkor reggeli után rögtön ott kezdünk, jó?

- Aha! – Bólogatott Hazel, majd azzal a lendülettel betakarta magát, és hátat fordított.

- Már is lefekszel? – Kérdezte Zeta. – Még csak nyolc óra.

Felkelt, hogy lekapcsolja a lámpát.

- Igen. – Mondta Hazel, és a válla felett hátra nézett. Orrig betakarta magát, így csak a szeme, és a kusza haja látszott. – Ha alszok, gyorsabban reggel lesz!

- Értem. – Zeta lekapcsolta a villanyt. – Akkor szép álmokat.

- Te nem jössz aludni? – Kérdezte kíváncsian a lány.

Zeta megfeszült. Nem szeretett volna egy egyszemélyes ágyban aludni Hazellel. És különben is, volt még dolga.

- Én még lefürdök. – Motyogta.

- Oké.

Az éjjeliszekrényhez sétált, és magához vette az irattartót. Halk léptekkel megkerülte az ágyat, majd kinyitotta a fürdőszoba kabin ajtaját.

A vécét, és a zuhanyt csak egy függöny választotta el egymástól. A lefolyót szemmel láthatóan hosszú, fekete hajcsomó dugította, a csempék közé pedig barna piszok száradt.

Zeta mielőtt belépett volna, lehúzta a zokniját. Azon gondolkozott, hogy itt biztos megöltek valakit.

Óvatosan lehajtotta a vécé fedelét. Az ajtót nem tudta rendesen bezárni, így csak behajtotta, majd megengedte a zuhanyt, elhúzta a függönyt, és leült a vécére. Az ölébe rakta a mappát, a zsebéből pedig a szoba kulcsát, egy vastagabb műanyag lapot, tollat és körömvágó ollót vett elő. A kulcsot a műanyagra, rakta, majd figyelmesen körbe rajzolta. Az ollóval utána kivágta a formát. Tudta, hogy az ilyen lepukkant motelek zárjai mindig ócskák, így még egy műanyag másolattal is ki tudja nyitni az ajtót. Hazelt viszont nem akarta bajba sodorni. Úgy döntött, hogy az eredeti kulcsot nála hagyja.

A víz csobogását hallgatva felnyitotta a mappát.

Az utasítások ugyan azok voltak, mint mindig. Keresse fel a célszemélyt, és miután elvégezte a munkát, szabaduljon meg a bizonyítékoktól.

Harold Valens, egy harminckét éves férfi. Tíz évig dolgozott a kormánynak, fedőmunkája irodai adminisztrátor. Hat éve házasodott...

Zeta tudta, hogy ezek az információk csak addig fontosak, amíg el nem végzi a munkát, amire öt napot kapott.

Felsóhajtott. Tudta, hogy Hazellel az oldalán nem lesz egyszerű a férfi után kémkednie.

Felkelt. Érezte a hideg, piszkos csempét a talpa alatt, és elhúzta a száját. Valószínűleg minimum három előtte itt megszálló ember kosza ragadhatott a bőrére. Elzárta a csapot, majd csöndesen kilépett a kabinból.

A kiszűrődő fényen keresztül szemügyre vette a lányt. Hazel halkan, a takarók közé burkolódzva, szuszogott. Zeta lekapcsolta a villanyt. A szőnyegbe törölte a talpát, utána pedig visszabújt a zokniba.

Az irattartót a szobakulccsal együtt az éjjeli szekrényre rakta, és halk léptekkel az ajtóhoz sétált. Igyekezett odafigyelni, hogy minél kevesebb zajt csapjon. Tudta, hogyha felébreszti Hazelt, a lány olyan kérdésekkel bombázza majd, amiket nincs kedve megválaszolni.

Felhúzta a cipőjét, és óvatosan lenyomta a kilincset. Kilépett a folyosóra. Odakint már sötét volt, és a levegő is lehűlt. Bezárta maga után az ajtót. Ahogy sejtette, a kulcs másolat probléma nélkül működött.

Lesietett a lépcsőn, majd beszállt a kocsiba. Még érezte Hazel hátrahagyott eper illatát.

Felidézte magában az utca, és házszámot, ahol a célpont lakott. St. Brewer Street, 16.

Beindította a motort, és kigördült a motel parkolójából.

A célszemély autóval egy órányira lakott, egy elvont szomszédságban. A 16-os házszám egy takaros családiházhoz tartozott. Zeta leparkolta az autót, és hátradőlt az ülésen. Várt egy kicsit, a házakat vizslatva. Tudta, hogy az idős nénik előszeretettel monitorozzák az ismeretlen járókelőket, még ilyen késő este is.

Zeta felsóhajtott. Nem mintha az öreg nénik az útjába tudnának állni.

Kiszállt az autóból, és a csuklyát a szemébe húzva a házhoz sétált. A kerten keresztül jutott a teraszra, ahol az egyik virágcserép földjében megtalálta a pótkulcsot. Benyitott a házba, és a lábtörlő mellett hagyta a cipőit. Amikor felderített, általában zokniban tette. – Kivéve, ha olyan helyen volt, ahol a padló mocskos volt, és gusztustalan – Körbejárta az előszobát. A kanapén egy plüssállatka csücsült.

Vagy gyereke van, vagy gyűjtő.... Zeta figyelme a lépcsőre kalandozott. Mindjárt kiderül. Óvatos léptekkel szedte a fokokat, ügyelve arra, hogy ne nyikorogjon a talpa alatt a fa.

A folyosó végével kezdte. Belesett az ajtón. Gyerekük van. A pufók kislány békésen, rózsaszín csíkos pizsamában, aludt egy unikornis plüsst ölelve. Mellette a kislámpa fénye csillagokat vetett a plafonra. A polcok pedig gyerekjátékoktól roskadoztak. Zeta kifejezéstelen arccal figyelte. Nagyon szerethetik a szülei. A kislány ágya fölött egy kalendárium lógott. A tizenkettedike be volt karikázva, a többi nap pedig előtte kereszttel áthúzva. Tizenkettedike holnap lesz.

Zsebre dugott kézzel sétált tovább. A következő ajtó a szülők hálószobájába vezetett. A holdfény megvilágította egy férfi hájas alakját. Csak egy alsónadrág volt rajta, és hangosan hortyogott. A felesége mellette feküdt, a hálóing a mellkasáig tűrődött. Zeta kis ideig figyelte őket, mielőtt belépett a szobába. Eszébe jutott Hazel. Remélem, nem vette észre, hogy nem vagyok ott.

Körülnézett.

Az egyik fiókban talált két jegyet. A kezébe vette az egyiket, és közelebb hajolt, hogy megvizsgálja. Tizenkettedikére, egy vidámparkba szólt. Egy felnőtt jegy, egész napra.

Zeta figyelte még egy kis ideig a jegyen található információkat, utána visszarakta a fiókba. Kisétált a szobából. Az ajtót szándékosan nyitva hagyta.

Félúton a lépcsőn viszont megtorpant. A fürdőszobából zajt hallott, a küszöb alatt pedig fény szűrődött ki.

Zeta gyorsan lesietett a lépcsőn, és meghúzta magát az egyik sötét sarokban. Nem sokkal később kinyílt a fürdő ajtaja, és a kislány lépett ki rajta. Az unikornis plüsst maga után vonszolva, álmos arccal csoszogott a konyha felé.

Megragadta az egyik széket, és a pulthoz húzta. A széklábak hangosan csikorogtak a padlón.

Zeta nem mozdult. A kanapé, és a függöny között szinte láthatatlanná vált. Figyelte, ahogy a kislány felkapaszkodik a székre, kinyitja az egyik fiókot, és levesz egy bögrét.

Leugrott, és az asztalhoz sietett. Ügyetlenül málnaszörpöt töltött magának, és töményen inni kezdte.

- Penny, te meg mégis mit csinálsz?

A kislány összerezzent. Az apja a lépcsőfordulóban állt, álmosan, kócos hajjal.

Zeta a szeme sarkából figyelte, ahogy a kislány kuncogva leugrik a székről és az apja elé siet.

- Semmit!

A férfi lehajolt, és felemelte a kislányt.

- Mit beszéltünk az esti nassolásról?

- Azt, hogy nem tesz jót a fogaimnak. – Válaszolt cérnavékony hangján a kislány.

- Bizony. – A férfi megpuszilta a gyerek pufók arcát. – Na gyere, holnap nagy nap vár rád. Ki kell pihenned magad.

Zeta figyelte, ahogy a célszemély megsimogatja a kislány haját. A puszi, és a simogatás a szeretet jele apa, és gyermeke közöt... Hazellel közel sem voltak ilyen viszonyban.

A kislány kuncogva átölelte a férfi nyakát.

- De apa! Nem vagyok álmos!

- Hát, pedig ha nem alszol, holnap nem lesz energiád. – Válaszolt játékosan a férfi. – Ha olvasok neked még egy fejezetet a pinky póniból, akkor megígéred, hogy alszol?

A kislány izgatottan rugózni kezdett a karjában.

- Igen, igen, igen!

Az öröme hasonlított Hazelére.

Zeta figyelte, ahogy a férfi felsétál a lépcsőn. A negyedik, és a hetedik lépcsőfok megnyikordult a talpa alatt. Még egy ideig várta, hogy elhaljanak a zajok, aztán elhagyta a rejtekhelyét.

A hűtőhöz sétált, amit gyerekrajzok, és mágnesek díszítettek. Észrevett egy jegyzettömböt is, amit kényelmesen elért. A tömbhöz egy toll volt rögzítve, ami szabadon lógott egy madzagon. Zeta a kezébe vette, és írni kezdett.

Egy üzenetet hagyott a hűtő falán, ahol egy találkozó idejét, és helyét tisztázta. Tudta, hogy a férfi el fog jönni. Mindig eljönnek.

Kinyitotta a hűtőt, és belenézett. A felső polcon egy torta csücsült, épp olyan magasan, hogy a kislány ne tudja elérni.

Zeta kivette az utolsó sört, és becsukta a hűtő ajtaját. Elvett még egy köteg banánt a gyümölcstartóból, és elindult kifele. Kifejezetten utálta a munkáját, de szeretett jeleket hagyni, hogy ott járt.

Visszahúzta a cipőjét, bezárta az ajtót, és visszarakta a cserépbe a kulcsot.

Ahogy beült a kocsiba, hátradőlt az ülésen, és a homlokára tolta a maszkot. Felsóhajtott, és becsukta a szemét.

Harold Valens, egy harminckét éves férfi. Van egy kislánya, akinek holnap lesz a szülinapja, egy vidámparkban. Két jegyet talált a fiókban, szóval csak az egyik szülő lesz ott...

Zeta a ház felé fordította a fejét. Elgondolkodott azon, hogy mi lehet olyan fontos génmódosítási titok, amiért el akarják hallgattatni. Az ilyen információkat a nyilvánosság mindig őrült összeesküvés elméletnek titulál. A férfi egyelőre nem érdemelte meg a halált.

Beindította a motort, és ráfordult a főútra.

Nem sok autóval találkozott. Hajnalban általában azok voltak úton, akik szintén nem akartak másokkal találkozni.

Zeta megállt egy automatánál, és vett magának egy snickerst. Aznap még csak egy kávét ivott, a hasa pedig megkordult. Régen napokig bírta étel nélkül, de mióta magához vette Hazelt, és látta, hogy milyen jóízűen eszik, gyakrabban megéhezett.

Ha egyedül lenne, hátra dobta volna a csoki papírját, de tudta, hogyha meglátná, a lány az orra alá dörgölné, hogy mégis eszik szemetet.

Leparkolt a motel előtt, de még sokáig járatta a motort. Nem szállt ki, csak ült, és a szobájuk ajtaját figyelte. Az ablakok mögül sötétség szűrődött, sehol sem égett villany, és mozgolódást sem látott. Remélte, hogy Hazel nem vette észre, hogy eltűnt.

Hátra döntötte az ülésen a fejét. Úgy érezte, hogy az elkövetkezendő öt nap az autóban alszik. Legutóbb ugyanis, amikor a lány rávette, hogy megosszák az ágyat, Hazel a mellkasára feküdt, amitől igencsak kellemetlenül érezte magát. Ahogy belegondolt, hogy nyál folyt a pólójára, kirázta a hideg.

Fáradtan az órára nézett. Hajnali kettőt mutatott.

A kormányra hajolt, és a kézfejére fektette az állát. A legutóbb ejtett sebe már majdnem begyógyult, de néhány mozdulattól még feszült a karján a bőr.

Négy órát szendergett a kocsiban, és mire felkelt, elfeküdte a nyakát. Nyűgösen megdörzsölte a szúró pontot, közben a motelszoba ajtajára siklott a tekintete. Úgy érezte, itt az ideje visszamenni.

Kiszállt a kocsiból, becsukta az ajtaját, és körülnézett. Egyedül volt a parkolóban, a felkelő nap sugarai az arcát cirógatták. Hosszan nyögve kinyújtóztatta a végtagjait, aztán zsebre dugott kézzel elindult.

Óvatosan lenyomta a kilincset, és halkan benyitott a szobába.

Hazelt az ágyon találta, ahogy a hátán, keresztbe fordulva, nyitott szájjal alszik.

Zeta levette a cipőjét, és mellé sétált. Eljátszott a gondolattal, hogy betakarja, de végül nem tette.

Óvatosan, hogy ne ébressze fel, leült az ágy szélére. Felhúzta a lábát, és az ágytámlának hajtotta a fejét. Hazel alig hallhatóan szuszogott, kicsivel később pedig felsóhajtott. Kinyitotta a szemét, és Zetára nézett.

A reggeli napfényben majdnem rózsaszínnek látszott az írisze.

- Hol voltál? – Kérdezte halkan, közben kinyújtózott.

Zeta felé fordította a fejét. Hazel a hasára fordult, és a tenyerére támasztotta az állát.

- Hogy érted?

- Hallottam, amikor este elmentél. – Mondta a lány.

- A kocsiban aludtam. – Válaszolt szárazon Zeta.

- Miért? Olyan rossz alvópartner lennék? – Kuncogott Hazel. – Vagy attól félsz, hogy kitúrtalak volna?

Zeta elidőzött a lány ibolya színű tekintetén.

- Nem.

- Akkor? – Hazel játékosan átölelte a derekát, és pimasz mosollyal felnézett rá.

Zeta megfeszült az érintés alatt. A lány álla a hasa aljába fúródott.

- Már beszéltünk erről. – Finoman lefejtette magáról Hazel karjait, és felkelt. – Változott a terv.

Hazel kíváncsian felült.

- Az állatkert helyett vidámparkba megyünk, jó? – Úgy se szeretett volna bezárt állatokat nézegetni.

- Oké. – Vont vállat Hazel. Nem kérdezte, hogy miért, csak felpattant. – Még sose voltam vidámparkban! Milyen?

Zeta megvonta a vállát.

- Nem tudom. – Mondta. – Biztos jó móka. – Ahogy kimondta, hogy móka, megborzongott.

- Aha. – Vigyorgott Hazel, közben kikászálódott az ágyból. – Csak nehogy rókázz nekem a hullámvasúton.

- Nem áll fenn a veszélye.

Hazel megcsóválta a fejét, aztán megkerülte az ágyat.

- Mikor indulunk? – Kérdezte kíváncsian.

- A vidámpark nyolckor nyit. – Felelte Zeta. – Szóval reggeli után.

Hazel szeme felcsillant.

- Ú, mit fogunk enni?

- Úgy érted, te. Én nem vagyok éhes.

Hazel a kilincset fogva megtorpant.

- Reggeli nélkül akarsz elindulni?

Zeta elengedte a füle mellett a kérdést, és a vállát a falnak támasztva a lányra nézett.

- A reggelit az ebédlőben szolgálják fel. Lehet, annyira nem lepukkant hely, hogy csak egy választási lehetőség legyen. – Ha belegondolt, hogy a konyhában csótányok mászkálnak az ételen, - ami nagyon valószínű volt – kirázta a hideg.

- Te nem jössz?

- Nem.

Hazel lebiggyesztette az ajkait.

- Miért? Nem szeretnék egyedül enni.

- Dolgom van. – Válaszolt röviden Zeta. – De ha annyira szeretnéd, felhozhatod a reggelit.

Hazel kinyitotta az ajtót, a kilincs pedig majdnem a markában maradt. A válla fölött visszanézett Zetára.

- Biztos nem kérsz semmit?

Zeta elgondolkodott.

- Egy kávét megiszok.

- Milyet?

- Mindegy.

Hazel bólintott, becsukta az ajtót, aztán végigsietett a folyosón. Hamar megtalálta az ebédlőt, ahol rajta kívül még egy idősebb férfi tartózkodott. Hazel nem látta az arcát, mivel a fickó háttal ült neki. Azt viszont észrevette, hogy a nadrág mögül kicsit kilóg a feneke. Vigyorogva sietett a pulthoz, és már az édeskés illattól összeszaladt a nyál a szájában. Pirítósra számított, vagy valami fonnyadt salátára, de még véletlenül sem palacsintára. Vett magának egy tányért, és hármat rögtön rá is pakolt. Veszek egyet Zetának is. Négy palacsintával indult tovább. Amikor a konyhás nem figyelt, elcsente a lekváros üveget is, de vízen és teán kívül nem látott más italt, szóval gyorsan kisietett a konyhából. A motellel szemben álló automatára siklott a tekintete. Még volt egy kis apró a zsebében, így baj nélkül szerzett kávét.

Óvatosan egyensúlyozva nyitott be a szobába, aztán a csípőjével becsapta az ajtót. Csak azután nézett fel, a látványtól pedig elnevette magát.

Zeta a szoba közepén állt, fekete, testhez simuló farmernadrágban, és egy bő, fehér pulóverben, aminek a kapucnija alól kikandikáló baseball sapka karima eltakarta a szemét. Előtte a földön ott hevert a bőröndjük, széttúrt ruhákkal. Éppen kesztyűt húzott, amikor a lány megérkezett.

Hazel lerakta a reggelit, és a kávét a komódra, és a térdére támaszkodva kacagott.

- Nem lesz ez egy kicsit túl meleg a harminc fokban? –

- Ez álca. – Morogta Zeta.

- Álca? Minek? – Nevetett Hazel. – Ezzel a kinézettel inkább csak magadra hívod a figyelmet.

Zeta nem válaszolt. Egy napszemüveget keresett elő a bőröndből, és az orrára tolta.

Hazel lassan a földön fetrengett a nevetéstől. A hasát fogta, és folytak a könnyei.

- Ha reggeliztél, indulunk. – A lány elé lépett, és leguggolt mellé. Óvatosan megbökte. – Na, kelj fel. – Ne fetrengj a feltételezhetően vérfoltos szőnyegen.

Hazel felült, és pimasz mosollyal levette Zetáról a napszemüveget.

- Ha reggeliztünk. – A feje búbjára rakta, és boldogan felpattant. – Hoztam neked is.

Zeta hangtalanul felegyenesedett, és a kezébe vette a kávét.

- Kedves vagy. – Az olajos palacsintákat figyelte. Az egyiken észrevett egy szőrszálat. – De nem vagyok éhes.

Hazel a lekváros üvegért nyúlt, és Zeta orra alá nyomta.

- Pedig nézd, még lekvárt is hoztam. – Mélyet szippantott. – Mmmm, nyami. Eper!

Zeta elfordította a fejét, és eltolta az üveget.

- Ha megetted, indulunk. – Mondta, és miután lepiszkálta a szőrszálat a palacsintáról, az ágyra ült.

A kávéval a kezében figyelte, ahogy a lány csöndesen majszolja a reggelit. Az egyik szőke tincse elszabadult a napszemüveg alól, és az arca elé lógott, de úgy tűnt, hogy nem zavarja. Aztán miután az utolsót is megkente, Zeta mellé ült, és az ölébe rakta a tányért.

- Az utolsó a tiéd.

Zeta lenézett az olajban tocsogó, lekvárospalacsintára, a maszatos tányérra, és a morzsákra.

- Köszönöm. – Nyögte kelletlenül, aztán Hazelre pillantott. – De nem szeretem.

Hazel megforgatta a szemét.

- Mindenki szereti a palacsintát...

Zeta a lányra pillantott, elvette tőle a napszemüveget, és átadta neki a tányért. Felkelt.

- Edd csak meg nyugodtan. Aztán induljunk. – Az orrára tolta a napszemüveget, és hátat fordított a lánynak. Kivett még valamit a bőröndből, aztán zsebre rakta. Csöndben lehajtotta a víz ízű kávé maradékát, és a kukába dobta az összegyűrt papírpoharat.

Hazel a karjával megtörölte a száját, aztán felpattant.

- Mehetünk.

Zeta átvizsgálta, hogy minden szükséges tárgy nála van-e, aztán az ajtó felé indult.

- Fogat mostál? – Kérdezte a kilincset fogva Hazeltől.

- Reggel? – Kérdezett vissza a lány.

Zeta a szőnyegre terelte a tekintetét. Mégis mióta érdekli, hogy mit csinál a lány?

- Nem kell, ha nem akarsz. – Felelt szárazon, majd kilépett az ajtón.

Hazel ugrálva követte. Közben a fejére nyomta a kedvenc fekete karimás baseball sapkáját.

- Már alig várom! – Nevetett, és leszökdécselt a lépcsőn.

- Én is. – Követte csöndesen Zeta.

Kinyitotta az autót, és beült. Majd miután Hazel becsatolta magát, elfordította a kulcsot, és beindította a motort.

- Biztos nincs meleged így?

Zeta elhúzta a száját. Sosem volt melege.

- Nincs.

Hazel hirtelen a kezéért nyúlt. Megállapította, hogy jéghideg.

- Ja, így értem. – Mielőtt Zeta lerázhatta volna magáról, Hazel tenyerét, a lány megfordult, és lehúzta az ablakot. Kidugta a fejét, és úgy nézte az elhaladó épületeket. A szél a hátsó ülésekre fújta a sapkáját. A haja kibomlott, finom tincsei pedig össze vissza csapkodtak.

- Már alig várom, hogy odaérjünk. – Nevetett.

Zeta csak a szeme sarkából figyelte. Nem volt hozzászokva a napszemüveghez. Csak nagyon ritkán használta, amikor nap közben nem viselhette a maszkját.

- Melyik vidámparkba megyünk?

Zeta az útra szegezte a tekintetét. Nem volt kedve beszélgetni.

- Majd meglátod.

Hazel arcára széles vigyor ült.

- Meglepetés?

Egy alig látható bólintás volt a válasz.

Az út hátralevő részére csönd telepedett. Hazel az ablakból bámészkodott, Zeta pedig a gondolataiba merülve vezetett.

A távolból feltűnt egy óriáskerék alakja, Hazel pedig majdnem kiugrott a helyéről.

- Oda megyünk? – Kérdezte, az ujját a szélvédőre nyomva.

- Igen.

- Király! – Visított, és megrángatta Zeta karját. – Oda mindenképpen fel kell majd ülnünk!

Zeta nem válaszolt. Hazelre pillantott, ő pedig rögtön megértette. Visszaült a helyére, és maga alá rejtette a kezeit.

- Bocsi. – Lesütötte a szemét. – Csak annyira izgulok!

Zeta megvonta a vállát. Azon gondolkodott, hogy hol parkolja majd le a kocsit.

Észrevett egy kisboltot.

- Miért itt parkolsz? – Kérdezte kíváncsian Hazel.

- Mert a vidámpark parkolójában valószínűleg nem találtunk volna helyet. – Válaszolt Zeta, közben előhúzott egy fekete maszkot a zsebéből. – És itt végig árnyékban marad a kocsi.

Kiszálltak az autóból, Hazel pedig ahogy meglátta, felnevetett.

- Most komolyan? Még maszkot is húzol?

Zeta valószínűleg szúrós pillantást vetett felé, de semmi se látszott belőle. Zsebre dugta a kezét, és elindult. Hazel a nyomába szegődött, de gyorsan lehagyta.

- Gyere már! – Fordult néha izgatottan hátra.

Zeta lassan, leszegett fejjel lépkedett. Hazel azt hitte, hogy az emberek meg fogják bámulni, de senki se vett róla tudomást. Beolvadt a tömegbe, úgy ahogy megmondta.

Amíg Hazel beállt a sorba, Zeta szemügyre vette az árakat.

A pultnál egy nő fogadta őket. Az ajkait erős, piros rúzs fedte, szőke haját szoros lófarokba fogta, és szélesen mosolygott.

- Sziasztok! – Köszönt kedvesen.

- Szia! Két jegyet szeretnénk! – Válaszolt izgatottan Hazel, az ujjával mutatva a számot.

A nő kissé felemelkedett a helyéről, és szemügyre vette őket.

- Sajnálom, de felnőtt felügyelet nélkül nem engedhetlek be benneteket.

Hazel a nevetését leplezve felhorkantott.

Zeta mély, mogorva hangon megszólalt.

- Én felnőtt vagyok.

A nő bohókásan felkacagott, hogy oldja a kínos helyzetet.

- Jaj, elnézést, uram! – Azzal a kasszához fordult. – Máris adom a jegyeket.

Összenéztek. Hazelnek volt egy olyan érzése, hogy Zeta őt méregeti.

- Akkor egy felnőtt, és egy gyerek, igaz?

Hazel már épp közbevágott volna, hogy ő már nem gyerek, de Zeta megelőzte.

- Igen, Hazel holnap fogja betölteni a tizenötöt.

A nő mosolyogva a lány felé fordult, és pár percig méricskélte.

- Boldog szülinapot, kedvesem.

- Köszönöm. – Próbálta felvenni Zetával válaszért a szemkontaktust, de egy csuklya, egy karima, és napszemüveg állta az útját.

- Karszalagot kértek? – Kérdezte a nő.

- Igen! – Visított izgatottan Hazel.

- Nem. – Dörmögte vele egyidőben Zeta. Ő narancssárgát, Hazel pedig kéket kapott.

Gondolkodás nélkül zsebre vágta a szalagot. Azt mondta, hogy majd később felrakja. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy egy idegen nő ujjai érjenek a bőréhez. Amíg a pulóver zsebébe gyürködte a narancssárga szalagot, a tekintetével két alak után kutatott. Sikertelenül.

- A jegyek. – A nő hangja zökkentette ki. Elvette a jegyeket, és fizetett. – Jó szórakozást!

- Önnek is. – Válaszolt közömbösen.

A nyomában Hazellel beléptek a kapun. Túl nagy volt a tömeg, és a zaj.

- Miért mondtad azt, hogy tizenöt vagyok? – Kérdezte durcásan Hazel.

- Tizenöt éves korig kedvezményes a jegy. – Válaszolt közömbösen, az embereket pásztázva, Zeta.

- Ooo – Hazel cinkosan elmosolyodott. – Értem. – Zeta mellé sietett, aki mereven bámult egy pontot. – És kiderítetted már, hogy hány éves vagyok?

- Nem. – Jött a kurta válasz.

- Akkor? – Zeta hirtelen a lány felé fordult.

- A személyiden az áll, hogy tizenhét. Még jó, hogy nem kérték el.

- Nincs is hoztam el.

Zeta megpaskolta a nadrágzsebét.

- Nálam van.

Hazel egy pillanatra elgondolkodott. Aztán büszkén mosolyogva kihúzta magát.

- Tizenhétnek nézek ki?

Zeta felsóhajtott, és megdörzsölte az orrnyergét.

- Hova szeretnél először menni?

Ahogy sejtette, a lány figyelme rögtön elkalandozott.

- A hullámvasútra! – Visította túl a tömeget.

Zeta nézte, ahogy az emberek egyként felsikítottak, amikor a vagonok fejjel lefelé végigfutottak a sínen.

- Biztos vagy benne? – Kérdezte.

Hazel pimasz mosollyal felé fordult.

- Aha. – Aztán oldalba bökte. – Na mi van, csak nem berezeltél?

- Nem. Csak nem akarom, hogy felforduljon a gyomrod. – Vont vállat Zeta, közben körülnézett. Olyan helyet keresett, ahonnan az egész parkot beláthatja, és nem az emberek izzadt hónalját kell bámulnia.

Hazel felnevetett.

- Persze, persze, én is ezt mondanám. – Aztán Zeta kifejezéstelen napszemüvegét látva hozzátette. – Nem kell felülnünk, ha nem akarod.

- Nincs ellene kifogásom. – Vont vállat Zeta. – Felülhetünk.

A tömeget figyelve követte Hazelt. Hosszú sor állt a hullámvasút előtt, de annyira elmerült a nézelődésben, hogy észre se vette, hogy sorra kerültek. A férfit, és a kislányát még nem látta sehol.

Beültek az egyik vagonba, a hullámvasút pedig nem sokkal később elindult.

Hazel a kezét a magasba lendítve visított, ő pedig a kocsi oldalán kinézve nézte a tömeget. Megfigyelte, hogy a hullám tetejéről egész jól belátja a parkot. A baseball sapkáját majdnem lefújta a szél, úgyhogy tartania kellett.

Hazel néha-néha oldalra pillantott. Kíváncsi volt, hogy Zeta is sikít-e. Meg se lepődött. Talán az lett volna fura, ha Zeta arcán megjelenik valamilyen érzelem. Mereven ült, a korlátba kapaszkodott, és a parkot nézte. Még csak legkisebb jelét se adta annak, hogy élvezné, vagy félne hullámvasúton.

Azután se, hogy kiszálltak. Stabilan lépett előre. Nem remegett a lába, és nem ájult ki a kabinból, mint a mögöttük ülő nő.

- Ez király volt! – Nevetett Hazel, és oldalba bökte. – Megyünk még egyet?

- Mehetünk. – Dörmögte Zeta, anélkül, hogy felé fordult volna.

A lánynak leolvadt a mosoly az arcáról. Volt egy olyan érzése, hogy Zeta egyáltalán nem élvezi, hogy itt kell lennie.

- Valami baj van? – Kérdezte.

Zeta felvonta a szemöldökét.

- Nem, nincs. Miért lenne?

- Nem tudom, csak... – Hazel megdörzsölte a karját, és lehajtotta a fejét. – Olyan fura vagy.

Zeta szemmel láthatóan megfeszült. Aztán valószínűleg elmosolyodott.

- Nincs semmi baj. – Bizonytalanul karon bökte a lányt. – Mi lenne, ha felülnénk az óriáskerékre?

Hazel szeme rögtön felcsillant.

- Jó!

Zeta még egyszer körülnézett, mielőtt a nyomába szegődött.

Útközben vett Hazelnek egy háromgombócos fagyit, a lány pedig rávette, hogy magának is kérjen egyet. Egy gombóc citromot választott.

- A tiéd milyen? – Kérdezte kíváncsian a lány. Majdnem belenyomta az orrát a fagyiba.

Zeta elhúzta tőle.

- Citrom.

- Megkóstolhatom?

Zeta összepréselte az ajkait. Nem akart semmi olyat enni, amin rajta volt a lány nyála.

- Tessék. – Morogta, és Hazel fagylaltvára tetejére nyomta a citrom gombócot.

- Várj, nem így ér –

Zeta nem törődött vele, az ezúttal már üres tölcsérrel elindult.

A kabinban ültek, és amíg Hazel izgatottan körbe ugrált, csöndben rágta az ostyát.

Az ablak mellett ült, így mindent tökéletesen látott. Hazel időnként izgatottan mondott, vagy a korláton himbálózva mutatott neki valamit, amire bólintással, vagy hümmögéssel válaszolt.

Aztán a lány hirtelen visítva az üvegnek tapadt.

- Úr isten, az ott egy szusi plüss?!

Zeta csöndesen körülnézett.

- Mi? Hol?

- Ott! – Hazel az üvegre nyomta a kezét. Egy bódéra mutatott, amiről plüssök lógtak. – Úr isten, következőnek oda kell mennünk!

Zeta hátradőlt az ülésében, és keresztbe fonta a karját.

- Rendben. – Nagyon úgy tűnt, hogy a célszemély délután érkezik. – De oszd be, mert egész nap itt leszünk.

Hazel ragyogó mosollyal felé fordult. Az orrát és a szája szélét összekente csokifagyival.

- Egész nap itt leszünk? – Aztán körülnézett. – Mondjuk elég nagy ez a hely.

- Az.

A kabinba rögzített rádióban megszólalt egy rövid dallam.

„Kedves látogatók, fotóért álljanak a fekete vonalra"

Zeta a kezébe temette az arcát. Mire kettőt pislogott, Hazel a karjánál rángatva próbálta a fekete vonalhoz húzni. Sikeresen, ugyanis meglepően erősnek bizonyult.

- Zeta, Zeta, gyere! – Kiáltott izgatottan, és maga mellé állította. – Csíííííííz!

Zeta elhúzta a száját, és zsebre dugta a kezét. A cipőjét bámulta, hogy a fényképen csak a baseball sapkája látszódjon. Mereven hallgatta a visszaszámlálást, a villanás pillanatában pedig Hazel nagy lendülettel átölelte. Olyan hirtelen érte a mozdulat, hogy a lány karjához kapta a kezét. Hazel homloka a csuklyáját nyomta, a maszk alá pedig bekúszott az eper illata. Hazel szorosan ölelte a mellkasát, a fejét Zeta vállán pihentetve. Zeta lélegzete egy pillanatra elállt, de ahelyett, hogy irtózott volna az érintéstől, szívesen a pillanatban maradt volna még. Hazel ölelése puha volt, és kellemes érzéssel töltötte el. Észre se vette, a lány fejére döntötte a sajátját. Így álltak egy darabig. Az üveg tükröződésében látta Hazel diadalmas vigyorát, de nem bánta. A lány pimasz tekintete az ő arcára is mosolyt csalt.

 Ő törte meg a pillanatot, amikor felemelte a fejét. Ahogy elszakadt az érintéstől, megszédült. A kezeit továbbra is a lány karján tartotta, de amint lelassult az óriáskerék, kibújt az ölelésből.

Az ajtó elé lépett, és hátranézett a lányra.

- Gyere. – Habár a maszktól nem látszott, halvány mosolyt rejtett az arcán.

Hazel nem mozdult. Farkasszemet nézett Zetával, és szélesen mosolyogva rágicsált egy bőrdarabot a mutatóujján.

– Kell az a szusi, vagy nem?

Hazel nem szólt semmit egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát, közben diadalmas tekintettel figyelte Zetát. A lány tekintetétől kezdte kényelmetlenül érezni magát. Inkább hátat fordított, és az egyre közeledő végállomást leste. Lassan földet értek. Hazel elsuhant mellette, és kisietett a kabinból. Megpördült, és úgy figyelte Zetát, aki kimérten lelépett a betonra.

- Kell. – Vigyorgott, közben izgatottan a jegypénztár melletti bódéhoz sietett. – Nézd, ott a képünk!

Zeta felnézett a kijelzőre, ahol még néhány ember képével együtt az övék is megjelent. Távolról úgy tűnt, mintha Hazel egy szellemet ölelne át, Zeta alakja ugyanis a lendülettől elmosódott.

- Előhívjuk? – Fordult felé izgatottan a lány.

- Minek?

- Emlékbe!

Zeta vállat vont. A memóriájával sosem akadt probléma, mindenre tisztán emlékezett. A képen látható pillanatra is.

- Felőlem...

Hazel a jegyárushoz sietett, és a kijelző felé mutogatva mondott neki valamit. Zeta kicsit odébb várt rá. A tömeget figyelte. Aztán Hazel az orra alá nyomta a képet.

- Nézd!

Zeta lenézett, és a kezébe fogta a papírt. Még meleg volt.

- Az első közös emlékünk! – Áradozott . Aztán kikapta Zeta kezéből, és a dzsekije zsebébe csúsztatta. – Menjünk a szusiért!

- Merre láttad? – Kérdezte Zeta.

Hazel körbe kémlelt, aztán a távolba mutatott.

- Ott van! – Megragadta Zeta kezét, és maga után húzta.

Elhaladtak egy étkezősor mellett, az egyik ülőhelynél pedig Zeta észrevett egy ismerős arcot. A férfi kék pólóban volt, és sötétpiros rövidnadrágban. Vele szemben a pufók kislány ült, arcfestékkel, és épp hatalmasat harapott egy, a fejével egyméretű, hamburgerből.

Zetát olyan hirtelen érte a felismerés, hogy kirántotta a kezét Hazel szorításából, és egy pillanatra megtorpant.

- Valami baj van? – Fordult vissza a lány.

Zeta elkapta a tekintetét az apukáról, és habár tudta, hogy a napszemüveg miatt Hazel nem tudja megállapítani, hogy merre néz, másik irányba fordult.

- Nincs. – Válaszolt. – Merre is van az a szusi?

- Arra. – Mutatott Hazel, és gyors léptekkel elindult.

Zeta az embereket kerülgetve követte, de néha - néha visszapillantott, hogy szemmel tartsa a célpontot.

Hazel egy bódé előtt várta, és a plüssre mutatva, izgatottan toporgott.

- Azt szeretnéd? – Kérdezte Zeta, közben zsebre dugott kézzel szemügyre vette a játékot. Két elválasztott szekcióban poharakat kellett lelőni. Az egyikben egy sínen mozogtak, a másikban egy helyben álltak.

A szusi plüssre emelte a tekintetét.

- Igen! – Visított Hazel.

Zeta a farmerzsebébe nyúlt, és pénzt vett elő. Átnyújtotta Hazelnek.

- Tessék.

Hazel kikapta a kezéből, és a pulthoz sietett. Az előtte játszó kisfiú épp befejezte a lövöldözést, és egy kis orrszarvú plüssel távozott.

- Jó napot! – Köszönt izgatottan Hazel.

A pult mögötti férfi végigmérte, a tekintete pedig megakadt a pénzkötegen a lány kezében. Szélesen elvigyorodott.

- Üdvözletem, Kishölgy. – A pultra támaszkodott. – Miben segíthetek.

- Azt a plüssöt szeretném! – Mutatott Hazel a fejük fölött lógó, hatalmas szusira.

- Rendben, de meg kell nyerni. – Tisztázta ravasz mosollyal a férfi.

Hazel megerősítést várva hátra pillantott, és Zetára nézett. Zeta épp nem figyelt rá, úgyhogy inkább visszafordult a játékhoz.

- Benne vagyok. Mit kell tenni érte?

A férfi Hazel kezébe nyomott egy sárga, piros csíkos műanyag pisztolyt, aztán a pultra könyökölt, és a poharakra bökött.

- Azokat kell eltalálnod. És ha sikerül ötöt lelőnöd, tied a plüss, amit szeretnél.

Hazel egyik lábáról a másikra billegve bólogatott.

- Oké. Kezdhetem?

A férfi felegyenesedett, és a bódé sarkába húzódott.

- Kezdheted. – Küldött egy sunyi mosolyt a lány felé.

Hazel az egyik szemét becsukva célzott. Az ajkát rágicsálva lőtt, és lőtt, de sehogy se tudta eltalálni a mozgó poharakat. Észre se vette, és máris kifogyott a lövedékből.

- Ne már! – Dobbantott. Elkeseredetten lebiggyesztette a száját, és Zeta felé fordult.

Zeta kicsivel mögötte állt, onnan figyelte a jelenetet.

- Akarsz még egy kört menni? – Kérdezte a férfi. – Hátha most szerencsésebb leszel.

Hazel csalódottsága azonnal elszállt, és lelkesen bólintott.

- Igen! – A férfi tenyerébe nyomta a második kör árát is.

Új pisztolyt kapott, és ezúttal sikerült hármat eltalálnia.

- Zeta láttad ezt? – Nézett büszkén hátra. – Eltaláltam!

Zeta mellé lépett és kivette a kezéből a játék fegyvert.

- Ne csak összevissza lőj vele. – Mondta, és a pisztoly csövével végig követett egy poharat. – Próbálj meg a célpontra célozni. És kicsit elé lőni.

Visszaadta Hazelnek a fegyvert, és a pulóver zsebébe rejtette a kezeit.

- Akkor mehetek még egy kört? – Kérdezte boldogan a lány.

Zeta vállat volt.

- Ha akarsz.

Hazel fizetett, majd lőtt. Ezúttal sikerült hatot eltalálnia, és egy le is esett a helyéről.

- Zeta láttad?

- Igen.

Hazel a pultra tenyerelt.

- Nyertem?

A férfi ellökte magát a bódé oldalától, és fejcsóválva a lány elé sétált.

- Sajnos nem.

- Mi? Miért?! De hát hatot eltaláltam.

- Igen, eltaláltad. – Helyeselt a férfi. Előre hajolt, és elvette a pisztolyt. – De le kell lőnöd a helyéről, nem csak eltalálni.

Hazel morcosan összevonta a szemöldökét.

- Ez nem igazság... – Morogta.

- Jaj, ne keseredj el, kishölgy. – Mosolygott nyájasan a férfi. – Biztos vagyok benne, hogy majd legközelebb sikerül.

Hazel farkasszemet nézett a férfivel, akinek egy pillanatra se tűnt el a széles mosoly az arcáról.

- De ezeket lehetetlen lelőni! – Mutatott a sínen futó színes poharakra.

- Nem akarod kipróbálni a másik oldalt? Igaz, azzal nem nyernél ilyen nagy játékot, de sokkal könnyebb.

- De én a szusit akarom!

A férfi a pultra könyökölt, és vállat vont.

- Akkor megpróbálhatod még egyszer.

Hazel mérgesen rágicsálta az ajkát. Már épp visszaszólt volna, amikor Zeta óvatosan karon bökte az ujjával.

- Megpróbálom én.

Hazel tekintete felcsillant.

- Oké! - Lelkesen bólintott, és új fegyvert kért, amit a férfi hatalmas örömmel át is nyújtott neki.

Zeta a kezébe fogta a könnyű, műanyag pisztolyt, és a pulthoz lépett. Kis ideig figyelte a sínen körbefutó poharakat. Tízet számolt, pont annyit, amennyi lőszert. A mozgásra koncentrált, és lőtt. Közben a szeme sarkából az étkezősor felé pillantott és rá kellett jönnie, hogy a célszemély már nincs a helyén.

Hazel hatalmas szemekkel nézte, ahogy mind a tíz poharat eltalálja. De lelőni neki is csak kettőt sikerült.

- Jaj, ne már! – Kiáltott fel csalódottan Hazel.

Zeta a pisztolyra nézett. A lövedék kétség kívül elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy kibillentse a poharakat, és a fegyver is kellő erővel lőtte ki őket. Összepréselte a száját, és kifújta az orrán a levegőt. Valami nem stimmelt. De nem érdekelte annyira, hogy kiderítse. Fontosabb dolga volt.

A férfi újra megjelent a sötét sarokból.

- Bámulatos. Nagyon kevesen találják el az összeset. Neked aztán van tehetséged!

Zeta figyelmen kívül hagyta. Hazelt nézte aki, az egyik ujját piszkálgatta.

- De ha még neki se sikerült, akkor lehetetlen megcsinálni! – Kiáltott a lány.

- Nem hiszem, hogy lehetetlen. – Nézett hátra a poharakra a férfi. – Két napja egy apuka lelőtte az összeset.

- Menjünk. – Szólt oda neki csöndesen Zeta.

Hazel ajkai lekonyultak. Lehajtotta a fejét, és megcsillant a szeme.

- De a plüss...

Zeta nem tudta, hogy mit tegyen. Azt legkevésbé se szerette volna, hogy a lány sírva fakadjon. Főleg nem egy ilyen értéktelen dolog miatt. De az idő is sürgette, úgyhogy döntenie kellett.

- Jól van. – Dörmögte, és a pultra rakta a játékot. – Utolsó kör.

Hazel megtörölte a szemét. Csöndben figyelte, ahogy a férfi elviszi a pisztolyt, és a bódé másik felébe sétál a váltásért. Zeta közben körülnézett. Rövid körre készült. Minél előbb utol akarta érni a célszemélyt. Hazel nézte, ahogy a zsebében matat, és majdnem felkiáltott, amikor meglátta, hogy Zeta egy igazi pisztolyt húz elő. A pisztolyt, amit aznap este az ő arcának is nekiszegezett. Visszatartott lélegzettel nézte, ahogy Zeta felrakja rá a hangtompítót, és a poharakra céloz.

- Biztos vagyok benne, hogy ezúttal veletek lesz a szeren - A férfi épp visszatért a játékpisztollyal a kezében, amikor elrepült mellette egy golyó. Felkiáltott, és a földre lapult.

A lövedék átlyukasztotta az egyik poharat, és beleállt mögötte a gerendába.

- Zeta...!? – Kiáltott bizonytalanul Hazel. Egy nő felsikított mellettük.

Zeta figyelte, ahogy a pohár lebucskázik a földre, és egy kört leírva odébb gurul. Épp a másodikra célzott, amikor Hazel a karjának ugrott. Elvétette a lövést, a golyó pedig az egyik plüsst találta el. A fehér tömés pihéi szanaszét repültek.

- Ilyet ne csinálj. – Nézett Hazelre. – Veszélyes!

Hazel tekintete ijedt volt.

- Honnan van nálad fegyver?!

- Indulás előtt beraktam. – Dörmögte Zeta. Körbenézett, az emberek rohanni kezdtek.

- Ezt tök illegális! – Lépett hátra, a fejét fogva Hazel.

Zeta összepréselte az ajkát. Lecsavarta a hangtompítót, és visszarakta a zsebébe. Csak akkor kezdte érezni, hogy mekkora baromságot csinált. Még sose cselekedett ilyen meggondolatlanul. Tudta, hogy nem kellett volna magával hoznia Hazelt. A földön heverő férfire nézett, aki alig hallhatóan nyöszörgött.

- Uram atyám! Valaki hívja a biztonságiakat...

- El kell tűnnünk innen! – Karolt bele Hazel. Megpróbálta odébb vonszolni, de Zeta nem mozdult. – Gyere már!

- Nem kell a plüss? – Fordult felé értetlenül Zeta, de a lány nem figyelt rá. Hevesen próbálta maga után ráncigálni.

- Gyere már! Mindjárt itt lesznek a rendőrök, és le fognak tartóztatni minket! – Hazel hangja remegett. – Nem akarok újra cellában aludni!

Zeta zsebre dugta a kezét.

- Ne aggódj. – Ezért a meggondolatlan cselekedetéért valószínűleg még felelni fog. – Te nem csináltál semmit.

- De akkor is! – Kiáltott Hazel. – Menekülnünk kell!

Zetát meglepte a kijelentés. Soha senki se maradt vele a bajban, és meg se fordult a fejében, hogy együtt meneküljön valakivel.

A férfire nézett, aki lassan feltápászkodott a földről.

- Nem kell. – Válaszolt Hazelnek. – Mindent elintézek.

- Milyet kérsz? – Fordult Hazel felé.

- Epreset. Nyilvánvalóan. – Forgatta a szemét a lány.

Habár a szusi plüssöt nem sikerült megnyernie, úgy tűnt, Zeta mindent megtesz annak érdekébe, hogy felvidítsa.

- Akkor téged akkor se tartóztatnának le, ha nyilvános helyen lelősz valakit? – Kérdezte, közben átvette a vattacukrot.

Zeta unottan megvakarta az orrnyergét.

- Eddig is ezt csináltam.

A vattacukros néni szemmel láthatóan elsápadt.

Elindultak az úton. Hazel észrevette, hogy bárhova mennek, mindig ugyanabba a nyuszis arcfestékes kislányba botlanak bele.

- És akkor elég felmutatnod az igazolványod, hogy tudják, hogy nem szabad megbüntetni?

Zeta kis ideig hallgatott. Valamit nézett.

- Nagyjából. – Dünnyögte.

- Wow! De menő! – Hazel letépett egy darabot a vattacukorból. – De azért eléggé megijesztettél. Nem számítottam rá, hogy előhúzol egy igazi pisztolyt.

Zeta a távolba meredt.

- Nem állt szándékomban megijeszteni. De azzal a játékkal valami nem stimmelt.

- Legközelebb hozz rakétavetőt. – Kuncogott Hazel.

- Az nem lenne praktikus. – Felelt színtelenül Zeta. Aztán a lány széles vigyorát látva rájött, hogy csak viccelt.

Hazel észrevette, hogy az arcfestékes kislány épp szembe ugrál velük. Piros lufit húzott maga után. Átnyújtotta a vattacukrot Zetának, aki lehajtott fejjel lépkedett előre.

- Kérsz?

Zeta megcsóválta a fejét.

- Ja, már el is felejtettem. – Vigyorgott Hazel, és egy vattacukor darabot emelt a szájához. – Te nem eszel szemetet.

- Ez csak cukor... – Motyogta Zeta.

Hazel épp megszólalt volna, de akkor valaki nekiment. Erősen ütközött a karjuk, majdnem kiejtette a kezéből a vattacukros pálcikát.

- Hé! – Fordult az ismeretlen férfi felé.

- Elnézést! – Szabadkozott az, és már indult is volna tovább, amikor a tekintete megakadt Hazelen.

Zeta megfeszült. Még sose került ilyen közel célszemélyhez.

- A szemed... – Dadogta a férfi, és tett egy lépést a lány felé.

- Igen, így születtem...? – Válaszolt bizonytalanul Hazel. Észre se vette, hogy Zeta felé hátrált.

A férfi tág szemmel nézte, mintha csak szellemet látna, és értelmetlen szavakat dadogott. Zeta számára legalább is. Hazel viszont elsápadt, amikor rájött, hogy érti.

- Project H... Hazel... Te egy vagy közülük. A... P. H. P.

- Nem tudom, hogy miről beszél...

Zeta felfigyelt a lány ideges, bizonytalan hangnemére, és úgy érezte, hogy közbe kell lépnie. Kézen fogta Hazelt, és elindult vele az úton. Hazel szó nélkül követte. Visszanézett a férfire, aki földbe gyökerezett lábbal bámult utánuk. A kislány közben mellé sétált, és megrángatta a nadrágja szárát.

- Apu, ki volt az a lány? – Kérdezte cérnavékony hangján.

- Senki, kincsem. – Szólt a férfi, és elkapta a tekintetét. – Gyere, menjünk.

Kézen fogta a kislányát, de néha-néha visszapillantott.

Zeta nem vette le róla a tekintetét, egészen addig, amíg el nem nyelte őket a tömeg.

- Jól vagy? – Hazel felé fordult. Megérezte, hogy a lány remeg.

Hazel sápadt volt, a semmibe meredt, és a mosolya is eltűnt.

- Azt hittem, biztonságban vagyok... – Motyogta.

Zeta még sosem hallotta ilyen rémültnek. Hazel hátra kapta a fejét, és a tömeget nézte.

- Mi van, ha rám találtak? – Rebegett.

- Hogy érted? – Kérdezte Zeta. A lány rákapta a tekintetét. A szeme tág volt, és ijedt. Olyan arcát mutatta, amit Zeta eddig még egyszer sem látott.

- Ha az a férfi szól nekik... Megtalálnak, és vissza fognak vinni. – Hazel hangja elcsuklott, és megszorította Zeta kezét.

- Hova?

Hazel nem válaszolt. A tekintetéből eltűnt az élet, mintha csak testben lenne jelen.

Zeta megtorpant, és szembefordult vele.

- Hazel. – A lány arcára simította a tenyerét. – Nézz rám.

Hazel összerezzent. A szemébe visszatért a fény, de rögtön elkapta a tekintetét.

- Zeta... – Suttogta, és lecincált egy bőrdarabot az ujjáról. – Menjünk haza.

Ezt a fejezetet évtizedekbe került megírnom. Vért izzadtam, de végre itt van, befejeztem, kész. Köszönöm mindenkinek a visszajelzést, aki jelezte, hogy egyben töltsem fel. <3

Mostantól igyekszem hamarabb hozni a fejezeteket, és elnézést a nagy kihagyás miatt. De ismertek, két könyvet sosem tudtam egyszerre írni. Lol.