Ahogy betakarózott, rögtön elnyomta az álom. Aludt már kényelmesebb helyen is, de nem panaszkodhatott. Megegyeztek Zetával.

Este volt, sötét, és mint mindig, az utcákat járta. Beosont egy elhagyatott épületbe, és ledobta a válláról a táskát. Elővett pár palackot, és festeni kezdett. Aztán meghallott valamit.

Egy férfi kétségbeesett hangját.

- Segítség! Ne, kérem, ne! Valaki! Segítség!

A keze megállt a levegőben. Nem mert moccanni. A hangok az alatta lévő szintről szűrődtek. Aztán a férfi felüvöltött.

Még sosem hallott ehhez fogható fájdalmat. Minden szőrszál égnek állt a hátán. Legszívesebben elfutott volna, de földbe gyökerezett a lába. Hallgatta a férfi fájdalmas kiáltásait, és folyni kezdtek a könnyei. Ott volt, de nem tudott segíteni.

Amilyen halkan csak tudta, a táskájába rakta a festékeket, és lopakodva lesietett a lépcsőn. A hideg esti szél megzörgette az ablakokat. Akaratlanul is jobbra pillantott, egyenesen a sötét szobába.

Állt ott valaki. Egy sötét alak, mellette pedig egy szőke hajú férfi nyöszörgött. A szájából felbukott vér, a padlóra csöpögött. Egy vörös tócsában térdelt, és a nyakát fogta.

A látványtól teljesen ledermedt. Az eladó nézett vissza rá, a tekintetében felfoghatatlan kínnal.

Tudta, hogy ott kell hagynia. Hogy nem tehet semmit, hiszen csak egy lány.

A fekete alak lecsapta a férfi fejét, a látványtól pedig felsikított. A fej elé gurult. Az alak pedig a hang irányába fordult. Egyenesen a lányra nézett. Az arcát árnyék takarta.

Futni kezdett, olyan gyorsan, ahogy csak a lába bírta, de nem jutott sokáig. Az alak utolérte, és megragadta a karját. Harcolt, hogy kiszabaduljon a fogásból, sikított és rúgkapált, de az alak a hajánál fogva visszarángatta az épületbe.

A földre taszította az élettelen test mellé. Az alak arcából nem látszott más, csak a széles, gusztustalan vigyor. A fogai sárgák voltak.

Vérben csúszva hátrálni kezdett. Az alak lassú léptekkel követte.

Valahogy feltápászkodott, és átrohant egy másik szobába. A sötét ellenére tökéletesen látott, de hallotta a mögötte lihegő alakot. A rendőrökkel ellentétben nem tudta lerázni. El kellett bújnia.

Beugrott a szekrénybe, és behunyta a szemét. Valamiért érezte, hogy az alak meg fogja találni. Hallotta a lépteket, és a vihogást. Apróra gömbölyödött. Hallotta, ahogy a szekrényajtó lassú nyikorgással kinyílik, a következő pillanatban pedig az alak a homlokába vágta a kést.

Hazel felriadt. A szíve még mindig zakatolt, de megkönnyebbülten nyugtázta, hogy csak rosszat álmodott. Mégis remegett.

Körülnézett a sötét szobában. Az ablakból kintről a hold kékes fénye világított. Hazel pedig nem bírt tovább a székben maradni. Nagyon ritkán rémálmodott, és ölelésre volt szüksége.

Felkelt a székből, és a párnát magához szorítva, takaróba bugyolálva elindult a hálószoba felé.

Óvatosan lenyomta a kilincset, majd behajtotta az ajtót. A szeme hozzászokott a sötéthez, így jól látta Zeta alakját az ágyon.

Közelebb osont. Zeta a hátán feküdt, a takarót a mellkasáig húzta, a kezeit maga mellett tartotta.

Hazel bemászott mellé, és egészen közel hajolt. Az arcán még látható volt a kékeslilás folt, ahol az orrnyergéhez nyúlt.

- Zeta... – Suttogta. Nem akarta megijeszteni, ezért nem bökte meg. Zeta alig hallhatóan nyöszörgött. Úgy gondolta, hogy elég mély álomba merült, ha a szólongatásra sem kel fel. Neki pedig annyi is elég volt, hogy hozzábújjon.

Zeta mellé gömbölyödött, és a férfi mellkasára rakta a kezét. Érezte Zeta heves szívverését.

Lehunyta a szemét, és mély lélegzetet vett. Biztonságban vagy.

Sikerült visszaaludnia, ezúttal pedig nem álmodott semmit.

Nem tudta, hogy mennyi idő telhetett el. Arra ébredt, hogy valaki felkiált mellette, majd taszítottak rajta, és legurult az ágyról. Kipattant a szeme. Rögtön elvakította a reggeli napfény.

Olyan hirtelen történt a dolog, hogy alig tudott reagálni.

- Te mit keresel itt? – Hallotta Zeta felkavart hangját.

Hazel a fejét simogatva kinézett az ágy mögül.

- Kényelmetlen volt a szék. – Morogta. Kicsit neheztelt a Zetára, amiért letaszította az ágyról. – El sem tudom képzelni, hogy voltál képes eddig benne aludni.

Zetát figyelte, aki úgy ült az ágy szélén, a takarót szorongatva, mint egy meztelen ember, akire fürdés közben rányitottak. Hazel elmosolyodott a gondolatra, hogy megijesztette. Egy olyan személyre hozta rá a frászt, aki amúgy egy rendíthetetlen gyilkos.

- Miért másztál be mellém? Akár meg is sérülhettél volna!

Hazel őszintén úgy érezte, hogy meg is sérült. Beütötte a fejét.

- Annál jobba, hogy figyelmeztetés nélkül lelöktél az ágyról? – Kérdezte mogorván.

- Abban egyeztünk meg, hogy kint alszol. – Emlékeztette tárgyilagosan a férfi.

Hazel elhúzta a száját.

- Tudom, csak... – Az ujját piszkálgatta. – Rosszat álmodtam. – Motyogott.

Zetára nézett, akinek egy pillanatra megenyhült a tekintete.

- Sajnálom. – Sóhajtott, majd kitakarta magát, megkerülte az ágyat, és kezet nyújtott Hazelnek, hogy felsegítse. – Jól vagy?

Hazel bizonytalanul bólintott. Hagyta, hogy Zeta felhúzza a földről.

Leültek az ágyra, és habár Zeta tőle távolabb foglalt helyet, mellé csusszant.

- Most már igen... – Suttogta. – Csak akkor kicsit megijedtem.

- Mit álmodtál? – Zeta hangjában semmi érzelmet nem lehetett kihallani, de Hazel tudta, hogy a férfi valójában figyel rá.

Zeta vállára hajtotta a fejét, mire ő megfeszült.

- A csávó volt benne, akit tegnap megöltek... – Várta, hogy Zeta támogatóan átkarolja, vagy megsimogassa a hátát, de semmi ilyesmi nem történt. – A gyilkos volt. Utána engem kezdett kergetni, és hiába bújtam el, megtalált, és engem is megölt.

Elhallgatott, és Zeta felé fordította a fejét. A kifejezéstelen arcot figyelte. Zeta egyenes háttal ült, a kezeivel az ölében, és mereven bámult előre. Aztán enyhén oldalra fordítva a fejét, a lányra pillantott.

- Ez csak egy rossz álom. Tudom, hogy akkor szörnyű, de mindig fel tudsz belőle ébredni. És hidd el, a való életben előbb ölöm meg a gyilkost, minthogy egy ujjal is hozzád érjen.

Hazel halványan elmosolyodott. Kedvesnek találta, hogy Zeta megpróbálja megnyugtatni, a maga furcsa, és rideg módján.

- Jó, de... – Hazel bátortalanul felpillantott. – Miattam ne ölj meg senkit, jó?

Figyelte, ahogy Zeta elhúzza a száját. Aztán alig láthatóan bólintott.

- Megígéred? – Mélyen Zeta szemébe nézett. Ő zavartan elkapta a tekintetét.

-Ha az életed forog kockán, – Felelt nyersen. – Nem ígérhetek semmit.

Hazel lehajtotta a fejét. Tudta, hogy ezen nincs mit vitatkozni Zetával. Ezek után már csak abban reménykedett, hogy ha valaha is összefut a gyilkossal, Zeta mellette lesz. Ha mégis egyedül, bízott benne, hogy el tud menekülni, hiszen gyors futó volt.

Zeta felé fordult.

- Van kedved reggelizni?

- Már hogy ne lenne!

- Müzli?

- Müzli.

Követte Zetát a konyhába, és leült az asztalhoz. Figyelte, ahogy Zeta a pultnál sürgölődik, levesz két tányért, müzlit, majd tejet önt beléjük, aztán lerakja elé az egyiket.

- Köszi. – Mosolygott kanalat ragadva Hazel.

- Szívesen. – Zeta vele szemben leült az asztalhoz, és mereven tartva az evőeszközt enni kezdett.

Hazel elmosolyodott. Zetát nézte, ahogy egyenletesen rág, nyel, majd megismétli, és örült, hogy végre látja enni. Még ha semmi jelét nem is adta annak, hogy élvezi a tevékenységet.

- Zeta? – A neve hallatán a lányra pillantott.

- Igen?

- Tudja egyáltalán valaki, hogy ki a gyilkos?

Zeta vállat vont.

- Majdnem biztos vagyok benne, hogy nem. Nagyon óvatos, és sokat kockáztatna, ha bárkinek is elmondaná.

- Akkor nem is lehet elkapni?

- Azzal az információval, ami a birtokunkban van, nem. Hacsak nem követ el valami hibát, vagy hagyja a DNS-ét a tetthelyen. – Zeta az üres tányérba ejtette a kanalát.

Hazel a jobb kezén éktelenkedő vágást figyelte. Nagyon ronda látványt nyújtott. Szétnyílt, és kilátszott Zeta vöröses húsa.

- DNS, mint az ujjlenyomat?

Zeta bólintott.

- Haj, vagy bármilyen testi váladék, beleértve a nyálat és a vért. Még cipőnyomot sem hagyott, pedig az ilyen helyeken szokott lenni. – Hátrafordult, és maga elé emelt egy pohár vizet. – Kivéve, ha áthelyezték a holttestet, de az ő esetében nem ez a helyzet.

- Te aztán igazán értesz a témához. – Ismerte el Hazel.

Zeta tekintete megcsillant. Talán még alig észrevehetően el is mosolyodott, persze az arcáról a büszkeség leghalványabb jelét se lehetett leolvasni.

- Szakmai ártalom. – Felelte ridegen, aztán beleivott a pohárba.

Hazel félrenyelt, és köhögve röhögni kezdett. Nem számított Zeta válaszára.

- Nem is tudta, hogy van humorérzéked! – Nevetett, majd a kézfejével megtörölte a száját.

Zeta ráemelte a tekintetét, a szemében értetlenség suhant keresztül.

- Nem vicceltem. – Jegyezte meg óvatosan. – Csak volt már alkalmam holttestekkel elszámolni.

Hazel érezte, hogy ebben a témában nem kéne faggatnia. Valahányszor eszébe jutott, hogy Zeta embereket öl, végigfutott a hátán a hideg.

- Mondjuk azok kevésbé se voltak ennyire csúnyák.

- Ezt hogy érted?

Zeta a mutatóujjával csöndesen körözött a pohár oldalán.

- A holttestekről készült képeket nem hozták nyilvánosságra, de én láttam mindet. – Hazelre pillantott, aki lélegzet visszafojtva hallgatta. – De gondolom a hírekből van ötleted hozzá.

Hazel megvonta a vállát.

- Még sosem gondolkodtam így róla. – Vallotta be. – Amikor az újságot olvastam, mindig földön fekvő embereket képzeltem el. De rajtuk nem volt vér.

Zeta pár pillanatig komoran nézte a lányt. Azon gondolkozott, hogy hogy lehet ilyen ártatlan. Aztán megköszörülte a torkát.

- Talán annyit mondhatok, hogy őutána nehéz feltakarítani.

Hazel tekintete újból Zeta sebére siklott.

- Hát, azok után amit tegnap műveltél, utánad is nehéz lesz... – Figyelte, ahogy Zeta arca megfeszül. – Nem kéne bekötni a sebed? Nagyon ronda. Nem szeretném, hogy elfertőződjön!

Zeta kicsit megemelte a karját, és unottan a vágásra pillantott.

- Sosem kötöztem be a sebeimet. – Dünnyögte. – És eddig még nem haltam bele.

Hazel az orrát ráncolta.

- Mi van, ha be kell varrni? – Kérdezte feszülten. – Nagyon mélynek tűnik!

Zeta szája széle alig láthatóan megrándult. Az asztal alá dugta a kezét, hogy elrejtse a lány vizslató tekintete elől.

- Nem kell bevarrni. – Mondta szárazon.

- Jól van, akkor csak azt engedd meg, hogy bekötözzem! – Kérlelte Hazel, közben elfeküdt az asztallapon. Hatalmas szemekkel nézte Zetát, és lebiggyesztette az ajkát. Zeta kelletlenül felsóhajtott.

- Rendben...

Hazel tekintete boldogan felcsillant, az arcára széles mosoly ült, és felpattant a helyéről. Zeta elé sietett.

- Meglátod, így sokkal szebben fog gyógyulni, mint a többi sebed! – A mondat végére elkomorult. Zeta hegeit figyelte, amik ormótlan, vastag csíkokban szelték keresztbe egymást, és a karjait.

Zeta elhúzta a száját. Nem akarta, hogy szépen gyógyuljon, és ezzel kifakuljanak az emlékei a tettéről. De látta a lány tekintetében, hogy mennyire aggódik érte, így megengedte.

Felkelt, és hangtalanul követte Hazelt a hálószobába.

Hazel csöndben, az ölében az elsősegély dobozzal, mellé ült, és a kezébe vette Zeta bal karját. Óvatosan végig húzta a hegek rücskös felületén az ujját, és felszisszent. Látta Zetán, hogy feszeng, így elengedte a kezét, és gyorsan felnyitotta a piros, kicsit megkopott dobozt. Elővette a gézt, betadine-t, és egy puha vattapamacsot.

- Először lefertőtlenítem a kezed. – Mondta, miközben szembe fordult Zetával. Felé nyújtotta a tenyerét, és megmozgatta az ujjait.

Zeta szó nélkül átnyújtotta neki a jobb kezét. Figyelte, ahogy a lány óvatosan az ujjai közé csippenti a fertőtlenítővel áztatott pamacsot, majd puhán a sebhez érinti.

- Bocsi. Lehet, hogy egy kicsit csípni fog. – Motyogta, a feladatra összpontosítva.

Zeta nem szólt, csak figyelt. Még soha senki nem gondoskodott róla, legbelül pedig melegség töltötte el. Életében először nem bánta, hogy Hazel hozzáért.

- Nemsokára kész vagyunk. – Dünnyögte a lány, és az alsó ajkát rágicsálva a gézzel körbe kötözte Zeta sebét. – Nagyon csúnyán megvágtad magad, remélem begyógyul. – Dorgálta dacosan.

- Persze, hogy begyógyul... – Dörmögte Zeta. – Emiatt ne aggódj.

Hazel felpillantott a munkából. A tekintete ezúttal érett volt, és komoly. Mélyen beszívta a levegőt, mintha készülne valamit mondani, de helyette inkább visszatért a kötözéshez.

- Fontos vagy a számomra... – Bökte ki végül, alig hallhatóan.

Zeta csodálkozva nézte a lány szomorkás arcát. Elgondolkodott, hogy ha Hazel eltűnne, hiányolná-e egyáltalán.

- Köszönöm. – Mondta végül tömören.

- Hm. – Hazel szelíden elmosolyodott, közben egy barna ragtapasszal leragasztotta a géz szélét.

Zeta ekkor vette észre egy halvány heget a lány kézfején. A fehér vonal megcsillant a reggeli fényben. Hazel épp el akarta húzni a kezét, de Zeta megállította. Szelíden tartotta a tenyerében, és a hüvelykujjával végigsimított a hegen.

- Egyszer kukázás közben szereztem. – Magyarázta a lány. – Felvágta egy törött alkoholos üveg.

Nem vette ki a kezét Zeta tenyeréből, helyette a másikat is odanyújtotta.

- Van egy csomó az ujjaimon is, de alig látszanak. – Zeta szeme elé nyomta a mutatóujját. – Látod, ezért fontos, hogy gondoskodj a sebeidről. Hogy ne maradjanak meg.

Zeta a kezébe vette Hazel másik kezét is. Puha volt, meleg és kecses. Még annak ellenére is, hogy a körmei mellett szakadozott a bőr.

Életében először nem irtózott hozzáérni valakihez. Hazel a tenyerébe csúsztatta a sajátját. Zeta csöndesen nézte, ahogy a lány az ujjai közé kulcsolja az övéit. Sosem gondolta volna, hogy a kéz ilyet is tud. Hazel világos bőre az ő sötét ujjaival akár még szépnek is mondható, cikkcakkos mintát rajzolt ki.

Felnézett Hazelre. A lány boldogan mosolyogva figyelte a kezüket.

Aztán az egésznek vége szakadt, amikor Zeta elhúzta a kezét. Rá kellett jönnie, hogy ebből a fajta szorításból nehéz kihúzni az ujjait. Csöndesen – az ezúttal már szabad – tenyerére pillantott.

Hazel mocorogni kezdett, de az arcáról továbbra se tűnt el a pimasz mosoly. Felpillantott az elsősegély dobozról. Zeta elgondolkodva a tenyerét masszírozta. Aztán szórakozottan felnevetett.

- Még sosem fogtam meg senki kezét.

Hazel hitetlenkedve megcsóválta a fejét.

- Akkor lehet, hogy azért ilyen hideg! – Vágta rá.

Zeta vállat vont. A tekintete a kötésre siklott. A hófehér anyag szépen simult a karjához, és még azután se áztatta át a vér, hogy megmozgatta a kezét.

- Azt tudtad, hogy egy szúrásból meg lehet állapítani, hogy valaki jobb, vagy balkezes? – Az elmúlt napokban felfedezte, hogy a lány is balkezes, így úgy gondolta, ez érdekes információ lehet a számára.

- Nem, nem tudtam! – Válaszolt Hazel, a tekintetében elegendő zavarodottsággal. – Erre nem is gondoltam.

Zeta halványan elmosolyodott.

- Nagyjából azt is be lehet mérni, hogy milyen magas volt az illető.

- És ez a gyilkosra is vonatkozik? – Kérdezte kíváncsian Hazel.

Zeta alig láthatóan bólintott, majd kis gondolkodás után elővette a telefonját.

- Gyere, mutatok valamit.

Hazel közelebb csusszant hozzá, és kíváncsian a képernyőre szegezte a tekintetét. Zeta megnyitotta a galériát, majd az ujja megállt a levegőben. Komoran a lányra pillantott. Addigra már rájött, hogy elhamarkodottan a döntött.

- Ezek az áldozatokról készült fotók. Csak akkor mutatom meg, ha van hozzá gyomrod.

Hazel arcán félelem suhant át, de gyorsan kíváncsiság vette át a helyét.

- Nem is tudom... – Motyogta, és lesütötte a szemét. – Még csak egyszer láttam halott embert...

Zeta kikapcsolta a telefont, és visszadugta a nadrágzsebébe.

- Csak pár késszúrást szerettem volna megmutatni. Képről érthetőbb lenne elmagyarázni. – A kezével hátratámaszkodott, és Hazelre nézett. – De nem akarlak olyannak kitenni, ami megviselhet.

Hazel lecincált egy száraz bőrdarabot az ajkáról.

- Jó... – Motyogta.

Zeta elgondolkodva megdörzsölte a tarkóját.

- Képek nélkül csak annyit tudok mondani, hogy a szúrás szögéből állapítva a gyilkos olyan százhetvennyolc, és száznyolcvan centi között lehet.

Hazel nehezen tudta elképzelni, hogy a sebből ránézésre meg lehet állapítani a személy magasságát. De nem szólalt meg. Csak bólogatott.

- Ja, és jobb kezes. – Tette hozzá Zeta.

Hazel felkuncogott.

- Akkor most már biztos, hogy nem te vagy az.

Zeta úgy tűnt, egyáltalán nem találja nevetségesnek a megjegyzést. Az arca kisimult, érzelemmentessé vált.

- Én nem élvezetből ölök. – Tisztázta. – Élvezetből embert ölni a legmocskosabb dolog a világon.

A tekintetétől Hazelnek végigfutott a hideg a hátán. Tele volt gyűlölettel. Tudta, hogy ez a gyűlölet nem felé irányul, mégis megrémült.

- Jó, nem úgy értettem! – Szabadkozott. – Tudom, hogy nem te voltál. Csak viccnek szántam!

Zeta tekintete rögtön megenyhült. Nem állt szándékában megrémíteni a lányt.

- Sajnálom... – Motyogta, és lehajtotta a fejét. A zokniját figyelte, amin két sötét vércsepp éktelenkedett. – Tudom, hogy viccnek szántad. – Aztán ügyetlenül elmosolyodott, és ahogy Hazeltől tanulta, finoman karon ütötte a lányt. – És már én is biztos vagyok benne, hogy nem te vagy az!

Hazel megkönnyebbülten felkacagott, és hátra vetette magát az ágyon. A hangja gyönyörűen csengett.

- Most megfogtál! Most igazán megfogtál! – Nevetett pimaszul. – Egy pillanatra azt hittem, hogy valami sértőt mondtam.

Zeta értetlenül fürkészte a lány arcát.

- Nem mondtál semmi sértőt.

Hazel felkönyökölt, és a hajába túrva kisöpörte a szemébe hullott kusza tincseket.

- Akkor jó. - Mosolygott. Aztán kis hallgatás után újra kiült az arcára a pimasz mosoly. – De azért csak vigyázz, nehogy megszurkáljalak az álmodban!

Zetának beletelt pár másodpercbe, amíg felfogta, hogy a lány ismét viccel. Gyorsan rendezte a megfeszült arcizmait, és elmosolyodott.

- Még a kést se tudod rendesen megfogni! – Vágott vissza.

Hazel nevetésben tört ki, ami őszinte mosolyt csalt az arcára.

- Dehogy nem, nézd! – Kuncogott a lány, és egy képzeletbeli késsel megszurkálta a levegőt.

Közben Zeta arcát figyelte, aki keresztbe fonta a karját.

- Igen, most nagyon megijesztettél.

Hazel elégedett pillantást küldött felé.

- Ugye? – Az ágyon térdelve közelebb csoszogott. – Nagyon ijesztő vagyok!

A feje mellé emelte a kezeit, és mintha karmai lennének, sziszegve behajlította az ujjait.

Zeta egy pillanatra megfeszült. Nem örült volna, ha a lány ráugrik, még ha ezt csak játékból is teszi.

- Félj tőlem! – Nevetett Hazel, és Zeta karjának esett. – Reszkess!

Zeta egy kis ideig csöndesen tűrte, hogy Hazel a vállát ütögesse, majd a karjával óvatosan megállította.

- Jól van, elég lesz. – Sóhajtott a fejét csóválva. – Te jó ég.

Hazel engedelmesen visszahuppant a fenekére. Szélesen mosolyogva kuncogott.

- Valld be, hogy nagyon rettenetes vagyok! – Simított büszkén végig a haján, mint aki kifogásolhatatlan munkát végzett.

- Ó, tagadhatatlanul. – Mosolygott Zeta. – Még mindig reszketek.

Hazel elégedetten vigyorgott. Aztán Zeta sejtelmes tekintettel felé fordult.

- Én jövök. – Jelentette ki. Látta a lányon, hogy elbizonytalanodik.

Közéjük telepedett a csönd, egy kis ideig csak figyelték egymást.

Zeta arcáról ismét eltűntek az érzelmek, a tekintete kiüresedett.

Hazelnek borsódzott a háta. Még levegőt is elfelejtett venni.

Aztán Zeta hirtelen megmozdult.

- Bu!

Hazel összerezzent, mire Zeta diadalmasan felkiáltott.

- Há! Megijedtél!

- Nem, nem igaz! – Csóválta durcásan Hazel a fejét.

- Megijesztettelek.

- Nem ijesztettél! Nem is vagy ijesztő!

Zeta felvonta a szemöldökét. Állta Hazel morcos tekintetét. Aztán a lány szája szélén lassan megjelent egy aprócska mosoly. Egyszerre kitört belőlük a nevetés.

Sziasztok! Ezt a fejezetet sokáig tartott megírni, mert elég fontos rész. Remélem, tetszett!