6 - Rémálom

Figyelte, ahogy a lány minden figyelmét a falra összpontosítva egy nagy kört ír le a karjával. A macskának már háta is volt. Hazel gyorsan dolgozott, az eredmény mégis lenyűgözőre sikerült.

- Bámulatos. – Szemlélte Zeta a lány művét.

- Á, pedig ez nem is sikerült olyan jól. – Legyintett Hazel, a kezében a graffitis palackkal. Az arcán kék, fekete és rózsaszín festékpöttyök díszelegtek.

- Nekem nagyon tetszik. – Tette zsebre Zeta a kezét. – Biztos nem lehet egyszerű ezzel a festékfajtával dolgozni.

Hazel felé nyújtotta a fekete palackot.

- Kipróbálod? – Kérdezte vidáman mosolyogva.

- Nem, én... – Zeta hátrébb lépett egyet. – Én nem tudok rajzolni.

Figyelte, ahogy a lány felsóhajt, majd drámaian megforgatja a gyönyörű szemeit.

- Nincs olyan, hogy valaki ne tudna rajzolni.

Zeta összevonta a szemöldökét.

- Na, vedd el! – Nyújtotta felé Hazel fáradhatatlanul a palackot. – Nem harap.

- Tudom, hogy nem harap. Egy tárgy nem tud harapni. – Morogta Zeta.

Hazel jóízűen felkacagott.

- Ez csak egy kifejezés. – A tekintete megvillant, ahogy Zetára nézett. – Azt jelenti, hogy nem kell tőle félned.

Lassan pörögtek a másodpercek, ahogy farkasszemet néztek. Mindketten túl makacsok voltak ahhoz, hogy megtörjék.

- Na? – Hazel felhúzta a szemöldökét. – Mit mondasz?

Meglengette Zeta orra előtt a palackot.

- Azt se tudom, hogy mit rajzoljak. – Morogta Zeta, miközben a kezébe vette a festékszórót.

- Mondjuk egy cicát. – Hazel a falhoz szökkent, és a friss festményre mutatott. – Ide az enyém mellé.

Zeta a falhoz ballagott, és felemelte a palackot. Az ujját a tetejére csúsztatta, míg a bekötözött karját a mellkasához szorította. Valahogy nem állt a kezére az üveg. Mivel Hazel használta az előbb, langyos volt a fogása. Zeta mégse tudta kényelmesen köré fonni az ujjait. Hiába, fegyverekhez volt szokva. Óvatosan lenyomta a festékszóró tetejét, és figyelte, ahogy a fekete festék sziszegő hangot hallatva puhán a falra hullik. A szemmel kezdte.

Olyan erősen szorította a palackot, hogy begörcsöltek az ujjai. A figyelmét szigorúan a festékre összpontosította. Amikor az egy fekete csíkban megindult lefele, mérgesen összepréselte a fogait.

- Ne tartsd olyan sokáig a falon, mert akkor lefolyik. – Magyarázta Hazel, majd Zeta mellé lépett, és a csontos kézfejre csúsztatva a tenyerét, húzott egy vonalat. – Így, látod?

Zeta bólintott. Még el se kezdte a feladatot, máris elrontotta.

- Akkor egy macskát, igaz? – Nézett a szeme sarkából Hazelre.

A lány izgatott mosollyal az arcán bólintott.

Zeta keze megállt a levegőbe, és egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy hogy is néz ki egy macska. Maga elé kellett képzelnie. Nem szerette volna egy az egyben lemásolni Hazel rajzát.

Ahogy a képzelete végig haladt a macska testrészein, az alapján húzta a vonalakat. Nem törődött vele, hogy pár helyen elfolyt a festék, mivel úgy tűnt, hogy Hazelt sem zavarja.

Majd miután befejezte, felnézett, és hátrébb lépett, hogy szemügyre vegye a rajzot.

- Elsőnek nem is olyan rossz. – Vigyorgott Hazel, és oldalba bökte.

- Mondtam, hogy nem tudok rajzolni... – Morogta kelletlenül Zeta.

Hazel felé fordult. A férfi kifejezéstelen arcát fürkészte.

Zeta legszívesebben elbújt volna. Nem szeretett felsülni, vagy elbukni, ahogy azt is tudta, a rajzolás nem neki való.

- Ha nem tudnál, most nem lenne egy macska a falon! – Hazel mellé lépett, és az egyik kezével átkarolta a nyakát. Közben szakértői szemmel még egyszer áttanulmányozta a fekete vonalrajzot.

Zeta orrát rögtön megcsapta a lány eper illata. Hallotta Hazel csámcsogását, amitől kirázta a hideg.

- És azért elég felismerhető szerintem. – Tette hozzá nevetve a lány.

Zeta lehajolt a földön heverő táskáért, hogy kibújhasson Hazel karja alól, majd kicsivel odébb lépve felé fordult.

- Örülök, ha neked tetszik. – Felelte hidegen. Majd Hazel rajzához lépett, és végig simította rajta a kezét. – De a tied tagadhatatlanul jobban sikerült.

Hazel felkacagott.

- Vigyázz, még szárad.

Zeta csak akkor vette észre, hogy elkente a lány rajzát. Mintha tűzbe nyúlt volna, elkapta a kezét, és enyhén Hazel felé fordította a fejét. Remélte, hogy a lány nem veszi észre a balesetet, de Hazel egyenesen őt nézte. És mosolygott. Aztán kuncogni kezdett, végül pedig kitört belőle a nevetés.

Zeta elhúzta a száját. Nem értette, hogy mi olyan nevetséges azon, hogy elrontott egy gyönyörű rajzot. Feszengve megpiszkálta az orrnyergét, amin utána kékeslilás foltot hagyott a festék.

- Bocsánat. – Morogta.

- Jaj, ne csináld már! – Hazel legyintett, és Zeta mellé lépve a macska másik szemét is elkente a tenyerével. – Tessék, most hasonlítanak.

A férfi figyelte, ahogy Hazel a festékfoltos dzsekijébe törli a kezét, és csöndesen megjegyezte.

- Az enyém inkább hasonlít macskatetemre, amin átment egy autó...

- Most, hogy mondod, tényleg. – Hazel, Zeta vállára tette a kezét, ő pedig beletörődött, hogy a lány valószínűleg sose fog leszokni arról, hogy hozzá érjen. – Olyan mintha vérezne, ahol elfolyt a festék.

Zeta elhúzta a száját, és bólintott. A lány kezébe adta a hátizsákot, majd a lépcső felé indult.

- Gyere, menjünk. Már hűvös van.

Hazel szó nélkül, vigyorogva szegődött a nyomába.

- Tessék. – Egy takarót nyújtott Hazelnek, aki szemmel láthatóan kényelembe helyezte magát a forgószékben. – Ha kell még valami, szólj.

- Rendben. – Mosolygott Hazel, és elvette a takarót. Magára terítette, majd a feje alá rakta a párnát, és lehunyta a szemét. – Jó éjt, Zeta.

Zeta egy kis ideig figyelte, mielőtt válaszolt.

- Szép álmokat. – Motyogta.

Elindult a szoba felé, közben lekapcsolta az előszobában a villanyt. Még egyszer visszanézett Hazelre. A szék mögül kilógott a takaró, és pár tincs a lány kusza hajából.

Halkan behajtotta a szobaajtót, és merev testtartással leült az ágyra. Levette a pulóverét, és a földre dobta. Így már csak rövidujjút és nadrágot viselt.

Elgondolkodva végigsimított a vécépapírba csavart kezén, majd maga mellé ejtette. Valamiért szerette a kötést, amit Hazeltől kapott.

Sosem telt ilyen hosszan a napja, amikor ölt. Olyankor csak elvégezte a munkát. Megbüntette a tetteit. Aztán keserű szájízzel telt a hét. Ezúttal viszont semmi ilyesmit nem érzett.

Nyugodt volt, és kellemesen fáradt. Talán még azt is elhitte volna, hogy boldog.

Kibújt a zoknijából, majd elfeküdt az ágyon.

A plafont nézte. Nem jött álom a szemére, pedig érezte, hogy fáradt. A kezét a mellkasán pihentette, és óvatosan masszírozta. Amikor a sebhez ért, véletlen erősebben odanyomta az ujját, amitől végigfutott a karján a fájdalom. De nem adott ki hangot, és az arca se torzult el. Rég megtanulta, hogyha kimutatja a fájdalmat, attól csak rosszabb lesz.

Felsóhajtott, és inkább maga mellé ejtette a kezét. Tudta, hogy felszakította a sebet, és vérzik, de nem törődött vele.

Lehunyta a szemét.

Valaki meglökte, ő pedig fejjel előre átbucskázott egy szőnyegen. Egy terembe esett, ahonnan nem volt kiút. A falak helyén kivetítők játszották a legszörnyűbb képeket. Egy székhez kötözött nő üvöltött, ahogy valaki felvágta a hasát. Vér, és belek. Megpróbálta kizárni a hangokat, de a látvány elborzasztotta. A szíve a fülében zakatolt. Egy nyuszi visított, ahogy egy férfi szétszedi. Visszanézett a nőre. Hazel ült a helyén. Könnyes szemekkel. A bőrét vér áztatta, és a kíntól eltorzult az arca.

- Zeta... – A lány hangja csöndes volt, az ő fejében mégis üvöltött a hang.

Valaki megragadta hátulról, hogy kihurcolja a szobából. Forgott vele a világ, és reszketett. A hideg izzadság átáztatta a ruháját.

Egy férfi állt előtte, aki épp olyan ijedt volt, mint ő maga. Érezte az idegenből áradó rémületet. A férfi a sarokba lihegett. Valahogy kés került a kezébe.

- Tudod mit kell tenned. – Visszhangzott egy hang.

Nem szólalt meg. Tudta, hogy mit kéne tennie, de nem bírta. A kezében a kést szorítva előrébb lépett a zokogó férfihez. Sötét volt, de még így is tisztán látta. A férfi alakja egyik pillanatról a másikra egy lánnyá formálódott. Szőke hajjal, és ibolyalila szemekkel. Zihálva figyelte a lányt. Eldobta a kést, és akkor valaki nekiugrott. A lány alakja átváltozott. Egy erős, izmos férfi szorította a földhöz, és a hasába vágta a kést.

Felriadt, de még a szeme előtt lebegett az álom. Egy holttest feküdt a mellkasán.

Felkiáltott, és zihálva lelökte magáról. Ekkor tisztult ki a látása. Valaki nagyot puffant a földön.

Hatalmas szemekkel figyelte, ahogy az ágy mellett nyögdécselve, a fejét fogva megjelenik Hazel alakja.

- Te mit keresel itt?! – Kiáltott. Rögtön észrevette a hangtónusát, amit azonnal korrigált. Nem szabad kiabálnia.

- Kényelmetlen volt a szék. – Morgott Hazel, a tarkóját dörzsölve. – El se tudom képzelni, hogy voltál képes eddig benne aludni...

Zeta nem szokott megijedni, de ezúttal úgy kalapált a szíve, hogy érezte, ahogy a mellkasához csapódik. A fejéhez kapott, és a lányra nézett.

- Miért másztál be mellém? Akár meg is sérülhettél volna! – Nem akarta véletlenül megölni a lányt.

Hazel hanyagul felnézett. A haja kócosan a szemébe lógott. Csak válltól felfele látszott, mert még mindig a földön csücsült. Kiskacsás pizsamát viselt, ami az egyik vállát lecsúszott.

- Annál jobban, hogy minden figyelmeztetés nélkül lelöktél az ágyról?

- Abban egyeztünk meg, hogy kint alszol. – Zetának végre sikerült visszanyernie a megszokott hangnemét.

- Tudom, csak... – Hazel lesütötte a szemét, és száraz bőrdarabkákat kezdett tépegetni az ujjáról. – Rosszat álmodtam.

Zeta művészi macska festménye, ami később nevet is kap.:

Sziasztok! Miközben megpróbáltam feltölteni ezt a fejezetet kijelentkeztetett a wattpad, és valamiért nem tudom gépről szerkeszteni a sztorikat, és nem is látom őket. Remélem, hogy ez csak ideiglenes, és nem lesz belőle probléma, mert nem szeretném, ha eltűnnének a történetek amiket írtam.

Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top