Zeta lecsatolta a fejéről a maszkot, és a mosdó szélére rakta. Olyan erősen szorította a kés markolatát, hogy kifehéredtek az ujjai. Megtámaszkodott, és a tükörbe nézett. Mélyen, a saját tükörképére. Olyan gyűlöletteljes pillantással, hogy bárki más meghátrált volna. Összepréselte az ajkait, ahogy észrevette, hogy felgyorsul a lélegzete. Az arcot nézte, ami már annyi ember halálát okozta. A fejében cikáztak a dühöngő gondolatok. Próbálta az emlékezetébe vésni amit a törött tükrön keresztül lát. Egy gyilkos képét, aki nem érdemel bocsánatot.

Nem szakította meg a szemkontaktust. Nézte, ahogy a tükörképe felemeli a kést. Az ajkai szétnyíltak, a száján keresztül szívta be a levegőt. Visszatartotta, és figyelte, ahogy a tükörképe az alkarjához érinti a pengét. Hideg volt, és éles. Aztán egy hirtelen mozdulattal vágott. Egy elfojtott nyögés hagyta el a száját. Összegörnyedt. A tükörképe arca eltorzult, a szemöldöke fájdalmas görcsbe szaladt. Nem tudta, hogy milyen mélyre hasított a penge, de érezte a jéghideg bőrén csorgó, selymes vért. A szíve a fülében zakatolt. A bal kezével a mosdóra támaszkodott, míg a másikat a hasához szorította. A pulóvere elkezdte beinni a sötét vért. Megengedte a vizet, és beledobta a kést. Figyelte, ahogy átlátszó, és vörös keveredik egymással, majd miután félig megtöltötte a mosdókagylót, elzárta a csapot.

Újra a tükörre pillantott. Egy üres, fáradt arc nézett vissza rá. Vádaskodó tekintettel, amiért fájdalmat okozott magának.

Zeta ellépett a mosdókagylótól, és lepillantott a karjára. A hideg fürdőszobapadlóra apró, vörös pontok csöppentek. Az egyiket elkente a lábával, aztán felsóhajtott. Még mindig remegett, de a hányingere elmúlt. Túl volt a napon.

Remegő kézzel bemászott a kádba, és a hátára feküdt. A fejét hátra hajtotta, a kezét pedig a hasán pihentette. Hagyta, hogy csorogjon a vére. Lehunyta a szemét, és mély levegőt vett. Remélte, hogy nem csapott akkora hangzavart, hogy megijessze Hazelt. Hideg vette körül, egyedül a seb izzó hője tartotta melegen. A lélegzése lassan helyreállt, és lelassult. Vége volt a napnak. Hallgatta a csendet, és a mosdókagylóba csöpögő vízcseppek hangját.

Csipp-csöpp. Fél perc telt el a következő cseppenésig. Aztán harmincegy másodperc.

Egy idő után abbahagyta a vízcseppek számolását. Fáradt volt.

Épp elnyomta volna az álom, amikor hangos kopogás szelte keresztül a fürdőszoba csöndjét. Összerezzent, de nem nyitotta ki a szemét. Hallotta Hazel hangját, de nem volt ereje értelmezni amit mond.

Aztán a lány halkan lenyomta a kilincset, és bekukucskált.

Zetának nem kellett kinyitnia a szemét ahhoz, hogy tudja, Hazel milyen arcot vág. Hallotta, ahogy elakad a lélegzete, és tétován belép a hideg kőpadlóra.

- Szeretem hallgatni a víz csöpögését. – Dünnyögte csöndesen Zeta. – Megnyugtat.

- Zeta mit csináltál?! – A lány hangjában pánik bujkált, úgyhogy kinyitotta a szemét.

Hazel mellé sietett, és áthajolt a kádon.

- Mit csináltál? – Zeta vérrel áztatott pulóverét nézte, és elcsuklott a hangja. – Megvágtad magad?!

Zeta felsóhajtott, és a fal felé fordította a fejét. A lány erős eperillata körüllengte a vérszagot.

- Normális vagy?! – Még sose hallott ennyi aggodalmat ember hangjában.

Hallotta, ahogy Hazel a vécéhez rohan, lerángatja a vécépapírt a tartóról, majd visszasiet a kádhoz.

- Miért csináltad?! – Zeta jobb kezéért nyúlt, és felemelte. – Nagyon hideg a kezed... – Motyogta.

- Ne aggódj. – Zeta végre megszólalt, és a lányra emelte a tekintetét. – A vér majd felmelegíti.

Hazel pár másodpercig mereven figyelte, aztán elfordította a fejét. A szemébe könnyek gyűltek.

- Miért csináltad ezt?! – A szája széle remegett. A fejét csóválva vécépapírt csavart a seb köré.

Zeta szeme elkerekedett. Nézte a lányt, és megdobbant a szíve. Még soha senki se sírt érte. Az érzés szétáradt a mellkasában. Hasonló volt az ijedtséghez, de melegséggel töltötte el. Mégis elszégyellte magát. Amikor kicsi volt, elképzelte milyen lenne, ha valaki aggódna érte. Az az érzés meg se közelítette a mellkasában szétáradó meleget. De nem szerette. Jól esett neki, hogy Hazel aggódik érte, de nem akarta újra így látni a lányt.

- Ne aggódj. – Szólalt meg rekedtesen, és elhúzta a vastagon vécépapírba csomagolt karját. – Csináltam már ilyet. Nem fogok belehalni.

- De miért csináltad?! – Hazel leguggolt, így más csak a kádat szorongató ujjai, és az arca látszott, orrtól felfele.

- Megöltem valakit. – Zeta a karjára pillantott. Figyelte, ahogy a hófehér rétegeket átitatja a sötét vér. – És ölni mocskos dolog.

Hazel dühösen nézte. Úgy ráncolta a szemöldökét, hogy Zeta majdnem felnevetett. Inkább felhorkant.

- Akkor se bántsad magad!

- Ez ennél bonyolultabb. – Zeta felemelte a bal kezét, majd könyékig tűrte a pulóverét.

Sötét bőrén szinte világítottak a fakó, rózsaszínes hegek. Hazel akkor vette először jobban szemügyre őket. Elborzasztotta, de épp annyira érdekelte a látvány.

- Csak akkor ölök, ha muszáj. – Emlékeztette. – De ez nem ment fel az alól, hogy amit csinálok, az rossz.

- De nem élvezed. Akkor miért bántod magad? – Hazel vádlón pislogott. Mintha azzal, hogy megvágta magát, a lányt is bántotta.

Zeta felsóhajtott. Hirtelen fájdalom nyilallt a kezébe.

- Mert öltem. – Felelt hidegen. – És ölni rossz.

- Hagyd ezt abba! – Hazel felemelte a hangját.

Zeta felült a kádban, és szúrósan a lányra nézett.

- Nem tehetem. – Az átázott kötést masszírozta. – Ezek a hegek emlékeztetnek arra, hogy mit tettem. Minden egyes vágás egy ember élete, amit én oltottam ki.

Hazel szeme szikrázott.

- De megéri? Nézz körül, minden tiszta vér!

Zeta a pár csepp vérre pillantott, ami szétfröccsent a padlón, és a mosdókagylón. Közel sem mondta volna soknak. Aztán Hazelre pillantott, aki valószínűleg még sose látott sok vért.

- Majd feltakarítom. – Felelte tárgyilagosan, mintha csak egy pohár narancslevet öntött volna a padlóra.

- Hagyd abba az ölést!

Zeta fáradtan visszaejtette a fejét a kád szélére.

- Ez a munkám. Nem hagyhatom abba. Akkor engem is rögtön kiiktatnának. Veszélyes vagyok. – A hangja keserű volt, és halk.

- Lószar! – Kiáltott Hazel, és felpattant. A mosdókagylón pihenő késhez lépett, és megragadta. – Ha nem hagyod abba, eldugom az összes kést a házban!

Zetának kedve támadt nevetni. A lányra nézett, aki dühösen ráncolta az orrát, és viharos tekintettel fixírozta. Még így is elragadó látványt nyújtott.

- Szerinted nem tudom mással megvágni magam? – Kérdezte epésen, aztán felkelt.

- Jól van! – Hazel kifújta a levegőt, és makacsul toppantott. – Akkor ezentúl ha megvágod magad, én is megvágom magam!

Zeta szeme elkerekedett. Újabb ismeretlen érzés futott végig a testét. Talán a rémülethez tudta volna hasonlítani.

- Nem tudod megvágni magad, ha nincs kés a lakásban.

Hazel lehajtotta a fejét, felvonta a szemöldökét, és egy flegma pillantást vetett rá. Aztán a késsel gesztikulálva felidézte Zeta szavait.

- Szerinted mással nem tudom megvágni magam?

Zeta akkor jött rá, hogy meggondolatlanul cselekedett. Legszívesebben visszament volna az időben, hogy megállítsa magát, amikor úgy dönt, hogy befogadja a lányt. Sosem szerette a konfliktust, a hasa olyankor összeszorult, és nem tudott hideg fejjel gondolkodni. Nem tehetett úgy, mint akit nem érdekel a dolog, hiszen tisztában volt vele, hogy Hazel képes lenne megtenni azt, amit mondott.

Dühösen összepréselte a száját, és a lányra nézett. Gondolatban legszívesebben megfojtotta volna. Általában ő volt az, aki zsarolt, és nem az, akit megzsarolnak. Ehhez a helyzethez pedig nem volt hozzászokva.

- Megfájdul tőled a fejem. – Sóhajtott, és megdörzsölte az orrnyergét.

- Nem tőlem, hanem a vérveszteségtől! – Vágta rá Hazel, majd megragadta a karját.

Kicsit sem óvatosan kirángatta a fürdőből. Zeta gondolatait elöntötték a múlt emlékei. Nem szerette ha hozzáérnek. Nem szerette, ha rángatják. De nem szólt semmit.

Lefejtette magáról Hazel kezét, és kilépett a kádból. Tudta, hogy most már nem fog egy szemhunyásnyit sem aludni.

- Nincs vérveszteségem. – Morogta, és hogy alátámassza, Hazel segítsége nélkül megindult a szoba felé. – És ha az lenne, se tudnál mit csinálni. – Fűzte hozzá nyersen.

Nem értette, hogy a lány miért csinál ekkora ügyet egy jelentéktelen vágásból.

Hazel olyan hangot hallatott, mint aki levegőért kap, de a feje fölött összecsapnak a hullámok. Zeta hátrapillantott, hogy lássa, minden rendben van-e vele.

Hazel nem követte. A kád szélénél állt, és a kést szorongatta. A tekintete ködös volt, és az ibolya színeiben kavargott. Az arca kipirult, dühösen vonta össze a szemöldökét, és remegett. Zeta azt hitte, hogy mindjárt kitör, üvölteni és csapkodni kezd, de Hazel semmi ilyesmit nem tett.

- Nem akarlak téged is elveszteni. – Suttogta alig hallhatóan. Látszott rajta, hogy a könnyeit próbálja visszatartani.

Zeta megtorpant. Nézte a lányt, aki nedves szemekkel, dacosan figyelte. Még soha senki nem mondott neki ilyet. Nehezen tudta elképzelni, hogy bármit is jelen bárki számára.

- Nem fogsz. – Felelt bizonytalanul. – Ez csak egy kis vágás.

- Nem, te ezt nem érted! – Hazel szeméből potyogni kezdtek a könnyek. – Van fogalmad róla, hogy én mit éreztem? Azt hittem, hogy megölted magad! Hogy miattam haltál meg, és... és... itt hagytál egyedül! – A tenyerével megtörölte az arcát, és motyogva hozzátette. – Nem mintha nem tudnék magamról gondoskodni...

Zeta szája tátva maradt. Álmában sem gondolta volna, hogy Hazel így ragaszkodik hozzá. Még úgy is, hogy alig egy hete vette magához, és eredetileg el akarta vágni a torkát.

- Nagyon szar érzés, ha olyanok hagynak el akiket szeretsz! Mi van, ha egyszer túl mélyre vágsz, és meghalsz? Akkor velem mi lesz? Nem akarok megint egyedül maradni...

Zeta csak nézte a lányt, és különös késztetést érzett arra, hogy megölelje. Elképzelte, ahogy odalép hozzá, átöleli, és megnyugtatja, hogy nincs semmi baj.

- Nem fogsz egyedül maradni. – Azt kívánta, bárcsak ne lenne ilyen érzelemmentes a hangja. – Ígérem.

Hazel tett felé pár lépést, de megtorpant. A kezét tördelte, és lesütötte a szemét.

- Ne aggódj értem. Több kell egy kis vágásnál, hogy eltegyenek láb alól. És mindig itt leszek, hogy vigyázzak rád.

- Rendben. – Bólogatott Hazel. Nagy levegőt vett, aztán nyelt egyet.

- Na gyere. – Intett a fejével Zeta.

A lány a nyomába eredt, majd mellé szegődött.

Látta Zeta arcán, hogy fáradt. Azt is elcsípte, ahogy sóvárgó tekintettel pillant a bevetetlen ágyra.

- Nyugodtan feküdj le. – Mosolygott rá kedvesen. Az arca még mindig piros volt a sírástól.

- Nem vagyok fáradt. – Felelte csöndesen Zeta. – Azóta nem, hogy kirángattál a kádból.

Hazel szipogva felnevetett.

- Jó, de te is ezt tetted volna. És különben sem láttalak aludni mióta itt lakok, úgyhogy biztos fáradt lehetsz.

- Az, hogy nem látsz, az nem azt jelenti, hogy nem is alszok. – Tisztázta nyersen Zeta, majd megvakarta a tarkóját.

- Jó, de mégis hol? Az a forgószék nem tűnik valami kényelmesnek, és én aludtam már földön, szemeteszacskók mellett, úgyhogy tudom.

Zeta a szeme sarkából a lányra pillantott.

- Az biztos, hogy kényelmesebb, mint a hideg betonon feküdni. – Aztán a tekintete az ágyra siklott. – Lehet, hogy vennem kéne egy kanapét.

- Vaaagy. – Hazel elé sietett, és elállta az útját. – Alszunk ketten az ágyban.

Zeta pár másodpercig összeszűkült szemekkel figyelte. A gondolatra, hogy bárkivel megossza az ágyát, végigfutott a hátán a hideg.

- Ki van zárva! – Mondta, majd megkerülte a lányt.

Hazel értetlenül futott utána.

- Mi? Mégis miért?!

- Azért! – Zeta szembefordult vele, mire a lány megtorpant. Észrevette, hogy felemelte a hangját, úgyhogy gyorsan egy közönyös kifejezést öltött magára. – Mert nem lenne helyes.

- Nem értem. – Hazel tett felé egy lépést, és elgondolkodva végigmérte. – Nem fogsz meggyilkolni álmomban.

- Nem arról van szó! – Zeta érezte, hogy felgyorsul a szívverése. Az izmai megfeszültek. Megtörte a szemkontaktust.

- Akkor miről?

- Te egy fiatal lány vagy, én meg egy felnőtt férfi. – Minden erejét összeszedte, hogy a lány hatalmas, lila tekintetébe nézzen. – Mi nem alszunk együtt!

- Nem is nézel ki öregnek. – Ahogy Hazel végigmérte, megrándult a szája széle. – Hány éves vagy?

Zetának ekkor jutott az eszébe, hogy a fürdőszobában hagyta a maszkot. Hirtelen kicsinek, és undorítónak érezte magát.

- Nem az a lényeg, hogy hány éves vagyok. – Morogta komoran.

- Á, hogy erről van szó! – Hazel arca felderült, mintha rájött volna a világ titkára. – Nem szereted az érintést, igaz? – Széles vigyorral böködni kezdte Zeta karját, és oldalát. – És attól félsz, hogy orvul megölelgetlek álmodban, mi?

- Hagyd ezt abba! – Zeta elhalkult, és megpróbált kitérni a lány ujjai elől.

Kezdte úgy érezni, hogy nem ő uralja a helyzetet, és ez megijesztette. Tehetetlennek és gyöngének érezte magát.

Hazel pedig nem állt le. Kuncogva böködte.

Zeta úgy érezte, hogy nemsokára elveszti a türelmét. Legszívesebben a lányra kiabált volna, hogy hagyja abba, de nem jött ki hang a torkán.

- Hát, pedig hozzá kell szoknod, mert ígéretet tettél nekem!

Zeta tehetetlenül próbálta összeszedni magát. A tekintetét lassan elborították az emlékek. Minden egyes érintés felért egy döféssel. Gondolkodás nélkül cselekedett.

Elkapta a lány csuklóját, és ridegen a szemébe nézett.

- Azt mondtam, elég! – A hangjában nem hallatszott düh, vagy pánik. Kimért volt, halk, és érzelemmentes.

Hazel megrémült, és szemmel láthatóan elsápadt. Zeta olyan erősen tartotta a kezét, hogy a kötés újból vörösödni kezdett.

- Jól van, bocsánat! – Morogta Hazel, és miután magához tért a rémületből, kirántotta a kezét a szorításból. – Nagyon ijesztő vagy ám, amikor így nézel, remélem tudod.

- Tudom. – Válaszolt kis hallgatás után Zeta. – Sajnálom, hogy megijesztettelek. – Megdörzsölte az alkarját, majd átölelte magát. – De nem szeretnék veled egy ágyban aludni, ezt kérlek értsd meg.

Hazel lehajtotta a fejét, az orra szélén pedig apró ránc jelent meg.

- Rendben. – Morogta, a zoknijával a hideg márványpadlót dörzsölve. Aztán újult vidámsággal felnézett. – De akkor ma este én alszok a forgószékben!

- Eh – Zeta tiltakozóan felnyögött, de Hazel belé fojtotta a szót.

- Megegyeztünk? – Kezet nyújtott Zetának.

Zeta úgy vélte, hogy nem éri meg vitatkozni.

- Jó. – Morogta, és a lány puha tenyerére simította a kezét. Már az övé se volt olyan hideg. – De csak ma este. És nem szeretnék hisztit hallani, hogy meggondoltam magam, Zeta, fáj a hátam, Zeta éhes vagyok... – A mondat utolsó felénél elváltoztatta a hangját, hogy Hazelt imitálja. Aztán halál komolyan a lányra nézett. – Rendben van?

Hazel arcára széles mosoly ült. Lelkesen bólogatott.

- Aha. – Vigyorgott, aztán diadalittas visítással átölelte Zetát. – Ígérem. – Suttogta.

Zeta a fogait préselve lehunyta a szemét. Hosszan kifújta a levegőt. Hazel ölelése kedves volt, puha és meleg, de akkor se örült neki. Eltűrte, de nem viszonozta. Úgy érezte, hogy ez a büntetése, amiért meggondolatlanul magához vett egy hajléktalan lányt.

- Jól van. – Motyogta. – Elég lesz.

Kibontakozott Hazel öleléséből, majd hátrébb lépett, és a szemébe nézett.

- Láttam amit a falra rajzoltál odalent. – Mondta.

Hazel szeme felcsillant.

- Tényleg? És tetszik?

- Szép. – Dünnyögte. – Van hozzá tehetséged.

- Komolyan mondod? – Hazel mosolyától ellágyult a szíve.

- Már értem, hogy miért graffitiboltból loptál. – Köszörülte meg Zeta a torkát. A lány felnevetett.

- Mindenhonnan loptam. De a rendőrség sose tudott elkapni. Túl gyors vagyok. – Ártatlan bociszemekkel nézett Zetára, de a tekintetében pimaszság bujkált.

- Kíváncsi vagyok, milyen gyorsan fejezel be egy rajzot. – Zeta maga se akarta elhinni, hogy érdeklődik a lány hobbijai iránt.

- Megmutassam? – Hazel szeme felcsillant.

Zeta rájött, hogy egyáltalán nincs kedve azt nézni, ahogy a lány rajzol. Zsebre vágta a kezét, és megvonta a vállát. A pulóvere zsebe még mindig nedves volt a vértől.

Hazel igennek vette a gesztust, és hihetetlen sebességgel befutott a szobába.

Zeta figyelte, ahogy magára kapja a fehér, fekete ujjú dzsekijét, majd graffitis palackokat dobál a táskájába.

Hazel kifutott a folyosóra, majd izgatottan visszanézett.

- Jössz?

Zeta nem szólt semmit. Komótosan elindult, közben a padlóra szegezte a tekintetét. Próbált arra gondolni, hogy a sok erőfeszítés jutalmául este ágyban alszik majd.

Követte a lányt, aki szapora léptekkel szelte a lépcsőfokokat. Ő komótosan követte. Volt valami a lány izgatottságában, amit sokáig elnézett volna. Hazel felszabadult kis szökkenései, és ahogy vissza-vissza pillantott rá a válla fölött elragadtatta. Egy pillanatra úgy érezte, hogy ő is szabad.

Kilépett a sötét utcácskába. A hűvös nyári szél bekúszott a ruhája alá, de nem fázott.

Fel se tűnt neki, hogy a maszkját messze, a panel legtetején, a véres mosdókagyló szélén hagyta...