Lassan két napja volt Zetánál, azóta nem sokat beszéltek.

Az élete nem változott, továbbra is az utcákon kóborolt, azzal a különbséggel, hogy ezúttal már volt hova hazamennie. Kedvére császkálhatott, de bármilyen későn is ért haza, Zetát mindig a számítógép előtt, ébren találta. Ő az ágyban aludt, és továbbra is Zeta kölcsönvett ruháit viselte.

Eset volt már, amikor egy fal összefestése után hazasétált. A lépcsőt használta, ki nem állhatta a liftet, és a tükröket, amikben látja magát. Habár a haja kezdett életre kapni, még mindig egy megtépázott oroszlán frizuráját viselte. Ahogy betette a nappaliba a lábát, Zeta köszöntötte.

- El kell mennem pár napra. –. Nem nézett a lányra, elmélyülten olvasott valamit a számítógép képernyőjén.

- Rendben. – Bólintott Hazel.

- Megleszel? – Zeta lassan megpördült a székkel, és hidegen ráemelte a tekintetét.

- Aha. – Bólintott a lány.

Zetának ennyi elég is volt. Felkelt, és besétált a szobába. Hazel nem követte, ledobta magát az étkezőasztalhoz, és elővett egy szendvicset a hátizsákjából. Hallotta, ahogy Zeta fötörészik, majd kicsivel később előbukkan az ajtó mögül.

Újból a piros pulóvert, és az elrongyolódott farmert viselte, amit Hazel legutóbb az első találkozásukkor látott rajta. A kezében egy aktatáskához hasonló bőröndöt tartott.

- Hagytam neked pénzt, ami bőven elég lesz, amíg visszajövök.

Hazel csámcsogva bólintott.

Zeta megnyomta a lifthívó gombot, és mereven, mozdulatlanul várta, hogy kinyíljon az ajtó.

Habozott, mielőtt belépett.

- Vigyázz magadra. – Szólt Hazelnek, aki a szendviccsel a kezében biztatón elmosolyodott.

- Te is. – Válaszolt. Figyelte, ahogy Zeta tekintetéből eltűnik az élet, és rideggé válik. Akárcsak aznap este, amikor először látta.

Egyedül maradt.

Sokat gondolkodott rajta, hogy micsoda Zeta. Az arca már kezdett halványodni az emlékezetében, de igyekezett életben tartani a képet. Erős áll, alig látható, apró fül, pici orr, beesett, fáradt tekintet. A szeme pedig... Olyan zöld, és kegyetlen, amit emberen még nem látott. Nem zárta ki a lehetőséget, hogy Zeta a kormány kísérlete, hiszen jómaga is egy laborból szökött. Ilyen rideg, és gyilkos tekintete pedig egy közönséges embernek sincs.

Az első nap után gyorsan rájött, hogy Zeta nem akarja megölni, nem is utálja, csak egyszerűen ilyen a tekintete. Érzéketlen, és kihalt. Még akkor is, ha vidámnak mutatja magát. Úgyhogy nem félt tőle. Értette, hogy miért ennyire zárkózott.

Miután befejezte a szendvicset, besétált a hálószobába, és az ággyal szembeni szekrényre pillantott. Zeta egy köteg pénzt hagyott rajta.

Pár nap eltelte után Hazel úgy döntött, hogy vesz magának pár ruhadarabot. Zeta ruhái kényelmesek voltak ugyan, de nem akart rajtuk élősködni. Miután zsebre vágott a pénzből, és bedobált pár graffitis üveget a táskájába, lesietett az utcára. Felsurrant egy buszra, és kicsivel később leszállt a városközpontban.

Körülnézett, hogy hova mehetne. Legelőször egy fehérnemű boltot célzott meg, mivel csak egyetlen bugyija volt, ami megérett a kidobásra. Utána pólókat, nadrágokat, és pár pulóvert választott.

- Jó napot. – Köszönt a kasszásnak, és a pultra rakta a fekete farmernadrágot. Addigra már zacskók halmaza lógott a karján.

- Jó napot. – Viszonozta bágyadt mosollyal az eladó. Fáradtnak látszott. Rövid, szőke haja a plafon felé ágaskodott, a szeme alatt pedig sötét, még Hazelét is megszégyenítő karikák éktelenkedtek. De a tekintete kedves volt, és nyugodt. – Lesz még valami?

Hazel a zsebében kutatott, és előhúzott egy papírpénzt.

- Nem, köszönöm. – Mosolygott a férfire, akire igazán ráfért volna egy kiadós pihenés.

- Uh, nincs apród?

Hazel megrázta a fejét.

- Sajnos nincs. – A hátulütője, ha egy bérgyilkos a gyámod.

Figyelte, ahogy a férfi felnyitja a kasszát, és majdnem elalszik, ahogy átszámolja a visszajárót.

- Zacskót kérsz? – Kérdezte Hazelt.

- Nem, köszönöm. – Nevetett Hazel, és meglengette a karjait. – Van már elég.

A férfi fáradtan felnevetett, aztán átnyújtotta az összehajtogatott nadrágot.

- Tessék. További szép napot.

Hazel elvette, majd begyömöszölte az egyik zacskóba.

- Köszönöm, neked is. – Aztán mielőtt kisétált volna a boltból, még egyszer visszafordult. – Kitartást.

A férfi szemöldöke a magasba szaladt, de a tekintete rögtön megenyhült. Nem gondolta volna, hogy ennyire látszik rajta a kimerültség, de Hazel biztatása jól esett neki.

- Köszönöm. – Mosolygott elnyűtten. – Még egy ideig itt leszek.

Hazel kilépett a boltból, közben pedig azon gondolkodott, hogy mennyire igazságtalan az élet. Látszott, hogy a férfi még a kemény munka ellenére se keres sokat, közben Zeta embereket öl, és azért kap pénzt. Amiért egy átlag embert börtönbe zárnak. Nem értette, hogy mi a különbség Zeta munkája, és a hidegvérű gyilkos között, aki rettegésben tartja a lakókat.

Már régen besötétedett, mire hazaért.

Felnézett a romos falra, és az ajtóra, amiről pattogzott a festék. Néhány helyen kilátszott a tégla.

Hazel gondolt egyet, és leemelte a válláról a hátizsákot. A zacskókat gondosan a földre helyezte, aztán előkotorta a graffitis palackokat. Felrázta a feketét, aztán rajzolni kezdett. Fekete, aztán rózsaszín, aztán egy világosabb árnyalata a rózsaszínnek. A feliratból az ajtóra is jutott.

Üdv itthon

A fekete feliratot egy nagy, színes szívbe foglalta. Elégedetten gyönyörködött rajta egy ideig. Biztos volt benne, hogy Zeta boldog lesz, ha meglátja. Utána felkarolta a ruháit, és besietett a házba.

Még sosem engedhette meg magának, hogy bármit is vegyen, úgyhogy izgatott volt. Elhatározta, hogy másnap már az új ruháiban lesz, és úgy várja majd Zetát.

Befészkelte magát az ágyba, és bekapcsolta a tévét. Mióta Zeta távol volt, a hírek, és filmnézésből állt az otthoni időtöltése. Eddig az újságokból tájékozódott, de így legalább már olvasnia sem kellett. Az egyetlen dolog amit sajnált, hogy így nem látta az összefüggést. Csak a híreket hallotta.

Belekezdett egy filmbe, és megkordult a hasa. Kipillantott az erkély ablakán. Már sötét volt, de tudta, hogy néhány pizzázó még ilyenkor is kiszállít.

Gyorsan keresett egy weboldalt a telefonján, és rendelt. Kihasználta az alkalmat, hogy amíg Zeta nincs otthon „egészségtelen" kaját töm magába.

A film főszereplői épp forró csókért hajoltak egymáshoz, amikor megzörrent a telefonja. Felvette. A rendelése megérkezett. Nem is várt tovább, a film ugyanis unalmas fordulatot vett. Ráadásul ha jól emlékezett, a főszereplők halat ettek smárolás előtt. Felhorkantott. Viccesnek találta belegondolni, hogy valaki büdös halszaggal csókol.

Belebújt Zeta papucsába, lesietett a lépcsőn, aztán megkerülte a blokkot. A pizzafutár az ajtó előtt várakozott, az ablakokat figyelve, hogy hol gyullad ki fény.

- Helló! – Intett neki Hazel, a pénzt lobogtatva.

A futár összerezzent, és felé fordult. Egy fiatal férfi volt, rövid barna hajjal, kerek fejjel, és borostával az arcán.

- Te rendelted a pepperonit, extra kukoricával? – Kérdezte, eleresztve egy megkönnyebbült mosolyt. Látszott rajta, hogy nem szívesen járkál este az utcákon.

- Aha. – Hazel széles vigyorral a képén elvette a dobozt.

- Háromezer ötszáz lesz. – Mondta a férfi, és a fejét csóválva elővette a pénztárcáját. – Jól rám ijesztettél.

- Ja, én a hátsó ajtót használom. – Legyintett szórakozottan Hazel, miközben átadta a pénzt.

- Nem tudtam, hogy van olyan. – Mondta a férfi.

- Hát, legközelebb majd nem ér meglepetés. – Vont vállat Hazel, majd hátat fordított. – További szép napot.

- Igaz. –A férfi egy nevetéshez hasonló hangot hallatott.

Hazel hallotta, ahogy felpattan a motorjára, és elhajt. Megfigyelte, hogy az emberek sokkal kedvesebbek vele, mióta nem néz ki hajléktalannak.

Visszasietett a lakásba, ledobta magáról Zeta papucsát, majd a pizzás dobozzal az ölében befészkelte magát a takarók alá.

Még egy ideig nézte a filmet, majd miután megelégelte a negyedóránként közbevágó reklámokat, és a pizzát is bekebelezte, úgy döntött, hogy itt az ideje lefeküdni.

Sokáig aludt. Lassan dél felé járhatott, amikor kikecmergett az ágyból. Álmosan bekapcsolta a tévét, aztán kisétált a konyhába kakaót készíteni.

Épp beleivott a pohárba, amikor megütötte a fülét egy mondat.

... A gyilkos újabb áldozatot szedett. A harmincnégy éves férfi testére reggel talált rá a rendőrség.

Félrenyelte a kakaót, és köhögve rohant a szobába, hogy felhangosítsa a televíziót.

Damien Sawyer testére ma reggel talált rá a rendőrség, miután egy nő kutya sétáltatás közben bejelentette. Akárcsak az ismeretlen gyilkos előző áldozatai, őt is kegyetlen késelés áldozata lett. A megállapítások szerint több, mint hatvan késszúrás érte, és vérveszteségben vesztette életét. A rendőrök továbbra is tehetetlenül állnak az ügy előtt...

Hazel érezte, ahogy kifut az arcából a vér.  A híradóban feltűnt a férfiről egy fotó, Hazel szemébe pedig könnyek gyűltek. A kedves, mosolygó arc láttán elszorult a szíve. A férfi rövid, szőke haja mindenfelé állt, és fáradt, barna tekintettel mosolygott a kamerába. De ez csak egy kép volt. Hiszen ezt a férfit meggyilkolták.

Hazel az ágyra roskadt. Kiüresedett tekintettel bámult maga elé. Nem akarta elhinni, hogy tegnap még beszélt a férfivel. A kassza mögött, habár nyúzottnak, és kimerültnek tűnt, mégis élt. Hallani, hogy az ismeretlen gyilkos megölte, jobban felzaklatta, mint gondolta volna.

...De nem ez az egyetlen tragikus hír, ami az elmúlt napokban történt. Jack Valens, a multimilliomos üzletember tragikus baleset áldozatává vált. Az este folyamán tisztázatlan körülmények között átesett a yacht korlátján, és eltűnt a tengerben. A kiküldött osztag még nem talált a testére, a rendőrség pedig nyomoz az üggyel kapcsolatban...

Hazel kikapcsolta a tévét. A szemébe könnyek gyűltek, és a térdét az álla alá húzva reszketett. Nem akart belegondolni, hogy valakivel, akit ismert, ilyen szörnyű dolog történhet. Még ha nem is váltottak többet pár mondatnál.

Remegő kézzel a telefonért nyúlt, és felhívta Zetát. A telefon alig csörgött párat, Zeta máris felvette.

- Igen? – A telefon másik oldaláról zúgás hallatszott.

- Láttad a híreket? – Rebegte Hazel.

- Mi történt? – Zeta hangja nyugodt volt, de feszültség bujkált benne.

- A gyilkos megölt egy férfit, akivel tegnap beszéltem. – Szipogott Hazel. Ha Zeta mellette lett volna, hozzábújik.

Sokáig nem érkezett válasz.

- Sajnálom. – Motyogta végül Zeta, majd közéjük telepedett a csend. – De te azért jól vagy?

- Igen, csak... – Hazel a rózsaszín virág mintájú zsebkendős dobozért nyúlt. – Olyan ijesztő ez az egész.

- Tudom. – Zeta hangja száraz volt.

- Mikor jössz haza?

- Úton vagyok. – Kinézett a vonat ablakán, és összepréselte a száját. Egyáltalán nem volt kedve csevegni, de érezte a lány hangján a rémületet. – Nemsokára haza érek.

- Rendben. – Hallotta, ahogy Hazel kifújja az orrát.

- Addig inkább ne nézd a tévét. – Próbált valami értelmes tanáccsal előrukkolni, de a gondolatait elfedte a köd.

- Jó.

Zeta mereven tartotta a kezében a telefont. Nem ő akarta letenni.

- ...Zeta? – Hallotta a lány tétova hangját.

- Igen?

- Te... Te voltál az? – A kérdés olyan bátortalanul hagyta el Hazel száját, mintha félne, hogy bárki meghallhatja.

Zeta felsóhajtott. Remegni kezdett a keze. Nem szerette, ha remeg a keze, olyankor mindig arra gondolt, hogy legközelebb akár a lövést is elvétheti. Mély levegőt vett, de az arca kifejezéstelen maradt. Kicsit fájlalta, hogy a lány ilyet feltételez róla, de megértette. Hiszen a munkája emberölésből állt.

- Nem. – Válaszolt szilárdan. Belekezdett volna, hogy Hazelnek nem kell ezért aggódnia, és, hogy sosem akarna szenvedést okozni egy embernek, még ha az meg is érdemli, de nem törte magát. Nem tartozott magyarázattal senkinek. Csak azt tette, amit mondtak neki.

- Jó, nem azért kérdeztem, csak... – Hazel hangjából bűntudat áradt, amitől feszengeni kezdett.

- Semmi baj. Otthon megbeszéljük, rendben?

Végigfuttatta a szemét a vonatkabin díszes falán. Hazel olyan érzelmeket keltett benne, amik összezavarták. A hasa liftezett, amikor meglátta a telefon kijelzőjén a nevét. Talán a szorongáshoz tudta volna hasonlítani, de valamiben mégis más volt. Először olyan érzés fogta el, ami mosolyra késztette, aztán amikor meghallotta a lány ijedt hangját, összeszorult a hasa. Aggódott. Igen, ez lehetett a megfelelő kifejezés. Aggódott, ami egy új érzelem volt számára. Ahogy a mellkasát elöntő érzés is, ami akkor fogta el, ha Hazel derűs mosolyát látta. Ezek a szokatlan érzelmek összezavarták. Nem tudta, hogy hogyan kezelje őket. Így, ahogy minden mást is, elfojtott.

- Rendben. – Suttogta Hazel.

Újra csend telepedett közéjük. Zeta a telefon sötét képernyőjét nézte, amiről visszatükröződött az arca. Becsukta a szemét, és felsóhajtott.

- Akkor szia. – Hallotta Hazel bátortalan motyogását.

- Szia. – Suttogta válaszul.

Hazel megszakította a hívást. Ő még sokáig ült, a telefonnal a kezében. Maga elé bámult, és gondolkozott. Az alkarja már előre sajgott. Érezte a bizsergést, és a fájdalmat. Rosszullét kerülgette. De meg kellett tennie. Mivel ölni mocskos dolog.

Hátulról találta el a férfi koponyáját, aki ezután átbucskázott a korláton. Minden a terv szerint ment, egy tengerbe veszett holttestet pedig könnyebb eltüntetni, mintha a szerettei szeme láttára, a hajón esett volna össze. Zeta tudta, hogy meg kellett halnia. Veszélyt jelentett, nem csak a kormányra, de a fiatal gyerekekre is.

A keze akkor sem hagyta abba a remegést, amikor a ház előtt kiszállt a kocsiból. Lassú léptekkel fordult be a sarkon, közben végig az alkarját dörzsölte. A sötétben csak az utcai lámpa sárgásfehér fénye világította meg a járdát. Lehajtott fejjel sétált, csak akkor nézett fel, amikor az ajtó elé ért. Valami nem stimmelt. Szemügyre vette a friss rajzot a falon. A szív pár helyen rózsaszín csíkot húzva elfolyt, a feliratban pedig volt egy hiba. Zeta egy pillanatra megint megérezte azt a furcsa érzést, ami mosolyt csal az arcára. Hazel várta. De ezúttal nem hagyta, hogy az arcizmai kontrolláljak. Vetett még egy pillantást a falra, aztán belépett a házba. Kelletlenül szedte a lépcsőfokokat. Tudta, hogy mit kell tennie, és egyáltalán nem volt hozzá kedve. A keze kihűlt, az ujjai jégcsappá dermedtek.

Mielőtt belépett volna, mélyet sóhajtott.

- Megjöttem. – Motyogta, csak úgy magának, de Hazel rögtön meghallotta.

Kitárt karokkal rohant elé, Zeta pedig először azt hitte, hogy a lány meg akarja ölelni. Hátrébb lépett.

- Szia! Végre megjöttél! – Hazel viszont nem ölelte meg, hanem büszkén megpördült. – Nézd!

Zeta nézte. Csak nem tudta, hogy mit kéne.

- Igen? – Fáradtan a lányra emelte a tekintetét.

- Vettem magamnak ruhát! – Düllesztette ki büszkén Hazel a mellét.

- Ó. – Zeta ezúttal már látta.

A lány egy fekete, testhez álló farmert viselt, rózsaszín zoknit, és egy fehér pólót, amin valami felismerhetetlen, állathoz hasonló lény vigyorgott. Az egyik válla kikukucskált alóla.

Zeta nem tudta, hogy mit kellene mondania, és a gondolatai is máshol jártak. Forgott vele a világ, persze kívülről ebből semmi se látszott.

- Ügyes vagy. – Motyogta, és a pulthoz sétált. Kihúzta az egyik fiókot.

- Tetszik?

Zeta a kezébe vette az egyik éles pengéjű kenyérvágó kést. A lány felé fordult, és elgondolkodva fürkészte. Mit kéne mondania?

- Szép. – Dörmögte, aztán a késsel a kezében elindult a szoba felé.

Hazel ebből csak annyit észlelt, hogy Zeta egy késsel a kezében felé indul. Kirázta a hideg. Eszébe jutott a reggeli híradó, és tett egy lépést hátra.

- Mit csinálsz? – Kérdezte félénken, a mellkasa elé emelve a kezét.

Zeta nem szólalt meg. Hidegen figyelte. Közel került a lányhoz, de egy pillanatra se szakította meg vele a szemkontaktust.

Hazel remegni kezdett. Egy pillanatra azt hitte, hogy most véget ér az élete. De Zeta nem vágta belé a kést. Csak nézte, hideg, kiolvashatatlan tekintettel. Aztán kedvetlenül megszólalt.

- Átengedsz a szobába?

Hazel kipislogta a szeméből a könnyeket, és észrevétlenül sóhajtott.

- P... Persze... – Motyogta, rögtön Zeta kérésének megfelelően cselekedve. Félreállt, Zeta pedig besétált a szobába.

- De várj! – Hazel utána sietett, de megállta, hogy Zeta karjáért nyúljon. – Mit akarsz azzal a késsel?

Zeta a fürdő ajtajában megfordult.

- Ma megöltem valakit. – Jelentette ki tárgyilagosan. – Egy kis magányra van szükségem.

Azzal becsukta az ajtót, magára hagyva az összezavarodott lányt. Hazel nagy szemekkel nézte a csukott ajtót, és azon gondolkodott, hogy minek kell Zeta magányához egy konyhakés. Aztán megvonta a vállát, és leült az ágyra. Talán nála a kés olyan szerepet tölt be, mint másnak egy plüssmackó. Elhatározta, hogy megvárja, amíg kijön. Arra viszont nem számított, hogy Zeta sosem fog magától kijönni a fürdőszobából.

  Felkapta a fejét. Olyan hangot hallott, mint amikor valaki megpróbálja elnyomni a fájdalmát. Magába kerítette egy rossz érzés, de nem mert felkelni az ágyról. Zeta tisztán megmondta neki, hogy egyedül szeretne lenni. Mégis. Egy késsel távozott a fürdőszobába.

Várt, az ajkát, majd az ujjáról lógó száraz bőrdarabokat rágicsálva. Lélegzet visszafojtva figyelt, de semmit sem hallott. Nyugtalanítóan nagy volt a csönd. Csak a tévé zúgott. Érezte, hogy valami nincs rendben, ezért felkelt, és a fürdőszoba ajtóhoz lépett. A kilincsre tette a kezét, de mielőtt lenyomta volna, bekopogott.

Nem érkezett válasz.

Várt egy kicsit.

- Zeta? – Félénken szólalt meg.

Nem érkezett válasz.

- Minden rendben?

Nem érkezett válasz.

Hazel gerincén végigfutott a hideg.

Lenyomta a kilincset, és bekukucskált.

Aztán hátratántorodott.

A hófehér mosdókagylót, és a parkettát vér borította. Néhány helyen elkenődött, volt ahol megalvadt, de a földön még frissen csillogott. A sötét, vörös foltok egyenesen a kádhoz vezettek.

A jegyzeteim ehhez a történethez olyan helyen hagytam, amihez most egy ideig nem fogok tudni hozzájutni. Ezért is volt ilyen nagy kihagyás. De a következő fejezetet hamarabb hozom majd. A vázlat a fejemben is benne van, csak nem akarok semmit kihagyni, vagy felborítani a történet menetét.
—
Lassan kezd minden kibontakozni. Mit gondoltok, mi történhetett?