A lila. Tökéletes, fújjunk még egy kicsit balra. Még egy vonal, és kész. Kíváncsian hátrébb lépett, és kiszáradt ajkáról tépegetve a bőrdarabokat, szakértői tekintettel szemügyre vette legújabb művét. Valami még hiányzik. A feketéért nyúlt, és vigyorgó szájat kanyarított neki. Tökéletes!

A falra festett lila sárkány villódzó tekintettel nézett vissza a csuklyás teremtőjére. Már csak egy dolog hiányzott. A színes foltokkal borított táskájából egy fehér festékszórót kotort elő, majd felrázta. A falra irányította, és fújt. Ász vagy! Elégedett vigyor ült az arcára, ami kísértetiesen hasonlított a még frissen pingált sárkányéra. Szürkével hagyta a jelét a falon. Egy lándzsahegyet. Egy kártyalap ászát.

Ace. Ez volt ő, az Ász. Innen kapta a nevét, de csak ő tudta igazán, hogy mit is jelent. A név azután ragadt rá, hogy minden műve mellé lándzsahegyet rajzolt. A névjegyévé vált a pikk ász mintája.

Mivel egy ideig nem volt következménye annak, hogy mit csinált, lopott. Ruhákat, ételt, pénzt, graffitit. Hiszen a semmiből tűnt fel. Papírok és hozzátartozók nélkül pedig nem tudtak vele mit kezdeni. Se a rendőrségen, se máshol. Ha pedig a rendszerben hiba van, azt ki kell javítani. Ace pedig hiba volt. Egy bizonyíték egy szörnyű kísérletre, amit a kormány mindenki elől eltitkolt. A bizonyítékokat pedig meg kell semmisíteni.

És ezt ő is tudta, hiszen hetek óta olyan érzése volt, hogy figyelik. És nem a kísérleti laborból, amit tizennégy évig az otthonának kellett neveznie. Nem. Ez más volt. És az zavarta a legjobban, hogy senkit se látott. Tudta, hogy meg akarják ölni, csak azt nem, hogy miért.

Már lassan két éve, hogy megszökött a laborból, ahol a tökéletes nő, és férfi megteremtésén fáradoztak. Még emlékezett a végeláthatatlan óráknak, ahol a padba erőltetve verték a fejébe, hogy mit szabad, és mit nem. Hogy hogy viselkedhet egy nő, és hogy nem. Persze minden rendszerben van valami hiba, ahogy tökéletes ember sem létezik. A számtalan egyforma lány között pedig ő sem volt különb, csak egy másolat. Egy hibás elem, egy korcs. Egy csenevész, fejlődésben visszamaradt törpe. Hisz amíg a többi lány krémszínű bőrrel, pirospozsgás arccal, karcsú alkattal, és szépen ívelt, hosszú lábakkal büszkélkedhettek, ő sápadt volt, akár a hold, a szeme alatt karikákkal a kimerültségtől. Ráadásul a tökéletes súlyt, és magasságot se érte el. Nem hiába csúfolták botsáskának.

Az utcákon elevennek érezte magát, még ha félt is. Hisz a tökéletes nő karcsú, és gyengéd. Olyasvalaki akit a tökéletes férfi véd meg minden veszélytől. Ace viszont magára volt utalva. És ha az erején nem is, de az eszére támaszkodhatott. Nem hiába szerzett magának egy baseball ütőt. Bár nem kellett sokat használnia, mivel a bő, piszkos ruhák, agyontaposott cipő, és piszkosfehér baseball sapka tökéletes álcát nyújtott. Meg talán bűzlött is egy kicsit. Elvégre két éve az utcán élt. Akkor még nem sejtette, hogy ez változni fog.

A kiszemelt férfi végre felkelt a csinos kis cukrászdaszékből, fizetett, majd az újságot a hóna alá, a kalapját pedig a fejébe csapta. Ahogy kilépett, az ajtó fölé szerelt csengő megcsendült. Ez volt a jel. A fal mellett ugyanis valaki várakozott rá.

A férfi beleszívott a pipájába, majd kifújta a füstöt. Az éjszaka sápatag lámpafényében a lehelete sárgának hatott. Ügyet sem vetett a cukrászda szélén várakozó lányra, elindult a szeméttől mocskolt utcán. Ace ellökte magát a ház sarkától, és a férfi nyomába szegődött. Kellő távolságból, halk léptekkel követte. Nem akart feltűnést kelteni. csak egy dolgot szeretett volna megszerezni, és nem a férfi pénztárcáját. Az a dolog a fickó hónalja alatt lapult. A napi hírek. Másnak értéktelen papír. Mégis, Ace csakis arra várt, hogy a férfi megálljon az egyik villanyoszlopra szerelt kuka mellett, és – mint minden nap – kidobja az újságot.

Abban a pillanatban Ace még nem tudta, hogy nem a férfi az egyetlen, akit követnek. Nem voltak egyedül. Valaki mindkettőjüket tisztán látta. A szikár, öltönyös fickót, és a baseball sapkás lányt is.

A férfi lelassított, egy laza mozdulattal a sárga kukába hajította az újságot, és már ment is tovább. Ace megvárta, hogy az alakja eltűnjön a sarkon, aztán a szemeteshez rohant. Gyorsan kikapta a papírt, közben igyekezett nem zajt csapni. Hisz nem akarta, hogy a férfi felfigyeljen rá. Nem bízott a férfiakban, főleg az öltönyösökben.

Ahogy megbizonyosodott róla, hogy egyedül maradt, felcsapta az újságot, és olvasni kezdett. A címlapon egy friss gyilkosságról számoltak be. Már a harmadik ebben a hónapban. A rendőrség pedig tehetetlenül állt az ügy mellett. Ugyan azzal a brutális stílussal megkéselt holttest, véres ruhák, de ezen kívül semmi sem egyezett. Az áldozatok nem ismerték egymást, nemben és korban is eltértek. Ace idegesen csámcsogta a lassan már íztelen rágógumit, és a részletekhez lapozott.

A legújabb áldozat édesanyja nyilatkozott az újságnak, a fent említett körülményekről. Mikato Juomi vérveszteségben vesztette életét, de a testét a feltételezett gyilkosság helyszínétől távol találták meg, a halál beállta után három órával. A sebeken látszik, hogy kés okozta. A rendőrség úgy gondolja, hogy egy veszélyes sorozatgyilkossal van dolguk, de egyelőre fogalmuk sincs, hogy ki állhat a bűncselekmények mögött. A gyilkos pedig sorban szedi az áldozatait, és úgy tűnik, hogy nincs megállás. P. Colton rendőrfőkapitány felhívja mindenki figyelmét az óvatosságra. Zárják be az ajtót, és sötétedés után már ne igen menjenek ki az utcára. A feladatra kijelölt nyomozók már dolgoznak az ügyön. Megkérünk mindenkit, hogy legyenek nagyon óvatosak.

Miközben végigfuttatta a tekintetét a sorokon, fújt egy buborékot. Nem szerette a cikkszerző tapintatlan írásstílusát, de a legfontosabb részleteket mindig megtalálta. Ace-nek pedig pont ez kellett.

A lámpakörte a következő pillanatban a rágógumi buborékkal egyidőben kipukkadt. A lány összerezzent, és körülnézett. Egyedül volt, de mégis elfogta az a nyugtalanító érzés, hogy figyelik. Az érzés ezúttal pedig erősebbnek bizonyult mint valaha. Rendesen beleborzongott. Jobbnak látta hát haza indulni. A villanyoszlopra ragasztotta az íztelenre csócsált rágógumit, a napi híreket a táskájába gyűrte, aztán sietős léptekkel elindult. Percenként a háta mögé pillantott, de az érzés annak ellenére se csillapodott, hogy nem látott senkit. Mégis, amikor befordult az egyik sarkon, futásnak eredt. A graffitis palackok minden léptére csörömpölve egymásnak ütköztek a hátizsákjában. Túl nagy zajt csapott, de már nem zavarta. A megérzései azt súgták, hogy menekülnie kell. És a megérzései sosem csaltak.

Nem lassított le, csak a várost keresztülszelő vasúti sín fölött húzódó hídon. Lihegve a korlátra könyökölt, és lenézett az alatta húzódó mélységbe. Egy vonat robogott el alatta, az arcát pedig megcsapta a szerelvényt követő széllöket. Közel volt a városközponthoz, és az éjjel nappal nyüzsgő élethez, így már nem félt annyira. A város zaja megnyugtatta. A peron fölé akasztott sárgás órára sandított. Lassan este tizenegy múlt... Levette a kapucniját, aztán a karimájánál fogva a baseball sapkát is leemelte a fejéről. Beletúrt zsíros, néhol rasztákba ragadt homokszőke hajába, hogy kisimítsa a futás közben a homlokára ragadt tincseket. Ahogy ezzel végzett, újból a fejébe vágta a sapkát. A száján keresztül szívta be az éjszaka hűvös levegőjét.

Várt még egy kicsit, bekapott egy friss rágót, aztán zsebre dugott kézzel elindult hazafelé. A szájában szétterjedő epres íz megnyugtatta. Hiába volt hajléktalan, ő is élt valahol. Méghozzá egy egész jó állapotban lévő, félig lebontott, már évek óta üresen álló házban. A kerítését benőtte a gaz, az udvarán pedig felgyülemlett a sok szemeteszsák, Ace mégis boldog volt, hogy otthonának nevezhet egy helyet. Úgy érezte, hogy ott ő is tartozik valahova. A ház volt az első hely, ahol szeretetet kapott, egy hajléktalan férfi képében. A férfi apja helyett apja volt, és legtöbbször jól megvoltak egymással. Ha nem, akkor veszekedtek, de ez sosem vezetett sérüléshez. Kivéve az utolsó, amikor a férfi meghalt. Az egyetlen ember, akiben igazán megbízott. És azon a végzetes napon olyat vágott a fejéhez, amit már nem vonhatott vissza. Magát okolta, de nem volt visszaút.

Átbújt a kerítés rácsán. A ház üresen várta, mint mindig. Felsétált a rozoga, néhol foghíjas lépcsőfokokon, és leült a megsárgult – ki tudja milyen piszok foltjaival borított – matracra. Az ölébe vonta a hátizsákot, előkotorta belőle az újságot, és kitépte a gyilkosságról szóló lapokat. Fújt még egy utolsó buborékot, mielőtt kiszedte a szájából a rágógumit, és kétfelé szedte. A két rózsaszín bogyót a cikk hátuljára nyomta, aztán a tetőtér egyetlen épen maradt falára ragasztotta, a többi mellé. Összevont szemöldökkel hátrébb lépett és végig mérte a papírokat. Összesen hét... hét gyilkosság, a tettes pedig még mindig szabadon rohangál valahol az utcákon.

Bebújt az ágyába, ami a koszos matracból, és egy használt lepedőből állt, és a hátára fordult. A papírokat nézte, és nem jött álom a szemére. Újra, és újra átolvasta a cikkeket. Hét. Hét áldozatról számoltak be, de ő tudta, hogy egyel több van. Egy férfit nem számoltak bele, csak azért, mert hajléktalan. Ace pedig aznap ugyan úgy elvesztette a szerettét, mint az összes többi áldozat családja.

A fal felé fordult. Már ő maga se tudta, hogy miért gyűjtötte a cikkeket. Mégis mit tehetne a gyilkos ellen? Bosszút áll? Megcsóválta a fejét. Mégis hogyan tudna ő bosszút állni?

Épp álomba merült volna, amikor az egyik lépcsőfog megnyikordult. A szeme kipattant, és végigfutott a hátán a hideg. A lépcső ugyanis akkor adott ki ilyen hangot, amikor valaki rálépett. Az a valaki meg egyértelműen lopakodott.

Ace szemébe könnyek szöktek, és riadtan fülelt. Nem akart meghalni. Tisztán hallotta az óvatos, halk léptek közeledését, a parketta pedig megint megnyikordult. Az alak megtorpant. Ace pontosan tudta, hogy melyik lapok nyikorognak, a behatoló pedig ezek szerint nem volt jártas a házban. A lány nem mert mozdulni, a sötét falat bámulta, és visszatartotta a lélegzetét.

Valaki állt mögötte. Hallotta az alak halk szuszogását, a ruhája súrlódását...

Ace összeszorította a szemét, amikor nyomást érzett a vállán. Az alak a cipőorrával bökdöste, talán azért, hogy felébressze. De nem szólt semmit, és ez aggasztotta a lányt. Ha rendőr áll mögötte, az már rég rákiabált volna.

Az alak felsóhajtott, aztán megszólalt.

- Tudom, hogy ébren vagy. – A hangja mély volt, reszelős, és rideg. A lány hallotta ahogy az idegen leguggol.

Szipogni kezdett. A teste továbbra se akart engedelmeskedni, pedig legszívesebben elfutott volna.

- Ne sírj, nem akarlak bántani. – Közölte hidegen az alak.

Ace megfordult. A szeme addigra már hozzászokott a sötétséghez, de még így se tudta kivenni az alak arcát. Rájött, hogy azért, mert maszkot visel.

- Mit akarsz tőlem?! – Ace remegve a falhoz húzódott. A tekintete az alak kezében lévő késre csúszott, és összeszorult a hasa.

Az alak megvakarta a fejét, aztán felegyenesedett. Kifejezéstelen tekintettel végig mérte a remegő lányt.

- Azért küldtek, hogy végezzek veled. – Kis szünetet tartott. – De nem látom értelmét a halálodnak.

A zsebéből egy kártyatartót húzott elő, és a lány elé, a matracra dobta.

- Tűnj el a városból. – Mondta, aztán hátat fordított. A lépcsők előtt egy pillanatra még utoljára megtorpant. – Ha itt maradsz, meg foglak ölni.

Nem nézett vissza, a hátát mutatta a lánynak. Ace nem bírt megszólalni, csak hallgatta a nyikorgó lépcsőfokokat, és a távolodó lépteket.

A szíve zakatolt, miközben próbálta megérteni, hogy mi történt.

A végtagjait mozgásra bírva a matracra kúszott, és szemügyre vette a kis tasakot, amit az idegen elé hajított. Egy személyigazolvány állt benne, és egy bankkártya. A személyigazolványon az ő arca, de nem az ő neve. Egy hamis igazolvány.

Megérkezett az első fejezet, yeeey! Vajon ki lehet a titokzatos alak, és miért kímélte meg a lány életét? Nemsokára kiderül.