Tegnap egész nap olyan voltam, mint valami holdkóros. Nem tudtam gondolkodni, talán még a depresszió is magával ragadott.

Jin illata annyira hasonlít az övére...

Ki akarom törölni ezt a hónapot a naptárakból, kitépni, mintha sosem létezett volna. Akkor talán még élnének... Boldogan mosolyognának rám, nem törődve az élet gondjaival, csak örökké szeretnének és én is teljes szívemből tudnám ezt viszonozni.

De a múltat nem lehet megváltoztatni, nem megtörténté tenni. Az egyetlen megoldás, ha az ember túllép rajta, hiszen a halottakat sem tudják visszahozni az életbe. Jól tudom, mi a teendőm, mégsem vagyok képes elfogadni, hogy eltávoztak, nincsenek itt mellettem. Ott maradtam abban a távoli múltban és nincs aki visszahozzon.

-J-hope!!! - kiálltom és elkezdek rohanni a zárt osztály felé, hirtelen támadt ötletem miatt. Ha a sejtésem jó, és igazam van, ő a megoldás kulcsa!
Átgázolok két manólányon, akik hevesen gesztikulálva csicseregnek, de szokás szerint ez nem nagyon tud érdekelni. Felfutok a szűk csigalépcsőn és tüdőmet majdnem kiköpve állok meg, teljesen kifulladva.
-Hát te meg? - csodálkozik valaki. Felpillantok, de nem erre a látványra számítok.
-Rap Monster-ék? - nézek körbe, de sehol nem látok ismerős arcokat.
-Ők még szabadságon vannak. Csak hétfőn fognak dolgozni. De gondolom te vagy Wendy, ha itt keresed őket - jön el az irányítópulttól egy fekete hajú manó.
-Igen. Ti meg akkor a Got7, ugye? - egyenesedek ki.
-Ahogy mondod. Én vagyok JB, ők ott JR, Mark, BamBam Yugyeom és Youngjae - mutat végig a tárasain, de én már a felénél elvesztem a fonalat.
-Aha - bólintok, mintha megjegyeztem volna bármelyik nevét is. Na tökmindegy. Jackson-ra emlékszem, meg volt két kétbetűs meg valami BimBam...vagy az BemBem volt...?
-És nem tudjátok hol van a BTS? - kérdezem témát terelve.
-Hát, az időt elnézve ebédelhetnek - pillant a fali órára egy vörös hajú (ennyit a neveikről...).
-Már ennyi van?! - fél kettő és én még nem csináltam semmit sem ma. Igaz, szabadságot vettem ki, ha lehet ilyet mondani a Mikulás gyárában dolgozóknak.
-Köszönöm. Sziasztok! - intek egyet, aztán lerohanok megint azon a borzalmas lépcsőn, amibe beleszédülök, annyira kanyarog. Az aljánál megtorpanok hirtelen. Most realizálódik bennem mit is mondtam. Wendy West megköszönt valamit?
Biztosan beteg vagyok.

Ugyanúgy sprintelve érek be az étkezőbe, mint nemrég a zárt osztályra. Szemeimmel a hét fiút keresem a tömegben. Mindenki ilyenkor jön ebédelni?!

Várjunkcsak! Az a srác miért nézett ki úgy, mint Justin Bieber??!!

Mi a jó élet...azt hiszem tényleg beteg vagyok, de nagyon. Az is lehet, hogy kómában fekszek az egyik kórházban, mert az állatkertben rámtaposott egy elefánt. Esetleg a majmok berántottak maguk közé, én meg lezúgtam egy fáról és bevertem a fejem. Vagy csak elütött egy autó. Minden lehet, komolyan, minden. Főleg, ha rólam van szó.

-Suga! - kiabálok ugrálva, mint egy idióta, hogy a vészhelyzetis észrevegyen.
-Wendy? - vesz észre végre és átfurakodik a manótömegen. -  Hát te meg?
-Vicces...ma már másodjára kérdezik ezt... - utalok a Got7-ös találkozásomra.
-Micsoda?
-Semmi, semmi. J-hope itt van valahol?
-Mindenki ott van, a szokásos asztalunknál. De ha te is enni akarsz, figyelmeztetlek, nem állok be veled a sorba. Ki fog hűlni a kajám, ha eddig nem tette.
-Nem, nem vagyok éhes. Csak Hobi-val akartam beszélni.
-Akkor gyere - indul el a sarokban lévő asztal felé Suga, kicsit sem kedvesen törve utat magának. Az egyik alacsonyabb manót még fel is löki.
-Hé, te! Suga! Figyelj hova lépsz! - üt egyet Yoongi lábába a földre huppant manó. Mikor lenézek elámulok. Egy hatalmas, bagoly szemű, iszonyatosan édes kisgyerek kinezetű fiú pillant morcosan a BTS tagjára.
-Ijj, bocs D.O! Jól vagy? - segíti fel a földről a manót, aki akkora lehet magasságban, mint én.
-Fáj a farokcsontom, de túlélem - legyint egy angyali mosoly kíséretében a gyerek kinézetű.
-Mégegyszer bocs, csak sietek, mielőtt kihűlne a rántott húsom.
-Ő itt ki? - néz rám bociszemekkel D.O, amitől legszívesebben megölelgetném. Hogy lehet valaki ilyen aranyos??
-Wendy vagyok - nyújtok kezet még mindig semleges arccal, de nem kell sok, hogy egy mosoly is helyet foglaljon rajtam.
-A zárt osztálytól, ugye? - kérdezi, mire bólintok - Én D.O vagyok, az EXO tagja, egy játékkészítő.
-Örülök a találkozasnak - rázom meg a kezét finoman. Még nálam is törékenyebbnek tűnik.
-Úgyszintén - biccent egyet - De én most megyek, mert még be kell fejeznem Kai-jal egy játékot és nincs időm cseverészni. Majd találkozunk! Sziasztok! - fut el integetve, amit viszonzok is.
-Ne dőlj be neki - mondja halkan Suga, aki eddig alig szólalt meg. - Az angyali külső mögött egy igazi kis ördögfióka lakozik. Esküdni mernék, hogy igazából krampusz.
-Krampusz? Azok is vannak? - tátom el a szám. Valahogy nem tudom kinézni a mosolygós D.O-ról, kire úgy kell vígyázni, mintha porcelánbaba lenne. Bár ha tényleg egy kisördög, megmagyarázná, hogy a mindig 'swag' Suga miért ijedt meg annyira, mikor meglátta kit lökött fel.
-Persze! Nem mindenki lesz csomagoló vagy játékkészítő. Akik gonoszkodók és nehezen kontrollálhatók, egyenesen a Mikulás mellé kerülnek, mint a krampuszai.
-Még egyszer sem láttam őket... - gondolkozok hunyorítva.
-Igen, mert nem sokszor mutatkoznak itt. Általában a gyár másik végén vannak és "jobbnál jobb" virgácsokat fejlesztenek ki minden egyes gyereknek.
-Értem. Vannak még olyanok akikről nem tudok? - tárom szét karjaim.
-Nézzük csak...vannak a játékkészítők, csomagolók, a rénszarvas felügyelők, krampuszok, mi, a zárt osztályosok...ja igen! Vannak az angyalok még!
-Hogy kik?! - döbbenek le. Azok nem Istennél vannak?!
-Angyalok, de nem igaziak, csak névlegesen azok. Nincs szárnyuk mint az őrangyaloknak Istennél. A mieink feladata a gyerekek figyelése. Megállapítják, hogy rosszak vagy jók voltak az adott évben és ettől függően kapják meg az ajándékukat - magyaráz Suga, miközben odaérünk az asztalhoz.
-Hát ez aztán egy díszes társaság - bólogatok elismerően.
-Ja. És nagyon fárasztóak... - sóhajt Suga, majd leül a helyére.
-Wendy! - kiálltja boldogan Jungkook és V. Ezek akár ikertesók is lehetnének. Nem is tudom eldönteni melyik a rosszabb.
-Sziasztok - köszönök és elfoglalom az egyik szabad helyet Jimin mellett.
-Szia - üdvözölnek a többiek is.
-J-hope, tudnánk egy kicsit beszélni? - fordulok az asztal másik felén evőhöz.
-Persze. Mond.
-Úgy értem négyszemközt.
-Ja, aha, csak még ezt megeszem, oké? - mutat a hússzeletre.
-Ühüm - hümmögök, aztán fejemet lerakom az asztalra.
-Fáradt vagy? - teszi a hátamra kezét Jimin. Bólogatok és lehunyom a szemem. Éjszaka alig aludtam. Folyton felriadtam a rémálmaim miatt. Szerencsére, a mostmár rendszeresen nálam alvó BTS, nem vette észre. Akkor csak újból elkezdtek volna faggatni, amihez nekem egy olyan nehéz éjszaka után nem lett volna semmi kedvem.
-Mehetünk - áll fel az asztaltól J-hope a tálcájával.
-Okés - megyek utána. Leteszi tányérját a koszos edények ablakához, ahol egy már idősebb manónő veszi el kedvesen mosolyogva és elmosogatja. Kisétálunk az ebédlőből, miközben J-hope minden második embernek, vagyis bocsánat, manónak odaköszön. Ez mindenkit ismer?

-Mit szeretnél? - kérdezi a falnak dőlve, mikor végre kiérünk.
-Tudod... - kezdek bele egy nagy levegőt véve. - Te vissza tudsz menni az időben...nem...nem lehetne, hogy visszamész nyolc évvel ezelőttre és megváltoztatod a múltat? - nézek fel rá könnyes szemekkel.
-Wendy... - harpja be az ajkát szomorú arckifejezéssel. - Maximum egy órával ezelőttre tudok visszamenni. De még ha sikerülne is, az megváltoztatná a jelent és az zavart okozna a tér-idő egyensúlyában.
-Biztosan nem tudnád...?
-Sajnálom - ölel magához, de én kibogozom magam karjaiból és fájdalmas arccal legyintek.
-Semmi baj, gondtam, hogy nem fog menni - mondom, aztán se szó, se beszéd otthagyom őt és bezárkózok a szobámba.

Kellett ennek a hülye Mikulásnak idehoznia! Ezzel csak minden rosszabb lesz... Már nem bírom sokáig. Mindig is tisztában voltam vele. Én vagyok a hibás.

Én öltem meg az anyám és a bátyám.

.............

Remélem tetszett ez a rész, attól függetlenül, hogy nem történt benne semmi izgalmas :/
És már csak 16 nap van karácsonyig!❤