-Ne félj, a visszaút nem lesz rosszabb az idefelé vezetőnél. - mosolyog bíztatóan Jimin, a semmiből feltűnt ajtó előtt állva. Nyelek egy nagyot és átlépem a küszöböt társammal egyszerre. Már tudom mire számítsak, így sokkal kellemesebb a vaksötétség, már amennyire az lehet.

Pár pillanattal később újból a zárt osztályon találjuk magunkat. Megmondom őszintén, mikor először hallottam, hogy 'zárt osztály' azt hittem, valami elvetemült, idegbeteg manókat kell majd etetnem, gondoznom vagy a celláikat titisztítanom, mint egy takarítónőnek. Viszont mikor megtudtam, hogy közel sem ilyen típusú feladatokkal várnak, egy egész hegység esett le a szívemről.

Mikor visszaértünk V-ék megtapsoltak minket, ugyanis ők végig figyelték munkáskodásunkat a hógömbben. Mit ne mondjak, tényleg elég fárasztó ez a manóság.

Aznap és a következőn sem volt szerencsére vészhelyzet. Bár szívesen megnézném J-hope időutazását...

December hetedike van. Ma van az évforduló...pontosan nyolc éve történt meg az az eset, mely megváltoztatta egész lényemet. Ráadásul nagyon úgy tűnik, nem fogok egyhamar felébredni ebből az álomból, ami egyre inkább tűnik valóságnak.

-Wendy!!! - kiálltja mögöttem egy hiperaktív kölök, aki amúgy idősebb nálam.
-Hagyjál! - mondom morcosan, mire a fiú lelassít.
-Történt valami? - kérdezi, mikor a hátamra teszi a kezét. Idegesen megfordulok és gyilkos tekintettel mérem végig. Ugyanaz a ruha van rajta, mint a többi manón, haja még kissé kócosan áll a reggeli kelés miatt, de mint mindig, most is egy angyali mosollyal fürkészi tekintetemet. Néha elgondolkozok miért nem Istenhez került, a Mikulás helyett.
-Csak hagyj egyedül - mondom a szemébe nézve, immár valamivel kedvesebb hangnemben.
-Nem, ha azt kéri valaki, hagyjuk egyedül, olyankor van a legnagyobb szüksége a társaságra - győzköd V a szavak segítségével, teljes erőbedobással. Sóhajtok egyet és bemegyek a szobámba. Innen csak akkor teszem ki a lábam, mikor reggel, délben és este elmegyek enni vagy ha dolgozunk. Egyébként mindig itt vagyok.

-Ma nem szeretnék a zárt osztályra menni - hunyom le a szemeimet az ágyon kuporogva.
-Akkor nem kell - ül le az a fekvőhelyem szélére. Nemsokára a többiek is megjelennek.
-Nem kellene dolgoznotok? - csodálkozok el, mikor benyitnak.
-Átadtuk a terepet hét megbízható fiúnak, akik néha beugranak helyettünk - válaszol Rap Monster.
-A Got7-eseknek? - ráncolja a homlokát V.
-Ja - bólint J-hope, majd letelepszik a földre.
-Kiknek? - nézek kérdőn, még mindig fekve, Jin-re. Ő az, aki mindig kielégítő választ ad, ha kérdezek.
-Itt sok egyesület szerű banda van, akik már összeszoktak, így általában egy helyre rakják őket dolgozni, mert jó a csapatmunkájuk. Mindannyian kapnak egy nevet, így könnyebb őket megkülönböztetni.
-Aha... Nektek mi a nevetek?
-BTS! - jelenti ki büszkén Jungkook.
-Emlékszel Suho-ra, a játékkészítők vezetőjére? Na, ő például az EXO tagja, amibe a bajkeverő Chanyeol is beletartozik - vázolja fel a helyzetet RapMon. Legalább már értem miért ordítozta valaki egyik nap, hogy BigBang. Először azt hittem a hatalmas londoni órára gondol, hogy valamelyik hülye gyerek azt kérte karácsonyra karácsonyfa helyett. Végülis, azt is fel lehetne díszíteni...
-A BigBang is egy ilyen egyesület? - kérdezem meg a bitonság kedvéért. Ki tudja, lehet tényleg valamelyik kisember a Big Ben-t kérte ajándéknak. Én kinézem belőlük.
-Igen. Ők a Mikulás legfontosabb emberei, velünk együtt - mondja komolyan Suga. - Ők vigyáznak a rénszarvasokra, így szinte sosincsenek a gyárban, hanem kint felügyelnek a szánhúzókra.
-Rudolf létezik? - vonom fel szemöldököm. Ha most tényleg a Mikulás gyárában dolgozok egy csapat manóval, Rudolf miért ne létezhetne?
-Persze! - kiállt fel V - Ő a legaranyosabb az öszes közül! Vezeti a szánt és öszetartja a csapatot.
-Minden évben, karácsony estéjén látjuk őket felszállni. V-nek meg jött egyel a Mikulás, szóval a kis alien elmehetett a szánnal, meg persze a Télapóval egy körre - meséli mosolyogva Jimin.
-Mit tett V, hogy maga a Mikulás tartozott neki?
-El... - válaszolna már Jimin, de az említett befogja a száját.
-Majd elmondjuk, ha te is elmondod mi történt nyolc éve - egyből elsötétül a tekintetem és átfordulok a másik oldalamra, hogy senki ne lássa az arcom.
Szemeimben apró könnycseppek gyűlnek, mikor a fájdalmas emlékek felidéződnek az évfordulójuk napján. Ám nem engedem útjukra őket, csak raboskodnak tovább börtönükben. Nyolc éve épp eleget bőgtem, többet nem fogok.
-Wendy...? - mászik közelebb V, de nem válaszolok. - Sajnálom...nem akartalak megbántani. - mondja bűnbánó hanggal. Apró mozdulattal megrázom a fejem, így jelezve, nem az ő hibája hirtelen hangulatváltozásom.
-Inkább beszéljünk valami másról - veti fel az ötletet Suga. Min Yoongi, aki a 'mindent leszarok' stílusban nyomja, most tapintattal van az érzéseimre. Na, ilyet se tapasztaltam még az alatt a kis idő alatt, amit ezzekel a bolondokkal töltöttem.
-Inkább most menjetek ki...kérlek... - szólok közbe halkan. Nem szeretném, ha így látnának. Egy gyenge, megkeseredett embert, aki az életre sem méltó már saját szemében sem. Ha ők meghaltak, nekem sincs jogom élni. De gyáva vagyok. Gyáva, mert nem mertem megtenni azt, amit már rég meg kellett volna. Nem merem kioltani saját életemet. Egy gyáva senki vagyok, kiből sohasem lesz valaki.
-Ha nagyon szeretnéd - egyezik bele kelletlenül J-hope.
-Köszönöm - suttogom inkább csak magamnak. Hallom, ahogy távoznak az ajtón, majd elfog a bánat szorító kötele.

Egy idióta vagyok. Hazudtam nekik. V-nek igaza volt, nem akartam egyedül lenni. Így csak mégjobban folyogatnak az emlékek, melyek cafatokra marcangolják fagyba burkolózott szívemet.

Magamhoz szorítom párnám és szomorú, mégis fájdalmas arccal ülök fel kényelmes ágyamon.
Egyszercsak besüpped mellettem a matrac és valaki gyengéden átölel. Megfordulok karjai közt és magamba szívom jellegzetes illatát. Egy árva könnycsepp gördül ki szemem sarkából.

Jin illata pont olyan, mint amilyen a bátyámé volt...