Nem is tudom mivel kezdjem... Először is nagyon köszönöm a kihívást @WriteMonster -nek és @MotionlessMir -nek. Nagyon boldog voltam mikor megláttam, mondjuk egyben kicsit ijedt is, mert nem jutott eszembe egy karácsonyi hangulatú sztori sem. Aztán elkezdtem énekelni magamban a Jingle Bells-t és beugrott ez a történet. Mire aztán megláttam, hogy nem feltétlenül az kell, már kirajzolódott előttem az újabb fici. Szóval megörvendeztetlek titeket egy újabbal XD
Megpróbálok lehetőleg minden nap (vagy legalább minden második nap) feltenni új részt, csak ugye az én szabadidőm sem végtelen.
Remélem azért élvezhető lesz ez a pár hetes kis fici :)

Az én kihívottaim pedig:

Sugaar93

lindylii

Pocokface

demons_for_you

Huh, több nem jut eszembe bocsánat ><

Viszont mostmár nem papolok tovább, hanem íme itt az első fejezet :)

....................

December...fúj, de utálom ezt a hónapot. Minden csak a karácsonyról szól, a szeretet ünnepéről. Méghogy a szeretet! Az emberek nem szeretnek igazán. Megjátszák magukat, ha kell éveken keresztül is. Hazudnak, foglalkoznak veled és segítenek, hogy utánna faképnél hagyjanak egy hatalmas vérző sebbel a szívedben, melyet senki nem gyógyíthat be. Hiszen egyik ember sem képes elfelejteni az őket ért sérelmeket. Lehet újra mosolyognak és nevetnek, de kacajuk már sohasem lesz a régi, főleg ha azzal a személlyel vannak, aki olyan mélyen megbántotta őket. Valaki soha többé nem ölti fel magára azt a bizonyos kedves gesztust és a depresszió sötét szobájába zárkózik. És ott van a kettő között lebegő, harmadik fajta ember. Ez vagyok én. Engem megbántottak, így soha többet nem mosolygok. Nem érzek semmit a semlegességen kívül. Nem vagyok se szomorú, se boldog, nincs sírhatnékom, mégsem nevetnék. Nem érdekel a többi ember sorsa, egyszerűen nem tudok az ő problémáikkal foglalkozni. Kisebb bajom is nagyobb annál.

December harmadika van. Kibírtam már két és fél napot ebből az undorító hónapból. Már csak huszonnyolcat kell túlélnem hányás nélkül. Felfordul a gyomrom, ha meglátok egy turbékoló gerlepárt vagy egy feldíszített házat, boltot.

-Wendy! - kiálltja valaki a hátam mögött.
-Mi van?! - fordulok meg idegesen.
-B-bocsánat, csak ezt elejtetted. - nyújtja át lehajtott fejjel egy fiú a könyvemet. Szó nélkül kikapom a kezéből a tárgyat és tovább sétálok. A hála egyetlen apró jelét sem lehet megtalálni, még nagyítóval sem arcomon. Nem tudom, hogyan esett ki a könyv táskámból, de nem is érdekel. Pedig ez a kedvenc olvasmányom...egy lányról szól, akit elrabolnak és az összes oldalon keresztül kijutásának kulcsát keresi. Tetszik, mert átérzem a lány kéttségbeesését, végigkövetem érzelmei változását. Már több mint tízszer elolvastam, mégsem tudom megunni. Folyton azon gondolkodok, vajon végződhetett volna másképp a történet...anélkül, hogy a lány meghalna.

Ezekkel a gondolatokkal megyek be a suli ajtaján. Végigvonulok a második emeleti folyosón és máris meghallom azt a szokásos susorgást.
-Nézzétek ott van!
-A Jéghercegnő!
-Vajon ma felolvasztja valaki a szívét...?
Ilyen és ehhez hasonló feltevések lengik körbe alakomat és még akkor is tobzódnak a válasz nélküli kérdések, mikor én már rég a tizenkettedikesek termében meresztem a seggem. Ledobom székem támlájára a kabátom és elfoglalom magam a könyvem olvasásával. Osztálytársaim csak megvető vagy épp sajnálkozó pillantásokat vetnek felém, de ez valahogy nem tud érdekelni. Ismernek már, tudják, bármilyen próbálkozás felesleges a velem való beszélgetés kezdeményezésére.
Az órákat csendben ülöm végig, oda sem figyelve. Úgysem akarok továbbtanulni. Ha elvégeztem az egyetlen dolgot az életemben, nekem már nincs többé okom levegőt venni. Unom már a hétköznapokat és a semmittevést. Nekem már nincs keresni valóm ezen a világon.
Szombat van, mégis itt kell rohadnom ebben az idegesítően tökéletes osztályban. Senki nem veti meg a másikat, nem sértik meg egymást, csak vigyorognak mint akiknek soha nem lett volna semmi gondjuk. Megpillantom azt a fiút is, aki reggel utánam kiáltott. Nem emlékszem a nevére sem, bár megmondom őszintén, nem is érdekel.

Amint vége van a rövidített óráknak, tizenkettőkor már sprintelek is haza. Hah, milyen régóta csak névlegesen "haza" az otthonom. Egyáltalán tekinthettem én valaha annak? Nem hiszem...

Mivel hétvége van és csak számunkra, a Szent Jhon's diákjainak volt ma munkanap, így "mélyen tisztelt" apámat nem is köszöntve lépek be a lakásba. Remélem érződött az a mértéktelen gúny mondatomból.

Átmegyek a nappalin, amiben szülőm is tartózkodik, majd egy pillantást sem vetve rá, felsétálok szobámba. Szerencsére apám sem vesz figyelembe, így egymást levegőnek nézve nyugodtan végezzük tovább dolgainkat. Így megy ez már nyolc éve.

Táskámat csak ledobom valahova a sarokba és körbenézek. Szobám bármennyire is otthonos, számomra teljesen idegen. A halvány narancs falak és a fa bútorok összképe melegséget sugároz, még ezen a komor téli napon is. Régen szerettem a decembert, a kedvenc hónapom volt, ám ahogy az idő is folyik, úgy változik az ember is.

Előveszem a könyvem és lefekszek az ágyamra, így olvasom el az utolsó pár oldalt, aminek szavait már fejből fel tudnám mondani.

"És így ért véget az én történetem. Sokat szenvedtem, magam miatt is, ám ezek szerint mégsem érdemeltem ki azt a csodálatos dolgot, amit életnek neveznek. Egy senki voltam egész lényemben és mint tudjuk egy senki sosem lehet igazán valaki. Az engem ért sérelmek megváltoztattak, olyan űrt hagyva maguk után, amit senki nem pótolhat. Örültem a találkozásnak, ki elolvasta életem, de sajnos itt búcsút kell vennünk. Remélem megmarad benned ennek a senkinek az emléke, így válva valakivé az utókor számára.

L.T.
Élt húsz évet."

Amint elolvasom az utolsó sorokat, összecsapom a könyvet és elteszem legféltettem kincsemet az ágyam alá. Apám ott úgysem keresi, már ha beteszi ide a lábát egyáltalán, a takarítónők meg otthagyják ahol van.

Estig írom a könyvemet. Ha elolvasom a Sohasem volt-ot, mindig ihletet kapok és ez most sincs másként. Mikor újból felnézek a papírról, már nyolc óra. Elpakolom a füzetem, amibe a sorokat vetettem és lebaktatok a konyhába. Apámat sehol sem látom, így nyugodt szívvel kezdek hozzá korgó gyomorom vacsorájának az elkészítéséhez. Az évek során megtanultam főzni, muszáj is volt, ha meleg ételt akartam enni. Apám rég kirúgatta az összes alkalmazottját, csak a takarítónők maradtak. Számára nem is volt fontos a szakács, szobalány, kocsis és a kertész, bár az utóbbi még így is párszor megfordul nálunk. Jó is, különben a kertünk helyén már rég egy dzsungel lenne, amitől még frusztráltabban érezném magam, mint általában ebben a hatalmas villában.

Csendesen fogyasztom el melegszendvicsem, Kanada autóinak halk zaját hallgatva. Majd elpakolok és visszamegyek komótosan szobámba. Még egy óráig zenét hallgatok, ami az egyetlen örömömet okozza fájdalmas életemben, aztán lekapcsolva éjjeliszekrényemen pihenő kis lámpámat nyugovóra hajtom a fejem, azt remélve másnap reggel talán nem ébredek fel...

Jéghercegnő...ez vagyok én a külvilág és még saját magam számára is. Fagyos a szívem, melyet senki nem tud felolvasztani. Barátaim rég nincsenek és hiába vagyok az átlagnál szebb, a fiúk inkább távolságot tartanak tőlem. Tejfehér bőröm, szürke hajam és kék szemem tökéletesen tükrözi lelki világomat.
Talán ha az a bizonyos nap nyolc éve kitörlődne a naptárból, nem lennék én a Jéghercegnő, ki mindenkit eltaszít magától. De a múltat nem lehet megváltoztatni, így Wendy West is örökre ilyen marad.
Hah, ha valaki azt mondja ez vár rám másnap, egy manókkal teli gyár, én a képébe röhögtem volna. De sajnos ez nem ilyen egyszerű. Ugyanis annak az illetőnek igaza lenne...

.............

Szóval itt az első fejezet. Tudom, már negyedike van, de mentségemre legyen, hogy ma lettem egy évvel öregebb, így a telefonom is csak nemrég néztem meg valamiért. Viszont ma dupla résszel jövök nektek, amit még ezen a napon fel is rakok.
Mindenesetre örülök, hogy idáig elolvastad és ezzel a rövidebb résszel kezdjük el lassú baktatásunkat az egyik legszebb ünnep felé, a karácsonyhoz! ❤