Egy idegen helyen ébredek. Sötét van és hideg. Megborzongok. Nincs rajtam a kabátom. Fel akarok állni, de nem tudok. Kezem és lábaim oda vannak kötözve a székhez, amin ülök.
Szemeimbe újból könnyek gyűlnek, hiába próbálok erős maradni.
-Wendy...? - hallok meg egy halk hangot szemből.
-Isaac! - kiálltok fel megkönnyebülve.
-Jól vagytok? - kérdezi anya, valahonnan Isaac mellől.
-Én igen. Csak hozzá vagyok kötözve egy székhez - válaszolom és újból megpróbálok kiszabadulni, semennyi sikerrel.
-Én is meg vagyok kötözve - sóhajt egyet a bátyám.
-Ahogy én is - hallom anya elkeseredett hangját - Nem lesz semmi baj, kijutunk innen.
-Huhuuu! - kapcsolódik fel egy hatalmas fényű lámpa és a férfit pillantom meg, aki elrabolt minket. - Milyen szép is együtt a család! Bárcsak nekem lett volna ilyen csodálatos nevelésben részem...
-Engedjen el minket! - kiálltja dühösen anyám szintén egy székhez kötözve, ahogy Isaac is hasonló helyzetben van. Egy pincében lehetünk, nincsenek ablakok és rajtunk, meg a székeken kívül nincs itt semmi.
-Haha! Milyen humoros itt valaki! - kacarászik ijesztően a férfi.
-Kérem...minek kellünk magának? - kérdezem remegő hangon.
-Oo, drága kis Wendy-m. Nekem egyedül csak te kellesz. Fiatal vagy és befolyásolható - fogja meg az arcom és erősen megszorítja az álkapcsom.
-Ne merjen hozzányúlni a húgomhoz! - ordítja hirtelen Isaac.
-Nocsak, mekkora szája lett hirtelen valakinek?
-Mit akar? Pénzt? - szólal meg anyám, mielőtt elfajulnának a dolgok.
-Pénzt? Neem, nekem csak a kislány kell. El fogom adni szép kis pénzért - nevet fel undorítóan a fogvatartónk.
-Akkor őket miert hozta el? - kérdezem minden bátorságomat ebbe a mondatba vetve.
-Nem lett volna jó dolog, ha a rendőrség elkezd keresni téged. Nem szeretnék lebukni. Ráadásul anyukád igen csinos egy nő - vigyorog perverzen a férfi.
-Menjen el a fenébe! - kiálltja Isaac és a következő pillanatban a székkel együtt felállva fejeli le a pasast.
-Te kis átkozott kölyök! - ránt elő a férfi egy zsebkést és bátyám felé szúrja.
-Isaaaac!!! - sikítok fel egyszerre anyával. A kés elveszti a célt és pár centivel Isaac oldala mellett megy el. Ám a következő pillanatban már csak testvérem fájdalmas üvöltését halljuk.
-Ne aggódjatok! Itt senki sem fog meghallani titeket, szóval nyugodtan eresszézek szabadjára hangotokat.
-Nee...Isaac... - suttogom halkan a földön heverő bátyámat nézve. Szaporán veszi a levegőt és szemei össze vannak szorítva.
-Ugyan, Wendy. Ne sírj. Nemsokára jönnek az ügyfelek. Szép állapotban kell találniuk - simít végig arcélemen a férfi.
-Vegye le a mocskos kezét róla...! - sziszegi Isaac a szemébe nézve. A férfi, kinek nem is tudom a nevét, megindul a testvérem felé, kését továbbra is a kezében tartva. Tekintetében az őrület szikrái csillognak.
-Neee!!! - ordítom, ahogy a torkomon is kifér, de ez egy csepper sem hatja meg. Belerúg egyet Isaac-be és a fém tárgy újból és újból beleszúródik a testbe, mely annyi szeretettel ajándékozott meg. Behunyom a szemeim és addig nem nyitom ki, míg a férfi nem kényszerít rá.
-Gyerünk! Nézz rá! - utasít keményen és egy pofont ad. Nagy nehezen mozdulásra bírom szemhéjamat és a bátyámra pillantok. A fal felé fordul és csak a kisebb vértócsát veszem észre alatta. De még lélegzik. A megkönnyebüléstől szárnyalni tudnék, de tudom, ha nem kap sürgős ellátást, nem éli túl.
-Kérem...hagyja békén a gyerekeim. Tegyen velem bármit, amit akar, csak őket hagyja... - kérleli anya elhaló hangon.
-Ha már így felajánlotta... - indul el szülőm felé egy félreérthetetlen vigyorral az arcán.

És így kellett végignéznem, illetve a végén már csak hallgatnom, ahogy megerőszakolja az anyámat. Azt az embert, aki feláldozta saját magát a gyermekeiért.

Míg a férfi szülőmmel van elfoglalva, megpillantom az egyetlen menekülési lehetőségemet. Itt hever előttem a kés. Óvatosan felveszem nagy nehezen a földről és megpróbálom elvágni a kezemet fogvatartó köteleket. Pár perc múlva sikerül is és gyorsan lábamat is eloldozom.
Szívem összeszorul, mikor felállok és immár szabadon mozgok. Pillantásom találkozik anyáéval, aki egy keserves mosolyt villant felém és fejével az ajtó felé biccent. Bólintok és sírva iramodok a vas lépcsőhöz, amin vissza sem nézve rohanok fel, hangosan bőgve. Hallom még, ahogy a férfi kiabál, de nem állok meg. Csak feltépem a fém ajtót és kabát nélkül, mezítláb rohanok ki az utcára a pincéből.

December 13...öt napja hozták be őket a kórházba. Azóta egy tapottat sem mozdulok innen.
-Wendy...egyél valamit - fogja meg a vállam kedvesen egy fiatal nővér, Amy. Csak megrázom a fejem és tovább szorongatom Isaac kezét. Öt napja nem kelt fel...ahogy anya sem. Ő mesterséges kómában van, mert majdnem elvérzett, ahogy Isaac is. Fogalmam sincs mik történtek azután, hogy elmenekültem, de nem túl jó dolgok, az tuti. Egy nő hívta fel a rendőröket, mikor az utcán pont szembe jött velem. Az elrablónkat nem fogták el. Mire odaértek, már se híre, se hamva nem volt.

Apám nem jött be egyszer sem. Nem érdekli őt a családja állapota, csak lesajnáló pillantással illetet engem. Nem szólt semmit. Talán soha nem is szeretett, csak megjátszotta magát.
-Amy! Ne! Ugye nem?! - kiálltok fel, mikor az egyik műszer hangosan kezd el sípolni.
-Gyere, gyere ki velem Wendy - fogja mega kezem, de nem engedek neki.
-Nee!! Isaac!!! Neeee!!! - sikítozok és csak egy másik nővér segítségével lehet elrángatni az orvosok közül, akik besereglettek.

Meghalt...Isaac West meghalt...nem jön vissza, soha többet.
-Wendy... - simogatja a hátam Amy a váróteremben.
-Anya is, igaz? - suttogom magam elé meredve.
-Úgy sajnálom... - ölel magához, de én csak figyelem a csempét, ami olyan hidegen fénylik, mint az én szívem. Nem tudok sírni. Nem tudok nevetni.

Nincsenek többé érzéseim.
Én vagyok a Jéghercegnő.