December 12...életem legrosszabb napja. És tudom, ezt már sokszor mondtam, de ez az igazság. Ma van pontosan a nyolc éves fordulója annak a bizonyos esetnek...
-Tudjátok...nem mindig voltam ilyen - szólalok meg a nagy csend közepette. Nyolc napja vagyok összezárva ezzel a hét manóval és ez idő alatt sikerült kicsalniuk belőlem egy mosolyt, ami eddig soha senkinek sem sikerült. Pedig az hittem, soha nem leszek már képes pozitív érzelmekre. Megérdemlik, hogy elmondjam miért vagyok olyan, amilyen. Fagyos, bunkó, érzelemmentes.
-Elmondod miért váltál rideggé? - kérdezi a mellettem ülő Jimin, mire az egész csapat felém fordul.
-Azt hiszem... - hajtom le a fejem.
-Ha még nem állsz rá készen, nem kell elmondanod - mosolyog rám kedvesen Jimin.
-De, mondja csak el! - ellenkezik Suga, mire keserűen felnevetek.
-A felét ma, a másikat holnap. Az úgy jó? - ajánlja fel Jin közelebb somfordálva. A többiek a helyükön maradnak, mert közben végezniük kell a munkájukat. Illetve főleg V-nek és Jungkook-nak, mert a kívánságokat kell írniuk, de ma még azok is megfogyatkoztak.
-Igen, az úgy jó - egyezek bele és sóhajtok egyet. Jin átkarolja a vállam, ami könnyeket csal a szemembe. Tényleg olyan, mint a bátyám volt...

Nyolc évvel ezelőtt...

-Anya! Apa! Isaac! Nézzétek! - kiáltom és boldogan szelem a lépcsőfokokat.
-Mi az kincsem? - mosolyog anya rám, miközben az ebédre készülő levest kevergeti.
-Nézd! Ezt nektek rajzoltam! - nyújtom át vigyorogva a lapot, amin gyerekkézzel rárajzoltam a családunkat.
-Nagyon szép lett! Egyszer biztosan művész leszel! - simogatja meg a buksim mosollyal az arcán.
-Nahát, Wendy! Ezt te rajzoltad? - kapja ki a kezemből a művészi alkotásomat bátyám.
-Igen, tetszik? - meresztek rá nagy szemeket. Számomra a bátyám a legfontosabb. Hét évvel idősebb nálam és mindig segít mindenben.
-Nagyon! Az ott én vagyok, ugye? - mutat rá az egyik alakra.
-Nem. Az ott apa - fonom keresztbe a karom éa duzzogok. Nem kell hazudni, ha rossz lett.
-Csak vicceltem! Persze, hogy az ott nem én vagyok! - nevet fel és felkap a karjába, az asztalra téve a rajzot.
-Na, azért - bújok hozzá.
-Elmentem! - hallom apám kiáltását és egy ajtócsukódást. Hétvége van, de a munkája miatt be kell mennie dolgozni ma is... Pedig végre eltölthettünk volna közösen, mindannyian egy napot!
-Tudodjátok mit? - zárja el a gázt anya. - Menjünk el együtt egy városi sétára. Mindjárt karácsony, biztos fel vannak díszítve az utcák és a boltok.
-Jó! - kiálltok fel boldogan és Isaac-re nézek megerősítésként.
-Nekem is oké. A tanulást is befejeztem - vonja meg a vállát sunyin mosolyogva, mire rosszalóan pillantok rá. Soha nem szokott tanulni...
-Akkor öltözzetek fel és indulunk - sürget minket anya, mire ugrándozva szaladok fel a szobámba.
-Mit veszel fel? - nyit be a zugomba Isaac.
-Nem tudom - sóhajtok egyet színpadiasan.
-Segítek kiválasztani - lép mellém és elkezdi vizslatni gardróbom. Igazából mindig segít, mert sosem tudom eldönteni mit viseljek. Bár ez nem teljesen igaz, csak imádom a stílusát, ezért burkoltan mindig így kérem meg, hogy válasszon helyettem.
-Hm...ez jól állna - vesz ki pár ruhadarabot elgondolkodva.
-Szerintem is! - bólogatok hevesen.
-Vagy nem is, legyen inkább ez a felső - cseréli ki az előzőt egy bordó pulcsira.
-Szerintem is!
-Nem is figyelsz, csak helyeselsz Wendy! - nevet fel rajtam, mire egy felfújt arcot kap válaszul. - Naa, bocsi. - ad egy puszit a homlokomra és megcsikiz, amit nem bírok ki kacagás nélkül.
-Megbocsátok, csak hagyd abba! - sikítok fel a végén, mert az oldalamat kezdte el csikizni.
-Jól van. De mostmár öltözz - ereszt el a kínzásomból, majd illedelmesen kimegy és megvárja míg felveszem az általa kikészített darabokat. Nem is kell mondanom, imádom a bátyámat.
-Tényleg csinos vagy benne - mosolyog rám, mikor kimegyek félősen a szobámból - De ne feledd! Ha egy fiú a közeledbe merészkedne, jössz azonnal hozzám!
-Igenis! - vágom haptákba magam.
-Te vagy az én kedvenc húgocskám - vesz fel a karjaiba vigyorogva.
-Nincs is több.
-Az is igaz.

Anya már kabátban vár minket az ajtónál, ezért mi is belehúzunk. Felkapjuk magunkra a télikabátot és még sapkát és sálat veszünk.
-Azta Isaac. Neked minden olyan jól áll! Ha nagy leszek, olyan szeretnék lenni, mint te! - nézek fel csillogó szemekkel bátyámra.
-De hiszen te lány vagy, Wendy - nevet fel kislányos rajongásomon anya.
-Na és?
-Tudod mit? Remélem olyan is leszel, mint én! - borzolja össze a hajam Isaac és utána kézenfogva elindulunk a városba.

-Isaac!!! Anya!!! - kiálltom hangosan könnyekkel a szememben. Hatalmas a tömeg a karácsonyi vásár miatt és elsodródtam tőlük. - Hol vagytok...? - kérdezem elhaló hangon.
-Mi történt? Elvesztetted a szüleid? - jön felém egy kedvesen mosolygó férfi.
-Ühüm - bólogatok mostmár sírva.
-Segítek megkeresni őket. Gyere, kezdjük arra - mutat egy véletlenszerű irányba a középkorú férfi. Már éppen elindulnék vele, mikor eszembe jutnak bátyám szavai. "De ne feledd! Ha egy fiú a közeledbe merészkedne, jössz azonnal hozzám!"
-Nem mehetek - rázom meg a fejem.
-Ezt, hogy érted? - csodákozik el a férfi.
-A bátyám azt mondta, ne menjek el senki idegennel - válaszolok és szemeimmel már Isaac-et kutatom. Azt mondta menjek hozzá, de hogyan, ha nem is tudom hol van?
-Isaac!!! - integetek boldogan, mikor a tömegben megpillantom családtagjaim. - Anya!!
-Wendy...? - fordul meg bátyám, ám mikor észrevesz szemei riadtan néznek vissza rám és elkezd rohanni felém, áttolakodva az emberek között. - Fuss Wendy! Menekülj!
Nem értem mit akar ezzel mondani, de ekkor megérzek egy szúrást a karomban és az előbbi férfi tekint le rám őrült tekintettel.
-Most meg vagy - vigyorog rám, bár ez inkább egy vicsor. Futni, rohanni akarok, de lábaim nem visznek semerre.
-Isaac... - suttogom, aztán elalszom.