Nézz az üveg fenekére! Látod az alját? Nincs. És csak ömlik belőle a bánat. Hosszú whisky patak, whisky folyam óceánná gyűlik össze. Muszáj belegázolnod, különben nem érhetsz el a csillagokig. Ha van kitartásod, nem süllyedsz le a bánat-tenger aljára, de ha gyenge vagy, összecsapnak fejed fölött  hullámai halálnak.

Kővel tömött zsebemből kibugyog a buborék. Tüdőmből távozik a lég. A csillagok levilágítanak a tenger fenekéig. A Hold mosolyog. Ez már rég óta nem egy álom. Nyitva a szemem és mindezt látom. Idd ki! Idd ki! Bíztat a mámor. Csak a szemem ne marná úgy a whisky.
Arcomon végigfolyik, könnycsepp sója kristályos. Fojtogat a sírás. Az érzés mámoros. A könnytenger vize lágyan fodrozódó, bíborpiros. A tetején egy üresen tátongó palackot sodor, magányos.

A víztükör sima, nem töri meg semmi, az idő sem áll meg, de benne az embereket ki az ki megvédi? Végtelen bánat özönlik, barát és ellenség egymást öldöklik. Hullák úsznak a víz felszínén, csillagokat nézik. Vágyódnak, de tetteiket lebegő hullámzásra cserélik. S ha jön az ár, arcukra sós fátylat szór, enyhítve kínukat. De a tenger nem felejt. A só megvédi az emberi testet.

Előbb vagy utóbb felkerülsz az élet legaljáról. De nem mindegy, hogy felkapálózol önerőből, vagy ernyedt tested a só nyomja föl.

2016.12.05.