Már öt éve kómában vagyok. Fogalmam sincs honnan tudom, de tudom. És minden nap, minden órájában ugyanazt álmodom. Idegölő. Félek, ha felkelek, nem leszek a régi. S az álom szüntelenül lejátszódik...
   Valamit hallok. Egyenletes pittyegés, csak hallgatom, majd elkezdem unni. Látni akarok. Megpróbálom kinyitni a szemem. Harmadik próbálkozásra sikerül is. Sötét van, de mégis egész jól látok. Nehezen megmozdítom a lábam. Valaki felriad az ágyam mellett. Megtörli a szemét és rám pillant. Én értetlenül nézem. Szélesen elmosolyodik és hirtelen mozdulattal rám borul, hangosan zokog. Azt mondogatja nekem, hogy lányom. Akkor ő lehet a mamám? Valószínűleg. Mosolygok, mert nem akarom megbántani azzal hogy nem emlékszem rá. Megkérdezte tudom-e hogy ki. Óvatosan megráztam a fejem. Felnevetett.
- A lányom. A lányom vagy!- mondta majdnem sikítva- Felhívom a többieket!- állt fel könnyes szemekkel.
Megijedtem. Remélem nem hoz nekem csupa ismeretlen idegent. Mikor visszajött elmondta, hogy sikerült tárcsáznia az egész családom és órán belül itt lesz még a vidéki nagyi is. Becsuktam a szemem. Még nem tudtam megszólalni, mert valahogy nem ment, de gondolatok tömkelege cikázott a fejemben. Van nagymamám. Hm. Ez jó. Remélem finom sütit süt. Elfelejtem kinyitni a szemem ezért elalszom. Mikor újra felébredek hangos sugdolózást hallok.
   - Szerintem csak képzelődtél- mondja valaki lemondóan.
- Nem is ébredt fel- kesereg egy nyávogó kislány hang.
Kinyitom a szemem. Először észre sem veszik, azután pedig elnémulnak. Én csak nézem azt a körülbelül harminc idegent, akiket eddig jól ismerhettem.
- Van egy nővérem! Egy igazi nővérem- sikítja egy hatéves kislány és körbetáncolja az ágyam. Az egyik orvos benyit és meglepetten hátrahőköl.
- Engedjenek oda- mondja visszazökkenve- Meg kell vizsgálnom az állapotát. Olyan nincs, hogy valaki csak úgy felébred.
Odalép hozzám és minden műszert ellenőriz, amihez hozzá vagyok kötve.
- Rendben van minden- törli meg verejtékes homlokát- Hogy érzed magad?
Mégis hogy lennék? Ha valaki öt évnyi álomból felkel, mit érez? Elegem van ebből a rémálomból. De hagyom, hogy minden úgy történjen mint eddig. Nagy nehezen kimondom, hogy szeretnék friss levegőt. A többiek mosolyogva bólogatnak.
- Me-menjünk ki a tetőre- ejtem ki nehezen a szavakat- látni ak-akarom a várost.
   Mama sajnálkozva néz rám, nem is tudja, hogy mit forgatok a fejemben. Senki sem tudja. A tető éppen ideális magasságban van ahhoz, hogy a gerincem vagy a koponyám betörjön.
- Ez az egyetlen ki-kívánságom- nézek könyörögve a többiekre. Végül a család kérlelésére az orvos megengedi, de csak ha két ápoló még elkísér minket. Az egyik nővér beültet egy kerekes székbe és betol a liftbe, addig a többiek felrohannak a lépcsőkön, a nagyszülők pedig megvárják, hogy a rozoga lift visszajöjjön. A tetőn hideg szél süvít, nagyi rám adja a kardigánját. Az ég szürkés árnyalatú, eső lesz. Mikorra már mindenki felér megkérem apát és anyát, hogy támogassanak az épület pereméhez.
- Cs-csak óvatosan a-anyu, nem akarok leesni-nyöszörgöm. Persze ők készségesen felkarolnak a székből. A szemem sarkából látom, hogy a két ápoló rágyújt és beszélgetésbe kezd. A peremhez vezetnek és erősen fognak.
- Apu, fá-fáj a kezem- dadogom.
- Bocsáss meg kicsim, csak féltelek, hogy leesel- mondja bűnbánóan.
   Érzem, hogy mind a ketten gyengítenek a szorításomon. Most vagy soha! Elrugaszkodom és a megdöbbent sikolyokat sem hallom. A sajátomét sem, a fülem mellett süvít a levegő egy kegyetlen másodpercig, majd a szürke ég, a betonnal összefolyik. És vége. Mindig ezt álmodom, szó szerint.

   Felriadok, mint mindig ilyenkor. Gyors pittyegést hallok, ami ütemesen lassul. Ki kell nyitnom a szemem. Harmadik próbálkozásra sikerül. A szobát félhomály uralja. Megpróbálok mozogni. Először csak a kezem emelgetem óvatosan majd a lábam is megmozdítom. Egy nő felriad a ágyamnál. Megdörzsöli kisírt szemét és elmosolyodik. Odahajol az arcomhoz és megpuszil. Majd sírni kezd.
- Felébredt a lányom...felébredt a lányom!- hajtogatja- Tudod ki vagyok?
Óvatosan megrázom a fejem.
- Az édesanyád vagyok- mosolyog- Fel kell hívnom a családot.
Kimegy a folyosóra. Hallom ahogy hangosan a telefonba mondja: Örömhír!
   Kezdek nagyon dühös lenni, de csak belül fortyogok. A tervem elkészült. Most véget vetek ennek az álomnak. Mozgatni kezdem a lábam, egyre gyorsabban, hogy teszteljem mennyit bír. Hamar kifulladok, ezért abbahagyom. Fél órán belül megjelenik mindenki. A kórterem zsúfoltig van idegenekkel. Lehet, hogy harmincan is itt tömörülnek. Egy ideges orvos ront be a szobába. Szitkozódik. Dühösen elvégez rajtam minden vizsgálatot, majd megkönnyebbülten sóhajt.
- Minden rendben.
Rámosolygok a sok ismeretlenre. Lehúzom a takarót magamról és felülök.
-Ki-ki kell mennem- dadogom esetlenül, de a doktor rosszallóan visszanyom az ágyba.
- Gyenge a szervezeted, nem mehetsz sehová- mondja és társalgásba kezd a ragyogó arcú mamával. Itt az alkalom.
   Gyorsan felpattanok és kivonszolom magam a szobából a lehető leggyorsabban. A többiek csak a magától visszacsukódó ajtó lengéséből tudják meg, hogy elhagyom a szobát. Rémülten néznek egymásra, miközben én a lift felé futok lebegő orvosi ingemben. Nincs messze, de minden lépésem nagy erővesztéssel jár. Beérek a liftbe, az ajtó épp papa előtt csukódik be. A tetőre megyek. A perem széléhez lépkedek, mindenkit megvárok.
- Ha kö-közelebb jöttök ho-hozzám, leugrok- kiabáltam gyenge hanggal.
Mama a sokktól elájul. Motyogok valami sajnálom félét. Várok még egy kicsit, amíg feljön pár orvos. Egy pszichológust is küldenek, aki elkezd lenyugtatni.
- Nem!- kiáltok határozottan- Minden nap, mi-minden órájában megtörténik velem ez! Nem tu-tudtok megmenteni!
   Feltekintek az égre. Szürke. Halványan elmosolyodok. Talán végre felébredek. Kitárom a karjaimat. Így sokkal drámaibb. Elrugaszkodom. Hallom ahogy a szél süvít a fülembe, hallom a sikításokat. Hallom, hogy valaki azt suttogja közvetlen mellőlem ,,Ébren vagy". Az ég szürkesége egybeolvad a betonnal. Arccal előre érkezem, magabiztosan. És megcsókolom a durva aszfaltot.

2016.09.27.