Nem érzem magam fontos embernek. Egy okból kifolyólag: tényleg nem vagyok az. Teljesen haszontalan, sőt egyenesen rosszindulatú vagyok.  Tudom. Anyámtól elvettek tizenegy évesen, mert megöltem a kisöcsém. Pedig emlékszem, hogy ő kérlelt.

Nem voltam az a példamutató jó báty. Igazándiból egyfolytában a testvérem ijesztegettem és bántottam.
A sötétben, éjszaka pedig úgy tettem, mintha egy szörnyeteg lennék, aki meg akarja enni őt. Sarkokban bukkantam fel, kaparásztam az ágya alatt és rángattam a takaróját, míg sikítani nem kezdett. Akkor visszarohantam a saját ágyamba és alvást színleltem, így anyám nem is hibáztathatott engem. Mikor elment, elölről kezdtem az egészet. Öcsém fölé hajoltam és elváltoztatott hangon suttogtam:
- Itt a vég.
Mire ő megint csak sikítozni kezdett. Hallottam, ahogy anyánk ránk zárja az ajtót, hogy ne zavarja a hangoskodásunk. Széles mosoly terült szét az arcomon. Most kezdődhetett csak az igazi játék. Megfogtam a lábát és agy mozdulattal lerántottam az ágyról, majd ráültem. Nyikkanni sem tudott. Fejére húztam a takaróját és hagytam, hadd kapkodja a levegőt.
- Én vagyok a démonod- susogtam és befogtam az orrát meg a száját, mire ő vonaglani kezdett. Mikor elengedtem, zihálva kérlelt engem:
- Ne bánts tovább. Nem jó. Inkább haljak meg!
- Ne ilyen gyorsan- feleltem és előhúztam a bicskám. Láthatta, ahogy megcsillan a telihold fényében. Sikítozott volna, de a száját betömtem takaróval és még mindig rajta ültem. Erősen megfogtam a fejét és elkezdtem a homlokába vésni a nevem.
- Ne izegj annyit!- mondtam parancsolón, mire csak pihegve könnyezett. Hirtelen gondoltam egyet és beledöftem a mellkasába a kést. Azután folyamatosan szúrtam, ahol értem. A szőnyeget és a takarót már átáztatta a vér, amikor abbahagytam a szabdalást. Elégedetten pillantottam öcsémre, aki a sápadt holdvilágnál, veresen feküdt...

Azután kerültem az otthonba. Utáltam azt a helyet. Tizenhat évesen meg is szöktem és a Háromfejű Kígyók Bandájához csatlakoztam. Csak egy gond van. Hogy most egy pincében ülök összekötözött tagokkal. Valaki eszes fejbevágott, mikor az aluljáróba tartottam. Haza. Valószínűleg egy hentes pince lehet. Sok itt a kés meg a plafonokról lógó kampó. És a rothadt hús szag is erről árulkodik. Valaki belépett a félhomályba. Kendő volt rajta, hogy felfogja a bűzt. Hozott egy tollat, meg egy papírt.
- Ide írd, mit akarsz!- mondta. A hangja fiatalos volt és bosszúvágytól csengett- Holnapra már nem leszel egészben... Sem életben-tette hozzá kellemesen.
Szervkereskedő. Gondoltam. És ez lesz a végrendelkezésem. Higgadtan bólintottam és az íróeszközökért nyúltam. Mit írhatnék? Kinek? Van egy név, ez mindig is tetszett, mikor kisebb voltam, így hívták a lányt, akit szerettem... Sarah.

Kedves Sarah!

Nem tudod ki lehetek. Én sem ismerlek. De megígérem, hogy neked adom a lelkem. Bármily piszkos és gonosz is. Két nap múlva már az én szívem fog benned dobogni. Meg fogom menteni az életed. Meg fogom változtatni az életed.
A démonod.

Kisvártatva újra bejött a férfi. Félmeztelen volt. Mellkasán sok sok vékony heg. Arcát nem takarta kendő.
- Szia bátyus!- mosolygott ártatlanul. Keze háta mögött volt. Rejtegetett valamit. Előhúzott egy kis tárgyat a zsebéből és nekem dobta.
- Ezt benn hagytad a mellkasomban!- nevetett- Pedig nekem nem kell! Nekem van jobb!!- vihogott eszelősen.
- A levelem- nyújtottam faarccal. Elvette.
- Annak add aki a szívem kapja.
- Tiszteletben tartom a kérésed. Nem úgy mint te az enyém...- köpte felém a szavakat- Tudod mi van a hátam mögött?
- Talán egy kalapács?- Kérdeztem- mindig is szerettél barkácsolni.
- Bizony. És fűrészem is van- mondta, majd közelebb lépett. Meglendítette és a fejembe vágta. Többször is. Már alig fájt... Már nem is fájt...

* ,,A kalapácsra vér és szőke haj tapadt." Az öcs odadobta a szerszámot a sarokba, ahol már pár kés meg hentesbárd is hevert. Most következett a fűrész és a végtagok. A lecsupaszított törzset áttolta egy másik szobába, szépen kivett minden használható szervet és kórházaknak eladta.

A szív a Missiana Kórházba került. A sikeres műtét után odaadták Sarah Petrocknak a levelet. Ő meglepődve és  hálát érezve olvasta (az utolsó kórházban töltött napján), majd hirtelen ötlettől vezérelve becsavarta lepedőjébe a kezét és kitörte az ablakot. Lebegő hálóköntösével mit sem törődve kiugrott az első emeletről és elfutott.

Egy férfi talált rá, akinek a mellkasán sebek voltak. Megsajnálta a lányt. Meg szerette volna tartani magának. De minderről tudott a bátyus. És mindenről gondoskodott. Mert ő volt Sarah démonja.

2017.05.04.

* Neil Gaiman-Anansi fiúk