Márta néni, az édesanyám mesélt régi mondákról, amiket neki is úgy mondtak el: Hogy a sápadt bőrű emberek a Holdtól vannak, a napbarnította félék a Napból.

Azt is mesélte, hogy egykoron a mamája, Ilonka néni eltévelyedett az hatalmas rengetegben.
Menetelt Ilonka a csóré fák közt, a szél is át fútt rajta. Ugyan az ég tiszta vót, és rajta a tányérképű Hold dalolt bús dallamot. Ilonka sápadt vót, de nem félt, mégis kérte:
- Hagyja a csudába azt az éneklést és világíccson erdősebben, hogy hazatérhessen míg az este!
De a Hold makacs vót.
- Énekelek, mert szeretem a gyermekeimet- dalolta.
Ilonka újra szólt:
- Ha szeretsz, akkó hazavezetsz.
- Nem- dalolta a Hold.
Erre aztán Ilonka mérges lett. Lábát a fődhöz toppantotta és rákajabált:
- Bár csitulnál el az összes gyermekeddel!
Erre a Hold csak annyit felelt:
- Jó.
Ilonka nem is tudta mit kévánt.
Telt múlt az üdő és a leány felcseperedett. Férjhez ment, vót szép esküvő és mindenki jóllakott. Majd aztán tizennyóc gyerek született ottan. Ám Ilonka néne szive mégis búslakodott. Egykoron nagyon szép hangja vót, de most! Mindahány gyermeke kérte énekét, ő néma maradt. Nem jött ki néki hang a torkán! Ilonkát ez nagyon bántotta. Minden éjjelen a Holdhoz imádkozott, az édesanyjához. Sokat sírt is. Így öregedett meg Ilonka néni, zsémbelődés és mecsergés közepette. Egyik éjjelen, mikor Ilonka szépen imádkozott, a Hold megszólítá őt:
- Visszaadom hangodat, hogy még utoljára énekelhess, azonban az éjféli harangszóval bizony el is fogsz hallgatni örökre- susogta a Hold anya.
Ilonka néni boldogságot érzett szivében és lágy dalra fakadt. Az összes gyerek hamar meghallá, sipirc, futottak anyjuk szobájába. Ágya köré ültek és figyelmesen hallgattak.
Csakhamar kopogás hallatszott. Márta futott, ajtót nyittani.
- Édesapa!- hallatszott a leány hangja- Visszatért az erdőből!- mondá vidáman. És gyorsan visszasiettek a hálószobába. Apjuk térdrerogyott az ágynál és sírva kapaszkodott Ilonka dunnájába.
- Mi lelt?- kérdezte kedvesen- Asszon? Ilonkám!
Ám Ilonka nem figyelmezett senkire. Nem hagyta abba a dalolást, amit a Hold szőtt ajkaira. De ő is könnyezett és mosolyogva oldalra hajtotta fejit.
Egy arcocska jelent meg az ajtóba. A kocsmárosné fia vót az. Jancsi. Kéváncsian fülelt, majd táncra perdült a Mártával. Az idő gyorsan telt, csakhamar a templom harangjai éjfélt ütöttek. Ekkor Ilonka néni már olyan sápadt vót, mint a Hold. Élettelenül hanyatlott vissza paplanjai közé. Márta sírva futott hozzá és orcáját simogatta. A többi gyermek félve állta körül az ágyat. Édesapjok felemelte Ilonka testét és megcsókolta. Karjaiban tartva elment vele. A gyermekek nem mentek utána és sírva bújtak össze szüleik ágyában. Álomba ringatá őket a Hold, enyhítve fájdalmukat.

Édesanyám egy ősz tincset tűrt füle mögé és szobájába vezetett.
- Szegény Jánosom, bárcsak itt lehetne- sóhajtotta. Lelült ágyára és megpaskolta mellette lévő helyet.
- Gyere, Gergely, fiam- mondta búsan.
Kis csöndesség után dalolni kezdett. A sötétség körbe ölelé őket. Nem láthatták egymás könnyes orcáját. A Hold is szomorú vót, szemei sírtak, de éjfélkor magával vitte a mamát, s ezüstös átkát tovább adta.

2017.07.16.